Mégsem tetszik! Pedig egy perce még nagyon is… – Megmutatjuk, mi történt valójában!

anyajegyMiért borzadunk el és menekülünk attól avagy támadunk neki annak, akiért máskülönben odavagyunk? 

Ha így reagálunk, annyit bizton megállípíthatunk, hogy viselkedésünket negatív érzelmek kísérik. Menekülni attól szokás, ami félelmetes.

És ugyanez igaz lehet akkor is , ha nekitámadunk a másiknak, kritizáljuk, hibáztatjuk, holott nyugodtabb pillanatainkban pontosan tudjuk, hogy alapvetően nagyon is megfelel nekünk.

Hogyhogy?

Frusztráció: agresszió vagy túlkompenzálás?

“Az kiabál, aki fél”- azaz az agresszió sokszor a félelmünkre adott reakció, ha (f)elismerjük, ha se.
Ahogy azt már korábban megjelent cikkünkben részletesebben is megfogalmaztuk, könnyen lehet, hogy nem azzal összhangban reagálunk, amit gondolunk és érzünk, hanem pont azzal ellentétesen:
félek, – ezért nem elbújok, ami a félelemnek megfelelne – hanem támadok. Ezt nevezzük túlkompenzálásnak. De igazából a tetteink oka a két egymásnak látszólag ellentmondó esetben egy és ugyan az.
Hasonló módon lehet az undor a vonzalom ellentéte.

Tehát undorodásunk és dühünk mögött is az lehet, hogy félünk a másiktól? De hát egy perce még tetszett!

A szorongás tárgyat keres.

Igazából mindegy, mi volt egy perce, félni sem most, sem máskor nem jó. Ám ha tudjuk, honnan jön a “támadás”, az máris könnyebbséget jelent, hiszen akkor fel tudunk készülni, hogy elhárítsuk.
Így ha nem tudjuk pontosan, mitől félünk/ érezzük rosszul magunkat, agyunk generál magának valamilyen konkrét külső okot, ezzel is csökkentve némileg a szorongást.

A folyamat valahogy így néz ki:
- Rosszul érzem magam?
- Ha tudom hogy mitől, az valamelyest önmagában is megnyugtat.
- Ha nem tudom?
- Akkor gyorsan találomra rábökök valamire, ami zavarhat (legyen szó félelemről, kiábrándultságról, ingerültségről stb.).

Ha pl. mindig Ervin közelében tör rám a rossz érzés, amit nem is igazán értek, elkezdem kerülni Ervint, és el van intézve a dolog. Legalábbis megszabadulok a kellemetlen érzéstől, ami a jelenlétében körülvesz.
Viszont ha ez sokszor ismétli magát, vagy máskülönben vágyom is Ervin társaságára, észrevehetem, hogy lehet, hogy nem csak Ervinnel van a baj.

De mitől lehetek még rosszul, ha nem a másiktól?

Ha egyik pillanatról a másikra megváltozik valakivel kapcsolatban a hozzáállásunk, az általában azért van, mert egy rossz gondolat anélkül futott át a fejünkben, hogy tudatosult volna.
Mivel nem tudatosult, nem is mérlegelhettük, igazat “beszél-e” vagy sem, támogatja-e sötét véleményünket/ jóslatunkat bármi.
Rossz érzésünkért a másikat okolhatjuk, holott az ő okolása csak a következmény, annak a feszültségnek a következménye (tárgykeresése), mely nem vált tudatossá.

Valójában tehát ez történik: 


1.) Fejünkön átfut egy negatív gondolat anélkül, hogy tudatosulna.
2.) Rossz érzéseink lesznek: idegesít a másik, hirtelen egyáltalán nem látjuk vonzónak, esetleg félünk, lehangoltak, ingerlékenyek stb. leszünk.
3.) Rábökünk egy okra, ami megmagyarázza negatív érzéseinket, pl. “Ervin igazából túl vékony, egyáltalán nem is vonzódom hozzá, mit keresek én itt?!”

De mitől szorongunk valójában?

Pl.:
Nem volt rossz tapasztalatunk Ervinnel, sőt, vonzódunk hozzá, alig vártuk, hogy történjen végre valami – tehát nem emiatt,
viszont elhívott randizni – amitől annyiban logikus félni, hogy rosszul is elsülhet.
Ez két módon lehetséges:
1. nekünk nem tetszik a másik, vagy
2. mi nem tetszünk a másiknak.
Ezek közül az utóbbi a rosszabb, valószínűleg ez az igazi rémképünk.

Amikor mások hibáit soroljuk, (elfelejtve azt, hogy egyéb körülmények között alappal vagyunk megelégedve a másikkal), valójában saját vészesnek gondolt tökéletlenségünk elől menekülünk.

Ha nagyon fontos számunkra a másik, félelemmel tölthet el a tudat, hogy elveszíthetjük. Ezt csak fokozza, ha nincs is elég önbizalmunk, hisz akkor nem csak a másikat veszíthetjük el, de saját önértékelésünk is még lejjebb zuhanhat, hisz azt fogjuk gondolni, mi nem bizonyultunk “elég jónak”.

Tökéletlenségünket nem emberi mivoltunknak tudjuk be, nem természetesnek gondoljuk, hanem rossznak, ami arról árulkodik a szemünkben, hogy kevesebbet érünk másokhoz képest, akit ezért nem lehet szeretni vagy elfogadni.
(A jelenség hátterében álló csökkentértékűség sémáról itt olvashatsz: http://pszichorendeles.blog.hu/2014/02/14/hiaba_vagy_nagymeno )

Könnyen lehet, hogy már az előtt erre számítunk, mielőtt megismernénk egymást.
(Az ide kapcsolódó logikai torzításról, a katasztrofizálásról itt olvashatsz:https://www.facebook.com/147598735309603/photos/a.222107704525372.53472.147598735309603/663076103761861/?type=1&theater )

Ha azonban idejekorán “belekötünk” a másikba, vagy kukacoskodva elmenekülünk nem kell átélnünk, hogy nem kellünk.

Egyúttal nem tapasztaljuk meg azt sem, hogy mi van, ha kellünk, illetve mi van, ha a dolgok most épp pont jól alakulnak.

Az ilyen önmegsemmisítő reakciók kezelhetőek.

Ha egyedül nem menne, ami nem ritka, a szakember segít tisztán látni ott, ahol a más esetben logikus agyunk észrevétlenül torzítani kezd. Segítséget kaphatunk a valós érvek és tapasztalatok összegyűjtésében, esélyeink reális megítélésében, és a jelenség gyökerének feltárásában, hogy aztán önállóan is sikerrel kivédjük azt, hogy olyan miatt fogjuk menekülőre, ami valójában csak a mi fejünkben létezik.

Várunk szeretettel!

Kategória: Blog, párterápia | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*