A titokban rajongó rajongók – A pszichológus naplója

egtud_1Egyszercsak összenéztünk, “ez már megér egy naplóbejegyzést”…

Rejtélyes jelenség, üti fel a fejét újra meg újra.

Megírtunk több száz oldalnyi ismeretterjesztő cikket, olvasóink száma nőttön nő, tv-ben- rádióban nyilatkozunk, az egyik legnagyobb hírportál címlapján virítunk.

Mondhatnánk magunkról, hogy megéri a befektetett munka…

Egy-egy régi ismerőssel összefutva szinte az első szó valami munkánkkal kapcsolatos elismerés: láthatóan őszintén, komolyan gondolva és nemcsak udvariaskodva elmondják, hogy régóta követik a munkásságunkat, rendszeresen tüzetesen végigolvassák cikkeinket, tetszik nekik, hogy egyszerre közérthető és tartalmas, és külön kiemelik, hogy az illusztrációkkal milyen szellemesen összevág stb.

És most jön a bökkenő!

Az ilyen elragadtatott ismerősök többsége semmilyen létező formában nem nyilvánítja ki elismerését se facebook-on, se blog.hu-n, se google+-on, se a webldalunkon. Se egy like, se egy megosztás, se hozzászólás, HA rajongója az oldalunknak egyáltalán. Mert az sem általános.

Mi itt a gond?

Olybá tűnik, hogy értelmes, felvilágosult emberek körében még mindig nem elfogadott ez a pszichológia- dolog.

Rákérdezésre olykor ki is derül, hogy ráadásul pl. egy orvos nem akarja, hogy rossz fényt vessen rá, hogy pszichológiai témájú oldalért és cikkekért lelkesedik… Még a végén bolondnak nézik…

Mivel sokan csak titkon tartják hasznos dolognak a pszichológiát, nem derül ki az emberek számára, hogy titkon a barátaik, ismerőseik is szimpatizálnak a dologgal, netán el is mentek már terápiára, így az előítélet továbbra is él és a virul.

De mi tántorít el attól, hogy kiálljunk saját véleményünk mellett?

1.) Gondolatolvasás

Azt hihetjük, “belelátunk” ismerőseink fejébe, és ők valóban elítélnének, ha pl. pszichológushoz járnánk, holott a fentiek alapján jó eséllyel tévedünk.

Ez a fajta gondolatolvasás egy sokunkra jellemző logikai bakugrás, melyről logikai torzítások c. sorozatunkban (http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/logikai-torzitasok)

a későbbiekben még szó lesz.

Ugyanez történik pl. akkor, amikor egy hibázásunk miatt tudni véljük, hogy főnökünk kirúgásunkat fontolgatja, ahelyett, hogy leülnénk vele beszélni, és tisztáznánk, hogy egyáltalán szerinte nagy probléma történt-e, és ha igen, mit tegyünk a megoldásáért.

Jelen témánknak maradva pedig nem tapasztaljuk meg, hogy a barátunk (aki előtt elvileg nem kell lapítanunk, és akinek bármit elmondhatunk)  netán egyet értene, kifejezetten támogatna, vagy akár megörülne, hogy nincs egyedül titkos terápiájával..

Vagy akár rá is inspirálóan hatna, hogy eszébe juttatjuk, lehet és érdemes foglalkozni a lelki egészségünkkel.

Persze biztos lennének olyanok is, akik tényleg “hülyének” néznek, ha pszichológiával kapcsolatos tartalmat lájkolunk, netán egyenesen terápiába járunk.

Ha ez elő is fordul, és egy számunkra fontos személy riad meg, érdemes lehet megbeszélni ezzel kapcsolatos meglátásainkat, még az is lehet, hogy meggyőzzük.

Felmerül az a kérdés is, hogy ha valaki kitartóan hülyének néz minket csak azért, mert olvasunk a pszichológiáról vagy járunk pszichológushoz, kár-e érte.

Ennek mintájára ha pl. mi nem vagyunk rasszisták, kétségbeejtő, ha a rasszista exosztálytársunk nem lesz többé az ismerősünk? Vagy ezzel együtt is hasznos lehet felvállalni hozzáállásunkat, hátha ezzel közvetítjük azt, amit mi értékesnek tartunk, olyanoknak is, akik eddig máshogy gondolkodtak?

2.) A hitelesség hiánya

A blogért lelkesedés, majd ennek nem-kinyilvánítása sokban hasonlít más, sokszor érthetetlennek tűnő jelenségekre.

Pl. Sokszor pont azt nem szólítjuk le, aki igazán tetszik.

Sajnos elég ritka, hogy az emberek azzal összhangban cselekedjenek, amit belül éreznek vagy gondolnak. Ritka ez annak ellenére, hogy a lelki egészség egyik alapköve, hogy minél inkább átfedésben legyen amit érzünk, gondolunk és teszünk, ezt nevezzük hitelességnek.

Véleményünk felvállalása szinte minden esetben hasznos: jól járunk, ha megbeszéljük partnerünkkel, mi bánt, vagy ha beszélgetünk jó barátunkkal arról, ami foglalkoztat stb., és általánosságban: nem óvatoskodunk, hanem magunkat adjuk, így megtapasztaljuk, hogy valódi önmagunkként is szerethetőek, elismerhetőek vagyunk, nem csak egy álarcnak hála.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy boldog- boldogtalannak feltétlen pszichorendelés-hívővé kéne válnia. (Habár senkinek nem válna kárára;D)

A lényeg az, hogy

aki már jó dolognak látja a megfelelő szakember igénybevételét, az ne csak “suttyomban” tegye, hanem álljon ki már meglévő véleménye mellett, ezzel bátorítva azokat, akik fölöslegesen aggódnak a negatív megítélésük miatt, hisz jóval kevesebben ítélnék el őket, mint ahány emberről azt gondolnák.

A lelki egészséggel érdemes foglalkozni, és ha mi már megtapasztaltuk ennek jó hatásait, tehetünk azért, hogy barátainknak is része legyen benne!

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

Miért csalókák média-pszichológusok szakvéleményei? Avagy miért nem leszünk megmondóemberek?

psziválasztás1Amerre nézünk pszichológusokba, pszichiáterekbe ütközünk. TV-ben, rádióban, előadásokon, cikkekben és könyv formában terjesztik akár igen meggyőzőnek tűnő nézeteiket a nem ritkán tekintélytparancsoló tudományos fokozatokkal, címekkel büszkélkedő szakemberek.

Mi ezzel a probléma?

Leszögeznénk, hogy egyrészről nagyon is pozitívnak tartjuk, hogy egyre többet találkozhatunk pszichológusi véleménnyel, hiszen minél inkább köztudatba kerül a pszichológia, annál többen juthatnak egy hasznos eszközhöz, mely segíti problémáik mibenlétének megértését, majd azok megoldását. Szintén “eszünkben tartja”, hogy ha életünk egy pontján elakadunk, lehetőségünk van, és teljesen természetes is szakember segítségét kérni.

Pszichológusként minket is meg-megkeresnek, hogy elmondjuk véleményünket egy-egy témáról. Így testközelből is megismerkedhettünk azzal, hogy bár elméletben mindez a szakmánk hírnevét öregbítené, de a gyakorlatban más a helyzet. Például azért, mert a publikált végeredmény nem mindig az, mint amit írtunk. Az eredeti verziónál ez talán első olvasatra hangzatosabb, egyben szakmailag tökéletesen értéktelen.

Végy tuti tippeket pszichoszakemberünktől! vs. Óvakodj a bulvárpszichológiától!

Nemrégiben pl. megkértek, hogy írjunk a testbeszédről, színészekről készült fotók alapján. Leírtuk, hogy pillanatképekből számos ok miatt nem lehet ítéletet hozni. (A metakommunikációnak sokkal több összetevője van annál, mint ami egy képen látszik; sokkal hosszabban kell egy pillanatnál megfigyelni a testbeszédet; hajlamosak vagyunk belevetíteni a képbe, amit látni akarunk; tapasztalataink befolyásolják, hogy ugyanaz a mozdulat kinek mit jelent stb-stb.) Ez lett volna pl. az egyik tanulság az olvasók számára, hogy nézzenek túl az első benyomásukon, lehetséges, hogy a helyzetet másként is lehet értelmezni. A limonádé témán túl is hasznos ennek a tanulságnak a levonása, hiszen a terápia során is nagy megkönnyebbülést okozhat, ha rájövünk, csak mi láttuk sötéten a dolgokat, hisz más lehetőségeket is számbavéve jóval derűsebb és bizakodásra okot adó a helyzet.

Fentieket illusztrálandó a kapott képek esetében leírtunk több egymásnak ellentmondó értelmezési lehetőséget, szerettük volna ezzel is szemlélteni, hogy butaság egy kép alapján messzemenő következtetést levonni. Ehhez képest a szerkesztő a lehetséges értelmezésekből képenként kiválasztott egyet, és leírta, hogy erről a pszichológus azt gondolja, hogy a képen látható személyek egyértelműen szerelmespár, hiszen közel hajoltak egymáshoz.

Ez a hozzáállás sajnos nem csak erre a szerkesztőre igaz, és nem csak szerkesztő foglalkozású emberek közül jó párra, hanem a “pszi” szakemberek egy részére is.

A sztárpszichológus

A legtöbb népszerű “szakember” kijelent dolgokat, melyek egy-egy esetre igazak lehetnek, de általánosságban semmiképp nem állják meg a helyüket, nem igazak mindenkire. Lehet, hogy a mi esetünkre véletlenül pont állnak az elhangzottak, de egy másik élettörténettel rendelkező embernek ugyanez jobb esetben semmitmondó, rosszabb esetben kétségbeejtő lehet.

Félrevezető az is, hogy mindenki hajlamos azokra a véleményekre kinyitni a fülét, azokat a nézeteket igaznak gondolni, amelyek összhangban vannak a világlátásával. Azzal a világlátással, ami észrevétlenül bújik meg szenvedéseink jó része mögött. Az instant megoldásokat, egyértelmű értelmezéseket kezünkbe adó sztárszakemberek visszaigazolhatják pl. azt, hogy bénák vagyunk, hiszen nem saját megoldási módok kifejlesztésére és bevetésére tanítanak meg, hanem helyettünk mondják meg a tutit, s így valóban bénán fogunk viselkedni a jövőben is. Szintén nem célravezető, ha “ránkripakodnak”, hiszen ezzel megerősítik abbéli hitünket, hogy személyünk értéktelen, és képtelenek vagyunk magunkat kontrollálni, ezért továbbra is külső “rugdosásra”, noszogatásra fogunk ácsingózni, nem tanuljuk meg ettől önmagunkat motiválni, még kevésbé feltárni becsülendő tulajdonságainkat, vagy tenni azok kifejlesztéséért stb.

Akár az ún. szakember akár valamely médium mond nagyot, az esetek egy részében feltehetőleg azt tudva teszi, hogy a népszerűséghez vezető legegyszerűbb és leggyorsabb út, ha bombasztikusat mondunk, állást foglalunk – lehetőleg valamilyen felháborító vagy meglepő vagy instant megoldást jelentő “állást”. Ezzel az a baj, hogy ekkor már show-ról, és nem szakmai segítségről, megbízható szakvéleményről van szó, ahogy azt a fenti példákon is láthattuk.

Nyilván mindenkinek jól esne, ha az élete egy 5 tuti tippet tartalmazó bulvárcikktől, vagy egyetlen pszichológusi konzultációtól irdatlan mértékű fellendülést és virágba borulást hozna, mégis talán kifizetődőbb a valóban szakmai segítség igénybevétele.

A pszichológusi segítség ugyanis nem arról kell, hogy szóljon, hogy egy önző, valamilyen lelki szükségletből mindenki kárára sztárságra törő magánember kiélhesse népszerűségi vágyát  - szakmai köntösbe burkolódzva.

A felelősségteljes pszichológus legalapvetőbb célja az, hogy alaposan megismerje kliense problémáját, problémája gyökerét, hatásmechanizmusát, a páciens és környezete reakcióját stb. A probléma egyedi jellegét kell feltárni, és erre egyénre szabott megoldást találni, hiszen az általánosítás nem hoz megoldást. Nem szabad szájába rágni kliensünknek, hogy mi a teendő, hanem közösen gondolkodva a lényegi probléma felismerésének, átlátásának, hatékony megoldásának irányába segíteni őt, mert a pszichológus munkájának fő célja, hogy önálló, hatékony működésre “képezze ki” a hozzá fordulót, ne pedig örökké az “okos” pszichológus útmutatását követő, gyámolítandó lénnyé.

Természetesen nem törvényszerű, hogy mindenki csak azért ad rossz szakvéleményt, mert tudat alatt vagy fölött a sztárságért könyököl.

Az elfogult pszichodoki

Saját működésével kevéssé tisztában levő pszichoszakemberek a legnagyobb jószándékuk mellett nyilatkozhatnak olyasmiket, ami szakmailag igencsak nem állja meg a helyét, sőt, a jónak szánt tanács oly módon fejt ki káros hatást a laikus fogyasztóra, hogy annak minderről halvány sejtelme sincsen, hiszen nem kételkedik a szakember véleményében. Ez akkor fordul elő, ha az adott kollega nem tud elvonatkoztatni saját életétől, mikor szakvéleményt mond. Innentől ez nem egy szakvélemény, hanem egyik magánember természetszerűen elfogult véleménye.

Lássunk erre is egy példát: Elképzelhető mondjuk, hogy van egy pszichológus, akit gyermekkorában elhanyagolt és bántalmazott alkoholizmusban szenvedő édesapja. Ezt mondjuk úgy fordította le magának, hogy férfiakban bízni veszélyes. Lehet, hogy józan eszével nem ezt gondolja, de a zsigerei mégis ezt mondatják vele.

Tegyük fel, hogy ettől a pszichológustól egy nőknek szóló tévéműsorban megkérdezik, hogy mit lehet tenni, ha azt látjuk, hogy férjünk “munkaholizmusba”, tehát túl sok munkába menekül családi problémáink elől. Erre ő azt válaszolja, hogy nagyon veszélyes tud lenni az, ha valaki hajlamos függőségekbe menekülni, egy anya felelőssége bármi áron megvédeni a gyerekeit, tehát ha úgy érzi, kicsúszik a kezéből az irányítás, azonnal keressen kiutat, szükség esetén a válást is fontolja meg.

Ezt első hallásra még akár egy értelmes, felelősségteljes, törődő hatást keltő véleménynek is gondolhatjuk reggeli kávénk szürcsölése közben. Viszont ha jobban belegondolunk, biztos-e, hogy objektív volt a válasz? Nem kellett volna másra is felhívnia a figyelmünket a szakembernek? Mit mondanak a tények? Párunknak nehézségei vannak a problémamegoldásban, ezért a túlórázással tereli el a figyelmét. Soha nem ártott sem nekünk, sem gyerekünknek. Az az első lépés, hogy csapot- papot otthagyunk? Vagy esetleg elmondjuk neki, hogy látjuk, hogy problémái vannak, szeretnénk segíteni neki, kérjük, hogy gondolkozzunk közösen, és találjuk meg azt az utat, amelyik a család minden tagját elégedetté teszi. Ha neki nehézségei vannak ebben, igyekezzünk megérteni és segíteni őt. Lehet, hogy ahogy autószerelésben ő a jobb, ebben mi. Ha ne adj isten a férjünk valaha is veszélyezteti a családját, akkor nyilván meg kell teremtenünk saját és gyermekeink biztonságát, de itt erről szó sincs.

Ez esetben tehát a szóban forgó szakember “megmondott” egy megoldást, de nem a miénket, hanem az övét (az emberét, nem a szakemberét), ami szintén nem biztos, hogy helytálló olyan esetekben, amikor nem az apjával áll szemben.

Tehát a pszichológus akkor mond jó, hasznos és szakszerű szakvéleményt, ha tisztában van saját elfogultságaival, óvatosan fogalmaz, számba veszi, milyen egyéni variációi képzelhetők el egy problémának, és ezek belekalkulálásával foglal állást bármely fórumon.

Következő cikkünkben leírjuk, hogyan vehetjük észre, hogy épp pszichokókler megmondóemberekkel van dolgunk!

Kategória: A pszichológus naplója, Blog, Hogy válasszunk pszichológust? | Szóljon hozzá most!

Pszichológus naplója – 4. fejezet – A kezelés élménye pszichológus oldalról

marionettEddig arról szóltunk, mik azok a tipikus reakciók, amit a “pszichológus vagyok” kijelentésre válaszul kapni szoktunk. Van azonban olyan, amire senki még csak rá se kérdez…

Milyen magánemberként a pszichológus szerepet megélni, hogyan érezzük magunkat a szakmánk gyakorlása közben?
Amikor még csak a tankönyveket bújtuk, “rideg” leírásokat kaphattunk arról, hogyan is szükséges eljárni. Elolvastuk, tanórákon meghallgattuk milyen alapelveket kövessünk, az egyes módszerek hogyan épülnek föl stb.
Volt, hogy arra gondoltunk, hogy “jé, ez “csak” ennyi?”, más elvek, magyarázatok vagy eljárások nyilvánvalóságoknak tűntek, megint másoknál az jutott az ember eszébe, hogy minden bizonnyal elröhögjük majd magunkat a pácienssel egyetemben, ha megpróbáljuk ezt-vagy azt alkalmazni:D
Kezdetben olyan alapvető irányelvekről tanultunk, amelyeket, ha az ember kellően lényeglátó, három db egyszavas kifejezéssel le lehet írni. A “tanítás” az volt, hogy ezek bizony sok esetben elegek tudnak lenni ahhoz, hogy egy emberben pozitív irányú változások induljanak meg. Egyéb eszközkészlet híján kénytelenek voltunk ezekkel próbálkozni. Két dologra jöttünk rá: 1. egyáltalán nem olyan egyszerű az ülés minden egyes pillanatában érvényre juttatni ezeket a tényezőket, mint amennyire könnyű volt felfogni számunkra a mibenlétüket. 2. csodálatos mód azt tapasztaltuk, hogy változás áll be a velünk szemben ülő viselkedésében és világlátásában, mi több olyan visszajelzéseket ad, amelyek mintha csak a “tankönyv” mondatai lennének. Működik a dolog, és képesek vagyunk működtetni!
És ami “kevésnek” tűnt elsőre, az nagyon is sok, de legalábbis pontosan elég.
(A teljesség kedvéért tegyük hozzá, a fent emlegetett tényezők szükséges, de nem minden esetben elégséges feltételei a változásnak, de a későbbiekben az ilyen esetekben alkalmazandó eljárásokat is kitanultuk.)
Hadd tegyünk itt kitérőt a hozzánk fordulók visszajelzéseire, akik nem ritkán kifejezetten költőien fogalmazzák meg, mi is történt velük a közös munka során. Egyik első ilyen visszajelzés, amit egyikünk kapott ez volt: “Te mutattad meg az ajtót, de én mentem be rajta” (ez ihlette egyébként a borítóképünket is:))

A később tanult módszerek gyakorlása további élményekkel gazdagított bennünket.
Az egyik kapcsán azt élhettük meg, hogy az emberek fejében minden “adat” megvan, amire szükségük lenne. Annyit kell “csupán” tennünk, hogy tükröt tartunk, és/vagy közös gondolkodással rendszerezzük a meglévő tudást. Ilyenkor gyakran hangzik el, hogy “jé, erre még így sosem gondoltam!” – de hisz ott volt mindig is, gondolhatjuk mi, a túl oldalon:)
-Az ember saját működésének átlátása csodálatos fegyver, kontrollérzetet, erőt ad, és a felismerések segítenek, hogy kiléphessünk ördögi köreinkből.

Egy másik eljárás pszichológus oldalról rendkívül felvillanyozó tud lenni. Az ember a képzelet világban kalandozik, és úgy érezheti magát mintha egyszerre lenne egy előre meg nem írt film szereplője és nézője, amit részben a kliens rendez igényei szerint, részben a pszichológus. Szükség szerint felbujtók lehetünk vagy bátorítók esetleg védelmező szerepet kaphatunk, de ha az a megfelelő, “megelégszünk” azzal, hogy kísérjük az események folyását. A kalandozás rendkívül valósághű és érzékletes, majdnem hogy 3 dimenziós. Magasfeszültségű érzelmek dolgoznak. És ami nem utolsó szempont, vége mindig happy end:), (amíg nincs happy end, addig nincs vége)

Fent még azt is említettük, hogy egyes eljárások nevetségesnek tűnő jellegétől is féltünk, viszont azt tapasztaltuk, hogy nagyban számít a “hogyan”. Minden pszichológus a saját szája íze szerint dolgozik, így a velünk végzett munka során engedélyezzük magunknak az “öniróniát”, így a lényegét tekintve komoly munka ellenére nem válunk túlzottan komolykodóvá, ami nevetségesnek is hathatna.

A pszichológusi szakma gyakorlása számunkra izgalmas, kalandos élmény, ami nemcsak a klienseink számára okoz örömöket, nemcsak tőlük kíván erőfeszítéseket, hanem tőlünk is, végtére is mindkét fél gazdagodhat tőle. Nem sok jobb élmény van, mint úgy bocsátani útjára valakit, hogy jobban ura saját életének.

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , | Szóljon hozzá most!

1000

ezer

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszönjük, hogy már több, mint ezren kedveltek bennünket!

Ne feledjétek, januárban az első alkalom ingyenes!

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , | Szóljon hozzá most!

Pszichológus naplója – 3. fejezet – Mit gondol “titkon” a pszichológus?

ill-wellHa kiderül, hogy pszichológusok vagyunk, olyanok is akadnak, akik azon kezdenek el aggódni, NEM VISSZÜK-E HAZA A MUNKÁNK SORÁN HALLOTT PROBLÉMÁKAT, nem terhel-e meg a sok “szörnyűség”.

A válasz röviden a nem, hosszabban pedig egy teljességgel személyes történetet, saját élményt szoktunk elmondani, amiből kiderül, hogy személy szerint mi miért szeretjük ezt a szakmát.
Tanulmányaink során első szakmai gyakorlatunkat (?) az akkor még létező “Lipóton” töltöttük. Az volt az első alkalom, hogy a kezünkbe kaparinthattunk “élő embert” ;), azon belül is pszichiátrián fekvő betegeket. Az intézmény szép helyen volt ugyan, de maga a kórházi osztály nem büszkélkedhetett túlontúl lélekemelő enteriőrrel:D Felmerült az emberben az is, hogy akinek addig nem lett volna “baja”, az oda betérve rosszabb állapotba kerülhet, mint annak előtte (ami természetesen túlzás:D). A történetnek ezen a pontján a hallgatóság általában borzongani kezd…:) Nem úgy mi! A fárasztó nap után szinte szökdécselve, vidáman hagytuk el az osztályt és arról beszélgettünk, hogy ez mennyire jó és érdekes volt, és valahol mulattató, hogy mindez nekünk hogy is tud ennyire tetszeni. Hazaérve a családjaink is meglepődéssel vegyes örömmel vették tudomásul, hogy ilyen “perverzióval” rendelkezünk.
Az eset kapcsán fogalmazódott meg először bennünk, hogy a “betegek” sokszor és sokban “normálisabbak” mint a “normális” emberek. Bámulatba ejtett, hogy komoly traumákat követően, hogy képesek bizonyos emberek csak ennyire sérülni, és bizonyos értelemben alkalmazkodni. Az ő történeteik hallgatása közben együttérzünk ugyan velük, de ez nem azt jelenti, hogy ez elrontaná a napunkat. A “szörnyűségek” mellett és azoknál sokkal dominánsabban látjuk az emberek belső erőforrásait, találékonyságát, és haza sem visszüka problémákat, nem agyalunk rajtuk a munkaidőnkön kívül, valószínűleg azért, mert a munkánk lehetővé teszi, hogy rálássunk, mi a lehető legtöbb megtehető a mi részünkről, és ennyit hozzá is teszünk a javulásukhoz. Ez a folyamat olyan mint egy érdekes nyomozás vagy rejtvényfejtés, kiút keresése a labirintusból az egyéb érdekes “meccsekről” nem is beszélve, amiről a későbbiekben még ejtünk szót…

Természetesen akad olyan eset, amikor elakadunk, mert szakmailag bonyolult, vagy mert megérint minket a történet azért, mert egy csak ránk jellemző lelki “tyúkszemre” taposott, avagy egy érzékeny pontunkra tapintott rá a másik fél. Ezen nehézségek megfelelő kezelésére szolgál, az, hogy a pszichológus is pszichológushoz megy, szakmai segítséget kér. Ilyenkor név nélkül beszélünk a kliensünkről, de annál is inkább a problémáról, a megakadásról magáról. Ezen kívül a pszichológus “nyavajái” kerülnek terítékre, objektivitásunkat megőrzendő megpróbáljuk lehántolni a meglátásaink személyes jellegét, megértve azt, hogy pont mi miért érzünk így vagy úgy egy esettel kapcsolatban. A pszichológus ugyanis a személyiségével dolgozik, a gyógyítsnak az is fontos eleme, hogy milyen érzések keletkeznek benne a kliensével kapcsolatban. Tudnunk kell, hogy a pszichológusban keletkező érzés csak a kliens jellemzője -e vagy pedig a pszichológus értelmezi rá jellemző módon a látottakat.

Ez pedig átvezet arra a témára, amit szintén sokakat érdekel, hogy MIT GONDOLUNK A PÁCIENSEKRŐL. Sajnáljuk-e őket, dühítenek-e, untatnak-e stb. Általánosságban nyilván nehéz megmondani, mert minden kliens más és más érzéseket vált ki belőlünk, van azonban olyan, ami közös pont.

A közös pont az, hogy a klienseinket “tökösnek” :) látjuk, hiszen kell ahhoz bátorság és akaraterő, hogy az ember nekiálljon mélyen magába nézni, rég nem bolygatott dolgokat bolygatni, és változtatni azon, ami pár évtized rutinja. Minden páciensünkben van egy önismeretre, fejlődésre irányuló szándék, ami az illetőt tiszteletre méltóvá teszi, innentől nehéz vele nem szimpatizálni.

Mivel ezeken a beszélgetéseken két ember találkozik egymással, természetesen kölcsönösen érzelmeket keltünk egymásban. Ezek pedig nagyon jól használhatók a foglalkozások során. Nem csak a pozitív, de a negatív érzések is. Az együttérzés megteremt egy olyan légkört, amiben a hozzánk forduló könnyen megnyílik, és biztonságosnak érzi, hogy saját érzéseiben, gondolataiban kutakodjon, hiszen tudja, hogy figyelünk rá, törődünk vele. Viszont ugyanígy hasznos lehet a pl. a düh is. Ha például észrevesszük magunkon, hogy dühít az, hogy a páciensünk az idő felében az időjárásról beszél, és nem tér a lényegre, ezt visszajelezhetjük neki. Elmondhatjuk, hogy rossz érzésünk van, mert azt érezzük, hogy minden erőfeszítésünk dacára ő nem nyílik meg, eltereli a témát, és tehetetlennek, illetve dühösnek érezzük magunkat. Rákérdezhetünk, hogy előfordulhat-e, hogy a való életben is így viselkedik, és a környezete hozzánk hasonlóan reagál. Ekkor kliensünk juthat új felismerésekre, pl. elképzelhető, hogy felismeri, hogy felesége azért kerüli, csalja meg stb. mert úgy érzi, nem elég jó a férjének, nem érdemes a mélyebb gondolataira. Egy ilyen felismerés pedig máris utat nyit afelé, hogy a lényeggel foglalkozzunk, pl. kliensünk önfeltárási nehézségeivel, önbizalomproblémáival, feleségével való kommunikációs problémáival stb.

Fontosnak tartjuk, hogy a mi érzéseink ne maradjanak rejtve a kliensünk előtt, ehelyett kimutatjuk, kimondjuk ezeket. Azt is, ha örülünk a páciensünk fejlődésének, azt is, ha dühít minket valami, azt is, ha együtt érzünk vele. Azt szeretnénk, ha kliensünk nem azon gondolkodna, hogy ugyan mit gondol titkon a pszichológus, hanem azzal az üggyel foglalkozhatna, amivel hozzánk jött.

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

Pszichológus naplója – 2. fejezet – „Jó tanácsok” a pszichológusnak avagy: Mi tenne jót Kovácsnénak?

wisdomTegnap arról írtunk, hogy sokakban aggodalmat kelt, amikor kiderül, hogy épp egy pszichológussal beszélget.
Ma egy másik tipikus reakcióról lesz szó, nevezetesen arról, amikor „újító” javaslatok érkeznek a szakmánk gyakorlásához
Lássuk, melyek ezek!

- Miért nem adsz tanácsot? Gyorsabban végeznél, ha megmondanád az illetőnek, hogy mit tegyen!

Tegyük fel, hogy valaki egy párkapcsolati problémával fordul hozzánk. A beszélgetés során viszonylag gyorsan kialakul egy kép arról, milyen ember a kliensünk, milyen a párja, és mi jellemzi a kapcsolatukat. Ekkor tanácsadónk szerint mondhatnánk pl. a következőt: „Kedves Kovácsné! Olyan rendes embernek tűnik ez a Kovács, értem én, hogy nem viszi el a színházba, de cserébe meg házias, hát szerintem beszéljék meg ezt az apró-cseprő problémát, sokkal gyorsabban megegyeznek, mintha most nekiállna új párt keresni. Így valószínűleg a fejfájása is meg fog idővel szűnni.” Valóban gyorsan végeznék, lehet, hogy képzeletbeli Kovácsnénk is megnyugodna átmenetileg, hiszen a szakember szerint nem kell elválnia, és csak egy kis problémáról van szó. Kérdés azonban, mi történne az „átmenetileg” után. Valószínűleg ugyanabban a kerékvágásban folyna tovább a házaspár élete, hiszen nem értettük meg a probléma gyökerét, így nem is tudtuk kezelni azt. Bár kevésbé gyors megoldás, de sokkal eredményesebb, ha arra törekszünk, hogy kiderítsük, milyen dinamika alapján működik az adott házaspár.
Elképzelhető, hogy kliensünk nem meri kérni, hogy törődjenek vele, mert pl. élete során azt szokta meg, hogy neki kell ellátnia a körülötte levőket, gyerekkorában a magatehetetlen édesanyját és a testvéreit, felnőttkorában pedig a saját családját. Nem alakult ki benne az a tudat, hogy neki is lehetnek szükségletei, hiszen ennél mindig előrébb helyezte környezete jóllétét, amit környezete meg is erősített benne. Bár vágyik arra, hogy férje többet foglalkozzon vele, ezt nem mondja ki, hiszen nincs ebben gyakorlata, fel sem merül benne, hogy kérhetné a törődést. Ehelyett testi tüneteket kezd produkálni, fáj a feje, ami a szervezete megoldása arra, hogy jelezze, baj van, ha már kliensünk ezt nem tudja kimondani. Ha a foglalkozások során elérjük, hogy kliensünk felismerje, hogy sokszor észre sem veszi a saját szükségleteit, ha megérti ennek gyermekkori gyökerét, akkor máris előrébb vagyunk, hiszen megérti, hogyan működik ő maga, és talán a feje máris kevesebbet fáj, hisz nincs már szükség „jelzésekre”. Következő lépés lehet annak begyakorlása, hogy kommunikálja igényeit, és kérje férje támogatását. További kérdés lehet, hogy a férj tud-e erre megfelelően reagálni, vagy vele is foglalkozni érdemes annak érdekében, hogy a párkapcsolat továbbra is működjön, a kliensünkben beállt változásokat követve.

A “megmondás” azt a veszélyt is magában rejti , hogy az illető megmakacsolja magát, mert mondjuk nem érzi magáénak a megoldást, vagy mert a probléma átlátásában nem jutott el addig a pontig, amit pszichológusa esetleg akár nagyjából “jól” is lát. Tehát a kész megoldások rátukmálása a másik félre, olykor nem hogy gyorsítaná, de lassítja a probléma megoldásának folyamatát.

- Húzd az időt, úgy többet fizet!

Ennek a „tanácsnak” a kapcsán egyrészt érdemes leszögezni, hogy elsősorban nem pénzért dolgozunk, hanem mert szeretjük a szakmánkat és hasznos tartjuk a segítséget, amit nyújtani tudunk. Természetesen a fizetésünk is fontos, mert abból élünk. Ez viszont azért nem lehet visszaélésre indok, mert a szakmai és erkölcsi okokon túl a saját érdekünk is amellett szól, hogy ne húzzuk az időt. Ha célunk az időhúzás, kliensünk nem fog kellő változást tapasztalni, így sem ő nem fog tovább hozzánk járni, sem jó hírünket nem fogja kelteni. Ezzel szemben ha eredményes kezelésre törekszünk, akkor kliensünk elégedett lesz, teljesebb életet fog élni, mi pedig nyugodtan alszunk el, egyrészt mert lelkiismeretünk sem háborog, másrészt mert a jó munka jó reklám, tehát nem kerül veszélybe másnapi betevőnk. Arról nem beszélve, hogy túlzott optimizmus azt hinni, hogy a pszichológusnak a kliens motiválása közepette, ami minden pillanatban nagy odafigyelést igényel, kapacitása lenne a folyamatot még lassítani is…

Hogy ne keltsünk túlzottan szélsőséges képet a pszichológus szó hatásáról:), azért azt is elmondjuk, hogy előfordul semleges és pozitív reakció is! A szokásos kérdések, javaslatok és félelmek példáján viszont jól bemutatható volt, hogy hogyan torzítanak a jellegzetes sztereotípiák. A továbbiakban szót fogunk ejteni a pozitív visszajelzésekről is, ami azt teszi majd megfoghatóbbá, hogy milyen jellegű változásokra és érzésekre számíthatunk, ha elmegyünk egy pszichológushoz.Bővebben

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , | Szóljon hozzá most!

Pszichológus naplója – 1. fejezet – Te belelátsz a fejembe???

openAmikor magánemberként megismerünk valakit, előbb-utóbb felmerül a kérdés, ki mivel foglalkozik. A „pszichológus” válaszra különböző emberektől, különböző helyen és időben meglep…ően nagy arányban érkezik szinte szó szerint ugyanaz a reakció: „Akkor te BELELÁTSZ A FEJEMBE??”, amit rendszerint 3 méter hátraugrás követ:D

Azoknak a beszámolói alapján, akik végül a 3 méter visszaredukálása mellett döntenek, az szokott kiderülni, hogy elsősorban attól tartanak, hogy azt is tudjuk róluk, amit ők nem mondanak el, illetve hogy a fejünkben előbb-utóbb meg fog születni egy diagnózis róluk.

Ezek az elképzelések ismét sztereotípiákból táplálkoznak, de a valóságot kevéssé fedik.

Ilyen nem létezik, hogy “belelátunk” valaki fejébe. Egy beszélgetés során mi is az alapján alakítunk ki véleményt a másikról, hogy az miket mond, hogyan viselkedik. Pszichológus lévén valószínűleg nagyobb eséllyel vagy korábban alakul ki bennünk a másik működésmódjáról, személyiségéről egy átfogó kép. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az első beszélgetés első tíz percében már meg lenne a saját kis elméletünk a másikról, illetve ha meglenne sem lenne egyáltalán biztos, hogy ez helytálló. A pszichológus sem 1-2 információ alapján alakít ki véleményt, illetve a munkánk során is egyeztetünk a hozzánk fordulóval, hogy helytálló-e a visszajelzésünk, egytért-e a mi meglátásunkkal, és tovább pontosítunk, amíg meg nem találjuk a közös nevezőt. Közös munka, közös gondolkodás eredménye az, hogy a kliensünk is és mi is megértjük a működésmódját. Ezt a közös munkát pedig az teszi hatékonyabbá az egyedül vagy barátokkal való gondolkodástól, hogy a pszichológus objektív, külső szemlélő, aki nem akar tanácsot adni, irányítani, hanem a kliens megértésére törekszik, mielőtt közösen meghatároznánk a további lépéseket.

A másik félelem, hogy a fejünkben megszületik egy diagnózis, és onnantól csak azon keresztül látjuk a másikat, szintén alaptalan. Olyanannyira, hogy terápia során sem elsősorban diagnózis kialakítására törekszünk, legalábbis nem olyanra, amilyen a köztudatban él. Például nem az a cél, hogy megállapítsuk, hogy a páciens szorongó, hiszen ezzel önmagában nem sokat tudunk kezdeni. Sőt, ha ki is alakul a fejünkben egy hagyományos értelemben vett diagnózis (pl. szorongás), kifejezetten figyelni kell arra, hogy ne ezen keresztül lássuk a másikat, ezzel elkerülve, hogy kiszűrjünk bizonyos információkat. Hiszen ha elkönyveljük magunkban, hogy kliensünk szorongó, onnantól már csak az ezt alátámasztó információkra figyelünk fel, és lehet, hogy elsiklunk más fontos adatok felett, amik nem illenek a „szorongó” képbe. Az a „diagnózis”, amivel mi dolgozunk, nem egy egy szóval megfogalmazható címke. Tehát nem azt mondjuk kliensünkről, hogy szorongó, hanem pl. azt, hogy gyermekkorában a szülei elhanyagolták, ami azt eredményezte, hogy felnőttként kerüli az intim kapcsolatokat, nehogy megint csalódást kelljen átélnie. Innentől mindjárt árnyaltabb a „szorongó” kép, hiszen nem arról van szó, hogy az illető szégyenlős, hanem arról, hogy eddigi tapasztalatai alapján azt szűrte le (akár tudatosan, akár tudattalanul), hogy nem érdemes az emberekben bízni, mert annak csalódás a vége. Onnantól, hogy árnyaltan látjuk a helyzetet, munkánk is hatékonyabb, hiszen tudjuk, hogy azzal kell dolgoznunk, hogy az illető fejében élő elképzelést megváltoztassuk, majd afelé haladjunk, hogy a való életben is megtapasztalhassa, hogy érdemes intim kapcsolatokat kialakítani.

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

A pszichorendelés küldetése, a mi küldetésünk

A múlt hét célja az volt, hogy megtaláljátok a küldetéseteket. Ezen a héten a mi KÜLDETÉSÜNKRŐL, A PSZICHOLÓGUSSÁGRÓL fogunk írni! Célunk az, hogy minél REÁLISabb képet alkothassatok arról, mi várható, ha pszichológushoz mentek, ezen belül is ha hozzánk jöttök, hiszen pszichológus és pszichológus közt különbség van.

Lássuk, milyen SZTEREOTÍPIA él a köztudatban a pszichológusokról:

-titokzatos, átláthatatlan dolgok folynak a foglalkozásokon, a pszichológus nem informál arról, hogy mi történik, csak passzívan jegyzetel és hümmög
-pszichológushoz járni nem mindennapi dolog, nagy bajnak kell történnie ahhoz, hogy valaki pszichológushoz menjen
-megfizethetetlenül drága
-évekig tart, míg bármi eredményt tapasztalunk
-a pszichológus furcsa leplekbe öltözködve, ingák és kanapék közt átszellemülten mosolyog:)

Ehhez képest MI az alábbiakat képviseljük:

Olyan eljárásokat alkalmazunk, melyeknek gyakorlatilag MINDENKI HASZNÁT VEHETI. Ezért azt szeretnénk elérni, hogy a pszichológushoz járás ne legyen luxus, vagy ne legyen furcsa, hanem ugyanolyan természetes legyen, mint ahogy elmegyünk fogorvoshoz, amikor szükségünk van rá. Egyéni igényekre, szükségletekre alkalmazzuk az eljárásokat, ép fogat nem húzunk ki, és végzünk akár szépészeti fogfehérítést is, hogy a fogorvos analógiánál maradjunk.

Hogy ne számítson a pszichológus LUXUSnak, az átlagos árnál olcsóbban kínáljuk a szolgáltatásunkat, hogy minél többek számára elérhető legyen.

Hogy ne tekintse senki rossz értelemben véve FURCSÁnak, szeretnénk nemcsak a személyes találkozás megvalósulásakor, hanem egyéb fórumokon (mint a facebook vagy a weboldalunk) is közvetíteni a szemléletünket, ezzel a sztereotípiákat is megdönteni.
Így elérhetjük, hogy egyre többen tisztában legyenek azzal, mire számíthatnak egy szakembernél, így egyrészt a szükséges INFORMÁCIÓk birtokában tudnak döntést hozni arról, hogy elmenjenek-e pszichológushoz, másrészt meg tudják különböztetni a jó SZAKEMBERt a kuruzslótól, így értelmes dologra költhetik a pénzüket. Nem akarunk zsákbamacskát árulni, nem várjuk el, hogy a semmi alapján bízzon meg bennünk az ember.

Tehát lássuk, miben vagyunk MÁSOK, MINT A SZTEREOTÍPIA!

- NEM VAGYUNK TITOKZATOSAK, a folyamat során a hozzánk fordulóval együtt határozzuk meg, mely területekkel fontos foglalkoznunk, tisztázzuk melyik feladatnak mi a célja, ha nem egyértelmű, elmagyarázzuk, egy-egy visszajelzésünk mire utal. Egyfajta közös gondolkodás zajlik, melyben a pszichológus objektivitásával, empátiájával, elfogadásával és a pszichológia módszerek és elméletek alkalmazásával segít. Célunk az is, hogy a mi módszereinket átvéve a páciens idővel önállósuljon, és problémáit önállóan is kezelni tudja.

- Félreértés az, hogy pszichológushoz csak annak kell járnia, aki komoly bajban van. Mindannyiunk életében vannak olyan területek, ahol úgy érezzük, nem működünk tökéletesen, gátlásaink vannak, nem vagyunk tisztában azzal, mi tenne jót nekünk, értetlenül állunk bizonyos jelenségek előtt, nem tudjuk elérni, amire vágyunk stb. Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok azok, melyek miatt hasznos pszichológus segítségét kérni, hogy hatékonyan gördítsük el az utunkban álló akadályokat, kezeljük problémáinkat. Nem kell feltétlen tragédiának törénnie ahhoz, hogy pszichológushoz menjünk, ÉLETVEZETÉSünk segítéséhez is “használhatjuk” a szakembert.

- NEM minden kezelés tart ÉVEKIG, a probléma mélysége határozza meg a ráfordítandó időt. Van, amire pár hét elég, van amire esetleg 1-2 év szükséges. Ebben sem árulunk zsákbamacskát, az első találkozáskor tisztázzuk, mit látunk reális időbeli ráfordításnak, és ennek az időnek az elteltével egyeztetünk, elértük-e a célt, kell-e még erre vagy újabb célra időt fordítanunk. Illetve a fejlődés egy folyamat, pár alkalom után is tapasztalható már változás, ami továbbgyűrűzik a későbbiekben.

- Visszatetszést kelthet az az átszellemült, kissé “BOLOND” ;D KÉP, ami a pszichológusokról él sokak fejében. A magunk részéről fontosnak tartjuk, hogy hitelesek legyünk, úgy viselkedünk terápián, amilyenek a való életben is vagyunk. Nyilván más egy terápiás kapcsolat, mint egy magánéletbéli, viszont ez nem jelenti azt, hogy a pszichológus más emberként viselkedik, amikor dolgozik. Hétköznapi emberek vagyunk, sem nem vagyunk varázslási fogások birtokában, sem nem töltjük az időnket jósgömböt fürkészve. Járunk moziba, koncertre, vannak barátaink, vannak örömteli események az életünkben, vannak problémáink is stb. Pszichológussá elhivatottságunk és szaktudásunk tesz minket, ami nem jár azzal, hogy úgy viselkednénk, mint aki egy másik világban él.

-Fontosnak tartjuk, hogy elkülönüljünk a TUDOMÁNYtalan, megalapozatlan módszerektől. A következő napokban írni fogunk még arról, hogy néz ki egy pszichológussal folytatott üléssorozat, miben más, mint a kevésbé vagy egyáltalán nem megalapozott módszerek, melyek gyógyulást kínálnak.

Mindemellett ajánljuk figyelmetekbe a TERÁPIAcímű magyar sorozatot, amely viszonylag valósághű képet mutat be, bár ez sem képezi le tökéletesen a pszichológus munkát, amint ez ki is derül majd a továbbaikban.

Olvashattok még tévhitekről és gyakran ismételt kérdésekről a vonatkozó menüpontjaink is.

A következő napokban pedig a PSZICHOLÓGUS NAPLÓJA sorozatunkkal engedünk majd bepillantást munkánkba!

Kategória: A pszichológus naplója, Blog | Címke: , , , , , , , , | Szóljon hozzá most!