Társfüggőség. Járvány? Téves diagnózis?

társfüggőMostanában lépten-nyomon társfüggőnek diagnosztizálják magukat és/vagy párjukat az emberek.

Van, aki attól fél, hogy csak olyasvalakinek kell, akit a társfüggés motivál, olyannak nem, aki “normális” és a valódi önmagért tudná szeretni őt.

A diagnózis futótűzként terjed, és nem csak a pszichológusi rendelőben, hanem neten megjelenő cikkekben, blogbejegyzésekben is.

“Hurrá, értem miért ilyen a párom, nem túl jók ugyan a kilátások, de tudom mire számíthatok a jövőben, és legalább lehet mással foglalkozni!”

A megbélyegzésben az a “jó”, hogy egyszerűsíti párkapcsolati problémáink értelmezését, ám ettől az előnytől “megrészegülve” nem látjuk meg a hátrányokat.

A bélyeg megvan – de mit kezdjünk vele?

A társfüggő bélyeggel egy olyan vonást tulajdonítunk a másiknak vagy magunknak, amiről eszünkbe sem jut, hogy meg lehetne változtatni!

Ilyen és kész.

A megbélyegzés tétlenségre kárhoztat.

De mi van, ha a bélyeg csak a mi fejünkben létezik? Ha máshogy szemlélnénk a dolgot, lehet, hogy lehetőségek hada ugrana elő?

Társfüggő vagyok vagy csak szeretem a párom?

Gyakran az is társfüggőnek hiszi magát, aki egyáltalán nem függő, csak társas lényként azon természetes és hasznos igényére figyel föl, hogy nagyon vágyik már egy párkapcsolatra, vagy csupán konstatálja azt a szintén egészséges kötődésre jellemző “tünetet”, hogy ragaszkodik párjához, és nehezen tudná elképzelni nélküle az életét.

A kötődés igénye nem egyszerűen egészséges, mint mondjuk sok gyümölcsöt- zöldséget enni, hanem egyenesen feltétele az egészséges lelki működésnek, mi több, számos testi hozadéka is van.

Nem mindegy azonban miért és milyen módon ragaszkodunk a másikhoz!

A “társfüggés” jelei

- A másik aprólékos útmutatása és biztatása nélkül nem tudunk döntést hozni, és céljaink felé haladni.

- Képtelenek vagyunk önállóan kezdeményezni valamit (akár csak egy szabadidős programot),

- vagy egyedül végigcsinálni mások számára egyszerűnek tűnő dolgokat.

- Gyámolatlanul érezzük magunkat, ha a másik éppen nincs velünk.

- Nehezen fejezzük ki a másiknak ellentmondó véleményünket vagy azt, hogy megbánt minket, mert attól félünk, hogy akkor elveszítjük. Inkább nyelünk, minthogy kimondanánk, amit gondolunk, érzünk.

- Olyannyira meg akarjuk nyerni magunknak a másikat, hogy folyamatosan feláldozzuk saját érdekeinket.

- Ha egy szoros kapcsolatunk megszakad, úgy érezzük, azonnal keresnünk kell egy újat.

- Folyamatosan foglalkoztat az a félelem, hogy egyedül maradhatunk.

- Csimpaszkodunk a másikba, féltékenykedünk, szinte már megfojtjuk őt, holott a tények alapján nincs miért aggódnunk.

- Önértékelésünk labilis, attól függ, hogy a másik épp hogy viselkedik velünk, és egy apró figyelmetlenségtől is romjainkba dőlünk, hogy nem is vagyunk szerethetők.

Hogyan lettünk “társfüggők”?

Mint sok más lelki probléma, így a társfüggés is szüleink “keze nyomán” alakul ki.

Ha szüleink:

- nem szerettek eléggé, vagy nem olyan módon, ahogy igényeltük volna,

- folyton leértékeltek, mindent elintéztek helyettünk, mert nem tartok képesnek arra, hogy akár csak a mindennapi dolgainkat elintézzük, sikeresek legyünk

- merev szabályokat hoztak, és és elvárták, hogy ezeket kérdés nélkül elfogadjuk és betartsuk, önálló gondolatok nem “kellettek”, megtorlás járt értük

- belénk kapaszkodtak, sülve- főve együtt voltak velünk, és minden kitörési kísérletünket (barátok, párkapcsolat, önálló programok) elgáncsolták azzal, hogy büntettek vagy lelkiismeret- furdalást ébresztettek bennünk

- alapvetően nem foglalkoztak velünk, nem ösztönöztek arra, hogy életkorunknak megfelelő célokat tűzzünk ki, és tegyünk azokért a nehézségek ellenére is

- maguk is önállótlanok voltak, és létfenntartásuk, boldogságuk másoktól függött

… akkor nagy eséllyel azt tanultuk meg, hogy

- nem tudunk önállóan boldogulni, ezért keresünk kell valakit, akinek a segítségével “túléljük” az életet

- nemigen vagyunk szerethetőek, ezért ha akad valaki, aki mégis ragaszkodik hozzánk valamelyest, azt foggal- körömmel magunk mellett kell tartani, és nem veszíthetjük el, mert ki tudja, hogy találunk-e még egy embert, aki képes szeretettel viszonyulni hozzánk.

Mit tehet egy szülő, hogy gyermeke NE legyen “társfüggő”?

Védőháló és bátorítás

Ideális esteben a gyerek azt tapasztalja, hogy a szülei biztonságos hátteret nyújtanak, bármikor számíthat rájuk, ha baj van,

de emellett hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerek azt érezze, nemcsak a szülővel együtt lesz minden rendben, hanem sok mindenre képes fiatal kora ellenére már most, és minden egyebet próbálkozással, kitartással, fokozatosan haladva előbb- utóbb biztosan elér.

Az eredmények értékekre vallanak, a nehézségek megoldhatóak

Ezért a szülőnek el kell ismernie gyemeke eredményeit, észrevenni, szóvátenni és megdícsérni apró-cseprő “hőstetteit” (a felnőtt számára jelentéktelennek tűnőket is!), és azt is, hogy milyen belső erőforrásokra, jó tulajdonságokra enged következtetni a gyermek ügyessége.

Ha a gyermek elakad, az ideális szülő nem szidja le, és nyilvánítja “bénának” a gyermeket, hanem segít úgy értelmezni a helyzetet, hogy a nehézségeket leküzdhetőek tűnjenek, és megoldási lehetőségek keresésére buzdít, illetve bízik a gyerek kitartásában és az ezt jó eséllyel koronázó eljövendő sikerben.

A szülő a legjobb modell

Az a jó, ha szülő a saját viselkedésével példázza, hogy lehet, és hogy hogyan kell megállni az embernek saját lábán. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő hisz saját értékességében, odafigyel a saját igényeire, ezek alapján célokat tűz ki maga elé, kitart mellettük önállóan is kicselezve, megoldva a nehézségeket, saját bőrén tapasztalja meg, hogy lehetséges önállóan  jutni valamire. Ha a szülő nem csak prédikál róla, hanem példát mutat, a gyerek megoldási módokat is elleshet, melyeket később beépíthet saját helyzetértelmezései, problémamegoldási repertoárjába. Nem kell majd mindenáron másokra hagyatkoznia.

 

Mit tehetek most a már kialakult társfüggés ellen?

Társunkról akkor tudunk leválni és “csak” egészséges módon kötődni, ha próbára tesszük azokat a sokszor torzított nézeteket, amelyek azt mondatják velünk, hogy csak a párunk visszajelzései alapján gondolhatjuk, hogy lehet minket szeretni, és csak az ő segítségével vagyunk képesek előrejutni.

Mi van, ha valójában sokkal jobbak a lehetőségeink?

Lehet, hogy ha van éppen párunk, ha sem, egyformán szerethetőek vagyunk, és képesek arra, hogy önállóan intézzük mindennapi teendőinket és kövessük hosszútávú céljainkat?

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, mi az igazság, és hogy elkezdhessünk mindebben alappal hinni, ki kell próbálnunk magunkat olyan helyzetekben, ahol korábban a másikba csimpaszkodtunk volna, vagy a kapaszkodás érdekében elnyomtuk volna magunkat.

Egyelőre ne törődjünk azzal, hogy mennyire hiszünk benne, hogy jól cselekszünk vagy sem, egyszerűen cselekedjünk úgy, mintha nem hinnénk abban, hogy magunkban nem fog menni!

Igyekezzünk fokozatosan megtenni lépéseket, pl.:

Ezt gyakoroljuk, ha leginkább amiatt aggódunk, hogy egyedül túl bénák lennénk:

- Ahelyett, hogy a másikra hagyatkoznánk egy meghozandó döntés kapcsán, gondoljuk át a felmerülő szempontokat, és döntsünk. Könnyen lehet, hogy az derül ki, hogy jó döntést hoztuk, így legközelebb egy kicsit már magabiztosabbak leszünk. Ha nem így történik, és hibázunk, emlékeztessük magunkat, hogy mindenki hibázik, ez még nem ok a teljes önállótlanságra.

- Ne totojázzunk! Kockázatmentes döntés nem létezik, viszont ha soha nem kockáztatunk, soha nem fogunk elérni semmit, csak nézni, ahogy az élet elmegy mellettünk, míg mi biztonságban üldögélünk  a sarokban. Biztos, hogy megér ennyit a kockázatmentesség?

- Ne csak a “bénázásainkra” figyeljünk, vegyük azt is észre, amikor ügyesek vagyunk! Írjunk egy listát  jó tulajdonságainkról és sikereinkről, még akkor is, ha azok apróságnak tűnnek. Ez hozzásegít ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmünket minden pozitívum, így önbizalmunk szép lassan növekedhessen.

Ezt gyakoroljuk, ha aggodalmunk tárgya az, hogy a másik őszinte önmagunkért szeret-e?

- Fejezzük ki, ha valami nem tetszik a másik viselkedésében ahelyett, hogy hallgatnánk. Lehet, hogy fontosnak fogja tartani, hogy megértsen és a kedvünkre tegyen, így óvatoskodásunkat felválthatja a tudat, hogy a másik tényleg szeret minket, és nem csak azért van velünk, mert nem zavarjuk meg élete folyását.  Ha azt tapasztaljuk, hogy bármennyire érthetően és következetesen is fejezzük ki, hogy bánt valami, de párunk nem változtat viselkedésén, érdemes elgondolkodni, hogy érdemes-e együtt maradnunk.

- Ha attól rettegünk, hogy összeomlik az életünk, ha párkapcsolatunknak esetleg vége szakad, gondoljuk át, hogy tényleg így van-e. Ha egy barátnőnk kapcsolata érne véget, az ő esetét is reménytelennek látnánk? Ha nem, mit tanácsolnánk neki? Amit neki javasolnánk (pl. éljen teljes életet, járjon elszórakozni, töltsön időt a barátaival, szervezzen olyna programokat, amikre már régóta vágyik stb.), magunk is megtehetnénk?

 

- Találjuk meg azokat a pozitív tulajdonságainkat (legjobb ha elkezdünk ezekről listát írni), melyek bizonyítják, hogy értékes, szerethető emberek vagyunk, olyanok, akiknek esélye van a boldog párkapcsolatra, akkor is, ha ennek érdekében nem nyomja el saját magát.

Hosszan sorolhatnánk még az apró gyakorlatokat, a lényeg mindegyikben ugyanaz:

Lépjünk ki a komfortzónánkból, és kísérletezzünk!

Juttassunk magunkat olyan tapasztalatokhoz, melyektől szüleink, majd barátaink és párjaink “megmentettek”.

Tanítsuk meg magunknak:

hibáinkkal együtt is szerethetőek és csetlés-botlásaink ellenére is életképesek vagyunk

akkor is, ha nem másoktól függünk, hanem magunk vagyunk, sőt akkor leszünk azok igazán!

Előfordulhat, hogy valahol elakadunk, ami természetes, hisz néha nehéz elszakadnunk beidegződéseinktől , és objektívenlátni helyzetünket. Ilyen esetben érdemes szakemberhez fordulni, aki segíteni fog a minket megbéklyózó berögződések levetkőzésében.

Kategória: Blog, párterápia | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

*