A pszichológus válaszol! – Menjek vagy maradjak?

sameoldshitA kérdés: “32 éves vagyok és 5 éve együtt a barátommal.  A problémám az, hogy nem tudom miért nem érzem jól magam? A barátom ragaszkodik hozzám, és szeret. Értékelnem kellene, bennem van a hiba? Elfog a bűntudat, ha csak rágondolok, hogy mással jobb lenne. Tudom, hogy nem létezik tökéletes kapcsolat, és ennyi idősen nincs kedvem újra kikerülni a  húspiacra . Nekem kéne megváltozni? Mit tegyek?”

A válasz:

Kedves Levélíró!

Megnyugtatunk, problémáddal nem vagy egyedül.A legtöbb nő fiatal korában talán valamivel könnyebben dönt, működőképes-e kapcsolata vagy sem, és hajlamosabb elengedni a másikat, ha “nem” a válasza. Harmincegy-két évesen viszont sokakban felmerül, hogy érdemes-e kiugrálni a nem kifejezetten rosszul működő kapcsolatból, mikor lassan már gyereket “kellene” szülni. Ez a kapuzárási pánik gyakran megakadályoz abban, hogy tisztán lássunk, és előfordulhat, hogy nem az alapján döntünk, hogy boldogok vagyunk-e párkapcsolatunkban, hanem az alapján, hogy mennyire tartunk attól, hogy egyedül maradunk.

Lássuk, mi mindent érdemes mérlegelnünk!

1.) Hogy döntenék, ha nem félnék?

Első körben érdemes elgondolkodni azon, hogy ha 5-10 évvel fiatalabbak lennénk, vagy ha biztosra vehetnénk, hogy születik majd gyerekünk, akit hosszan, boldogan nevelhetünk, hogyan döntenénk. Ha a “praktikus” szempontokat egyelőre félretesszük, mire jutunk: boldoggá tesz ez a kapcsolat vagy sem?

2.) Mit jelent számunkra a boldog párkapcsolat?

Átgondolhatjuk, hogyan képzeljük a boldog párkapcsolatot. Ideális esetben mit szeretnénk átélni egy kapcsolatban? Játsszunk le képzeletünkben pár szituációt, melyikben hogyan viselkedne párunk! Milyen embernek, milyen nőnek éreznénk magunkat mellette? Milyen külső és belső tulajdonsásokkal rendelkezik ideális párunk?

3.) Mindent megtettünk boldogságunkért? Ez a legjobb, ami kihozható ebből a kapcsolatból?

Elképzelhető, hogy kapcsolatunk jelenlegi formájában nemigen kielégítő számunkra. Kérdés viszont, hogy ez azért van, mert nem illünk egymáshoz, nincs bennünk meg a képesség, hogy egymást boldoggá tegyük, vagy azért, mert nem úgy viselkedünk, ahogy azt képességeink lehetővé tennék, hanem ördögi körökben mozgunk, és megoldás helyett ugyanazokat a játszmákat játszuk le újra és újra.

Tegyük fel, mindig is bántott, hogy párunk nem törődik velünk kellőképp, és nem figyel oda, mit szeretnénk. Bár tudjuk, hogy szeret, velünk akarja leélni az életét, de ezek a dolgok csak nem változnak. Elképzelhető, hogy elsőre azt mondanánk, ezerszer elmondtuk már neki, hogy mi bajunk, “tett rá”, se erőnk, se energiánk ezeregyedjére is elmondani ugyanazt, nem reménykedünk a változásban. De gondoljunk bele a legutóbbi konkrét helyzetbe: biztos, hogy elmondtuk, mi esne jól? Vagy utalni véltünk rá, és ez nem jutott el a címzetthez? Pl. szerettük volna, ha segít a nagytakarításban. Ezt hét elején elmondtuk neki, de szombaton látjuk ám, hogy már mindjárt dél, és még nem kelt fel. Míg ő legszebb álmait alussza, mi felhúzzuk magunkat, hogy a) mekkora egy szemétláda, amiért nem akar segíteni, b) direkt alvást mímel, nehogy hozzá szóljunk, c) amíg alszik, nem tudunk hangoskodni, ezért még minket is hátráltat a munkában. Reakciónk: Megvárjuk míg felébred, majd nekiesünk, hogy menjen el valahova a lakásból, mert útban van, megy az idő, és nem haladunk. Válasza: sértődötten összekapja magát, és távozik. Nem meglepő módon, ebben a hangulatban nincs kedve maradni, és gondolatainkban olvasni. De mi lett volna, ha ehelyett kedvesen (mert alapvetően szeretjük) és határozottan (mert a viselkedése bosszant minket, és szeretnénk, ha megváltozatatná) felébresztjük, és saját érzéseinkről beszélve, amit a viselkedése keltett bennünk, nem pedig őt személyében szidalmazva, ezt mondjuk: Ne haragudj, hogy felébresztelek, de muszáj most kitakarítanunk, mert a következő hetekben egyikünknek sem lesz erre kapacitása. Légyszi készülj el gyorsan, tudjuk le, amilyen hamar csak lehet, aztán töltsünk el együtt egy jó estét. Tudom, hogy nincs hozzá kedved, nekem sem, de valamikor muszáj megcsinálni, hát essünk túl rajta most. Ketten hamar végzünk, és nekem nagyon jól esne, ha ezúttal nem egyedül kéne csinálnom. Lehetséges, hogy segített volna, ha ezt mondjuk?

Ilyen és ehhez hasonló apró “kommunikációs bakikon” múlhat az, hogy saját csapdánkba esünk.

Az is előfordulhat, hogy felismerjük ugyan ördögi köreinket, de nem tudjuk, hol szakítsuk meg, hogyan változtassunk viselkedésünkön, és újra a szokásos módon járunk el.

Ilyen esetben érdemes pszichológushoz fordulnunk, akár egyénileg, akár párunkkal együtt.

4.) Mi tart párunk mellett?

Gyakran előfordul, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal igyekszünk “elaltatni” kételyeinket: “Már 5 éve együtt vagyunk, ez biztos jelent valamit” “Valami azért csak összeköt minket, ha ennyi probléma ellenére még mindig együtt vagyunk”. Ha ilyeneken gondolkodunk, két dolgot érdemes megfontolni:

a) Kételyeinket semmiképp se altassuk el! Hosszútávon akkor fogunk jól járni, ha végére járunk, mit jelentenek. Akár a maradás, akár a szakítás mellett döntünk, mindenképp érdemes ezt úgy tenni, hogy előtte tisztázzuk magunkban félelmeinket.

b) Az, hogy hosszú ideje együtt vagyunk, akár rendszeres problémák ellenére is, nem biztos, hogy valami “mágikus, eleve elrendeltetett” összetartozás jele. Sokkal valószínűbb, hogy valamilyen sémánk tart a kapcsolatban. (erről bővebben: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/sema-sorozat/page/3)

Ha  például elhagyatottság- instabilitás sémánk van, és párunk -ha vannak is vele gondok- szinte biztos, hogy nem fog elhagyni, könnyen lehet, hogy hosszú évekre vagy akár örökre a kapcsolatban maradunk, minden elégedetlenségünk ellenére, hiszen legmélyebb félelmünk kapcsán (elhagynak, egyedül maradok) megnyugtatást nyújt.

5.) Miután mindent megtettünk kapcsolatunkért, tisztáztuk, hogy mi köt a párunkhoz, és szembenéztük félelmeinkkel, valószínűleg meg tudjuk állapítani, boldogok vagyunk-e ebben a párkapcsolatban vagy sem. Szerencsés esetben megtaláltuk kapcsolatunk kerékkötőit, és tudtunk tenni elégedettségünk érdekében.

Ha viszont arra jutunk, hogy nem vagyunk (maradéktalanul) boldogok, és nem is látunk reményt a fejlődésre jelenlegi kapcsolatunkban, akkor előttünk áll a kérdés, amit eddig a tisztánlátás érdekében félretettünk: Harmincvalahány évesen kockáztassam-e a nem tökéletes, de nem is kibírhatatlan kapcsolatomat, vagy maradjak inkább a “langyos vízben”, hiszen van ennél “hidegebb” is?

Képzeljük el magunkat 20 év múlva: ha belegondolunk, hogy jelenlegi párunkkal éldegélünk 50 évesen, milyen érzések kerítenek hatalmába? De nem is muszáj ilyen messzire nézni, magunk elé képzelhetjük azt is, amikor megszüljük, majd neveljük a közös gyerekeinket. Tanulmányozzuk az eszünkbe ötlő képeket, és figyeljük meg testünk reakcióit. Mit érzünk? Nyugodtak vagyunk? Elégedettek? Boldogok? Vagy csalódottak, kiábrándultak, netán kétségbeesettek?

A másik megfontolandó kérdés, hogy tényleg annyira “hidegek”-e az újabb vizek, vagy indokolatlanul sötéten látjuk a jövőnket egy esetleges szakítás után.

Mennyire valószínű, hogy mondjuk 70 éves korunkig ne tessen meg nekünk senki? Eddigi életünk harmincegynéhány éve alatt hány potenciális partnerbe, vonzó személybe botlottunk?

Ha attól tartunk, mi nem kellünk majd senkinek, figyeljük meg egy- két hétig, hogy hány férfi érdeklődését keltjük fel (ide tartozhat egy pillantás, egy bók, ne csak a randimeghívásokat számoljuk).

Gondoljunk bele abba, hogy ha nem rólunk, hanem egy barátnőnkről lenne szó, akkor is ilyen borúlátóak lennénk-e, vagy épp ellenkezőleg, biztosra vennénk, hogy talál majd olyat, aki boldoggá teszi. Ha róla el tudjuk képzelni, magunkról viszont nem, levonhatjuk a következtetést, hogy félelmeink miatt sötétebben látjuk a jövőnket, mint ahogy reális lenne.

Szintén érdemes sorra venni, mi mindent tehetünk azért, hogy mielőbb megtaláljuk párunkat. Hiszen nem (csak) a szerencse kérdése, hogy ez mennyi időbe telik. Ha otthon magányosan sírdogálunk,  azon emésztve magunkat, hogy talán mégis rosszul döntöttünk, kicsi az esélye, hogy fehér lovon megérkezik a herceg, és kopogtat. Ha viszont megbeszéljük barátnőinkkel, hogy szeretnénk párt keresni, és kérjük a támogatásukat (járjanak el velünk szórakozni, mutassanak be barátaiknak stb.), máris jobb esélyekkel indulunk.

Összefoglalva tehát, ne csak a sötét jövőt festegessük magunk elé, hanem vegyük elő józan eszünket, gondoljuk át reálisan, hogy mire számíthatunk, és vegyük kezünkbe az irányítást várakozás helyett!

Ha sikeresen “áthangoljuk” magunkat a reális gondolkodásmódra, valamennyi félelem valószínűleg még mindig maradni fog bennünk. Ne higgyük, hogy ez valami fajta rossz “ómen”, annyi az oka, hogy kilépünk a kényelmi zónánkból. Csillapodni fog, ahogy cselekedni kezdünk, és megtapasztaljuk, hogy a szakítás után is van élet, sőt! Sok sikert!

 

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | A közvetlen link.

A pszichológus válaszol! – Menjek vagy maradjak? bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szatmáryné Anikó hozzászólása:

    Szerintem a legtöbb párkapcsolat menthető, boldogabbá tehető, de hogyan tudunk az idézett ördögi köreinkből kikerülni?

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*