A legkevesebb, ami elvárható… Mit tegyek, ha a pszichológus elfelejti, amiről meséltem neki?

nemfigyOlvasói levelet kaptunk:

“Sziasztok!

Szeretném kikérni a véleményeteket azzal kapcsolatban, hogy elvárható-e, hogy a terapeuta emlékezzen a terápián elhangzottakra.
Mint kliens, alapvetően azon az állásponton vagyok, hogy ez elvárható, de elképzelhető, hogy a másik oldal ezt másképpen látja.
A terapeutám nem tartja ezt problémának, esett már szó róla.

Természetesen nem olyan dolgokra gondolok, mint hogy kedd volt, vagy szerda, hanem bizonyos “kardinálisabb” részletekre, ami segítség lehet abban, hogy merrefelé induljunk a probléma megoldásában.

Sokszor azt érzem egyébként már az elejétől, hogy nem egy nyelvet beszélünk, és hogy adott problémánál nem arrafelé terelődik a beszélgetés, ahol a lényeg lenne. Terápiáról amiatt elég sokszor hiányérzettel, vagy zaklatottan távozom, és a probléma gyökerére otthon tovább gondolkodva jövők rá, ami sokszor egészen más, mint amerre terápián haladtunk.

Előre is köszönöm a választ”

Kedves Olvasónk!

Köszönjük kérdésedet!

Röviden a válaszunk: igen, elvárható, hogy a pszichológus emlékezzen a kliense problémája szempontjából releváns információkra.
De hadd részletezzük kicsit!

A pszichológiai kezelés alapvetően akkor hat, ha a szakember őszintén érdeklődik kliense problémái iránt, s ez meg is nyilvánul abban, hogy odafigyel, metakommunikációjával, szavaival is jelzi, hogy veszi az adást, és igen, a terápia teljes hosszában észben tartja a hallottakat.

Miután a pszichológus is ember, minden különösebb nemtörődömség nélkül is előfordulhat, hogy egy hosszú terápia folyamán kiesik a fejéből egy-egy részlet,
ám ez ellen véd, ha a pszichológus időről időre újraolvassa az ülés során készített jegyzeteit, ez alapján maga számára olyan vázlatot készít, amelyben ábrázolja kliense problémájának összefüggéseit.

Nem írtad le pontosan mi volt az a momentum, amit a pszichológusod elfelejtett, így távolról azt is nehéz megítélni, mennyire lett volna alapvető, hogy észben tartsa.

Biztos, ami biztos, ne vessük el azt az eshetőséget sem, hogy mondjuk Te vagy túlérzékeny a témára.
(Nem biztos, hogy ez Rád pont igaz, de van olyan, akinél ez lehet az ok.)
Túlérzékenységedet jelezheti, ha időről időre azt kifogásolod másokban, hogy nem figyelnek Rád eléggé oda, mintha nem lennél nekik elég fontos.

-Lehet hogy ennek egyértelmű bizonyítékai ellenére is fenntartasz olyan kapcsolatokat, amelyekben elhanyagolnak,

-vagy attól való félelmedben, hogy nem fognak Veled törődni, kerülöd a kapcsolatokat,

-vagy esetleg Te leszel nem törődöm, vagy ugrasz ki kapcsolatokból annak ellenére, hogy elhanyagoltságodat csak belső érzéseid támogatják, de a külvilág visszajelzései, a tények nem.

Bármi is a helyzet, alapvető, hogy a kliens és pszichológusa nyíltan megbeszéljék az ilyen problémákat, a pszichológus megértse és átérezze kliense érzéseit, még akkor is, ha a kliens félreérti a pszichológus viselkedésének indítékait, illetve akkor is, ha mondjuk a pszichológus hibázott. Ez után nagyon fontos, hogy addig folytassák a helyzet tisztázását, amíg mind két fél meg nem nyugszik.

Elképzelhető, hogy az ilyen megbeszéléseknek az vet gátat, hogy a kliens hajlamos a konfliktuskerülésre, s emiatt fel sem veti, hogy baja van (ez nem Rád igaz, mert mint írtad, Te felvetetted),

vagy szintén elgáncsolhatja az egyeztetés eredményességét, ha a kliens nem viszi végig az egyeztetést addig, míg meg nem nyugodott (erről Nálad is lehet szó, a levélből nem derült ki így van-e vagy sem.)

A konfliktuskerülési hajlam benne van a pakliban, épp azért is van a kliens a pszichológusnál, hogy ez kiderüljön, és “orvosolódjon”. Ezért a pszichológusnak kliense ezen működését mihamarabb fel kell ismernie, és fokozottan résen lenni, ha azt gyanítja, hogy kliense csak ráhagyta, hogy neki van igaza, de valójában még zavarja valami.

Azért, hogy elkerüljük, hogy klienseink elhallgassák előlünk bajaikat, már az első ülésen fel szoktuk őket “bujtani”, hogy nyugodtan mondjanak mindent, és lehetőleg ne külső személynek beszéljék ki bújukat-bajukat, mert ha tudunk róla, kezdeni is tudunk vele valamit.

Ha jó pszichológushoz van szerencséd, alapvetően egy figyelmes, törődő, őszinte légkör vesz körül, amelyben emlékeznek a mondottakra és nyitottak az ellenérzések megbeszélésére.
Szintén lényeges, hogy alapvetően nyugodtan távozz az ülésről
akár az derült ki, hogy a pszichológus hibázott, mert elismeri, bocsánatot kér, és kijavítja hibáját,
akár akkor, ha a te gondolkodásodról árulkodik az ülésen támadt érzelmi feszültség, mert ez esetben fejlődésed szolgálatába állítható az így szerzett tudás.

Ha nem is fordul ki a sarkából a világ egy első ülésen, de azért kialakul egy “közös nyelv”, legalábbis nálunk ez a tapasztalat. Ha hosszabb idő alatt nem alakult ki, az nem a kliens számlájára írható, ahogy az sem, hogy rendszeresen mellékes témákról van szó a lényeg helyett. Ha ennyi idő után sem tapasztalsz pozitív tendenciát, de legalábbis egy húron pendülést és megértést, érdemes elgondolkodnod a váltáson.

Reméljük, segített a válaszunk!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog | Címke: , | Szóljon hozzá most!

A pszichorendeles.hu válaszol: Miért mindig csak a plátói szerelem jut nekem? Válogatós vagyok?

válogatós
A KÉRDÉS:

“Tisztelt Pszichorendelés!
Olvastam a legutóbbi bejegyzéseteket a páratlanságról. Felbátorodtam és hozzátok fordulok a problémámmal. 24 éves egyetemi tanulmányokat folyató, közben dolgozó nő vagyok, akik évek óta szenved a párkapcsolatoktól vagy a magánytól. Igaz az évek során voltak kapcsolataim, de rövid idő után mind véget ért (dobtak vagy én dobtam). Mégis minden ismerősöm időről- időre megkérdezi: Miért vagy te egyedül? És persze nem tudok rá válaszolni, mert nem vagyok a kapcsolatok ellen, szeretnék társat magam mellé, szeretném hogy az én kezem is megfogja az a valaki és átöleljen.
Anyukám szokta mondani, hogy az én legnagyobb problémám, hogy válogatós vagyok. Lehet, hogy van benne valami, de ha legbelül nincs mi megmozgasson, akkor én már nem szeretem erőltetni a dolgot.
A másik probléma, hogy időről-időre megtalál a “plátói” szerelem, amit nem tudok kezelni. Volt egy ilyen a gimiben, akkor a liceumban, az egyetemi évek elején(3 éve) és van egy most. Amikor útólér és rágondolok, az egyben borzalmasan fájó és mennyei. A mostani “szerelmem” -mel 2012 őszén futottam össze egy üzletben. A történet annyi, hogy egy meglepően kedves és jóképű pasi közölte velem, hogy már zárva vannak. Fél évig nem sokat gondoltam az esetre, viszont mikor újra betévedtem az üzletbe, és hallottam a csapatról és a jóképű pasiról, felhívta a figyelmemet. Ezután követtem őket a facebook-on, és hétről-hétre hallottam felőlük és mindarról, amit létrehoztak. Ő nem ismer, én se igazán őt, de mégis belopta magát a szívembe. Az is igaz, hogy nem volt nehéz dolog, mivel csak a jó tulajdonságait láttam, hogy kitartó, melegszívű, kedves, szeretetreméltó és egy jó pasi.
Egyik nap munkába menet, az egyik sarkon összefutottam vele. Ahogy elment mellettem hirtelen elkezdett édesen fütyülni, ahogy én szoktam munka közben:p. Még sosem láttam annyira kéknek a szemét, mint akkor.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Azt mondják, hogy manapság, már nem szégyen ha lány kezdeményez, igaz én nem tartom illőnek.
Egy hónapja kb. próbálkoztam, hogy bejelöltem a közösségi oldalon, hátha ezzel elindulhat valami, de nem reagált. Azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy sokan jelölik, mivel hogy sikeresek, ezért csak olyan embert jelöl vissza, akit már jól ismer. Lehet, hogy ez is csak áltatás.
Nem tudom, hogy mit csináljak??
Lépnem kellene? Hogyan??”

A VÁLASZ:

Kedves Kérdező!

Leveledből az derül ki, hogy alapvetően két kérdés foglalkoztat, ennek megfelelően válaszunkat is két részre osztjuk:
1. Mi állhat a mögött, hogy folyton a plátói kapcsolatok találnak meg?
2. Mit érdemes tenni annak érdekében, hogy a plátóiból valós legyen?

1.) Mi állhat a mögött, hogy folyton a plátói kapcsolatok találnak meg?

Írod, hogy válogatós vagy, csak azzal kezdesz, aki tényleg megmozgat benned valamit. Ennek ellenére rövid idő után véget érnek kapcsolataid. Mi lehet ennek az oka? Ha lelkesedéssel vágsz bele egy kapcsolatba, ilyen gyorsan nemigen múlik a szerelemnek, pláne nem minden esetben. Valami mégis rendszerint történik a valódi kapcsolataiddal, és maradnak a hosszútávú plátóiak, illetve a velük járó egyedüllét.

a) Mi történik, ha valaki csalódást okoz Neked?

Úgy tűnik, mintha több türelmet “szavaznál meg” a várakozásnak, reménykedésnek, mint a valódi kapcsolatoknak.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan kezeled a párkapcsolatban felmerülő problémákat; mi történik, mikor kiderül, hogy a másik nem olyan tökéletes, jóval “életszagúbb”, mint ahogy azt egy plátói szerelem esetén képzeljük vonzalmunk tárgyáról?

-Mennyire fejezed ki nemtetszésed?
-Igyekszel megoldani a problémákat; vagy helyette menekülsz, esetleg támadsz, netán rögtön kiábrándulsz a másikból?

b) Van mihez kötődnie a másiknak?

Lehet, hogy nem amiatt szakítotok, mert annyi sok és mély, megoldhatatlannak tűnő probléma merül föl, hanem pl. amiatt, hogy nem lett olyan jó, szenvedélyes, szeretetteljes a kapcsolat, mint vártátok, ez esetben szintén érdemes elgondolkodni, hogy mi ebben a Te szereped.

-Kimutatod érzelmeid, és magadat adod? Vagy inkább csak igyekszel megfelelni a másiknak, és nem igazán Téged kap,hanem egy mesterkéltebb változatot?
-Esetleg nem vagy kellőképp magabiztos, és bezárkózol, ahelyett, hogy kimutatnád, ami benned van?

c) Kit választasz, amikor “valódi” kapcsolatra választasz?

Azt mondod, olyat választasz, aki megmozgat benned valamit. Ez valami viszont nem biztos, hogy a szerelem. Bemutatjuk egy példán, hogy mire gondolunk.

Képzelj el valakit, akivel gyerekkorában nem kellő mértékben törődtek a szülei, az illető azt élte meg,hogy nem szeretik eléggé. Mivel ez volt szeretet ügyben az egyetlen tapasztalata, levonta a konklúziót, hogy őt csak olyan “közepesen” lehet szeretni. Ennek megfelelően felnőtt korában akkor érezte “otthon”, ismert terepen magát, amikor olyan potenciális pár közeledett hozzá, aki bár valamelyest érdeklődött iránta, de igazán sokat nem jelentett neki. Mivel az élt a fejében, hogy ez a világ rendje, nem is remélte, hogy létezhet ennél jobb kapcsolat is, kivéve az elképzelt plátóiakat. A plátói szerelem viszont nem segít a magányon, hát összeállt ezekkel az “ímmel- ámmal” lelkesedő fiúkkal, ettől viszont nem lett sem boldogabb, sem kevésbé magányos, ezért így vagy úgy, de hamarosan mindegyik kapcsolat véget ért.

Nem biztos,hogy ez a példa Rád illik, viszont ez alapján érdemes elgondolkodnod, hogy mit mozgattak meg benned eddigi párjaid: szerelmet vagy valami gyerekkorodból ismerős érzést?

Ha megtalálod a párhuzamot gyermekkorod és felnőttkori választásaid között, legközelebb már tudatosabb leszel, és átgondoltabban dönthetsz.

2.) Mit érdemes tenni annak érdekében, hogy a plátóiból valós legyen?

Bármire jutsz is az előzőek alapján, az biztos, hogy van valaki, aki most tetszik Neked. Írod, hogy facebook- os bejelöléssel már próbálkoztál, ennél messzebbre viszont nem mentél, mert nem tartod illőnek, ha a nő kezdeményez.

Valóban, a régi “szabály” az, hogy a nő maximum szépen néz, a férfi pedig elszántan udvarol. Kérdés, hogy mi van akkor, ha ez jelen helyzetben “rásegítést” igényel, hiszen az illető még nemigen tud a Te létezésedről, pláne nem az iránta tanúsított érdeklődésedről?

Mire számíthatsz, ha egyszerűen csak várakozol? Van közös ismerős, közös program, melyek lehetővé teszik, hogy egyszer csak véletlen összefussatok? Ha van, akkor esetleg érdemes “rásegíteni” arra a véletlenre, ha nincs, akkor pedig nem marad más hátra, mint hogy mérlegelj: reménykedsz abban, hogy az isteni szerencsének köszönhetően valamikor megismerkedtek, vagy a szabályokra fittyet hányva teszel valamit, ami még saját ízlésednek is megfelel, bár talán igényel egy kis erőfeszítést. A mérlegelést segíthetik az alábbiak:

- Van vesztenivalód?
- Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Kibírnád, ha a legrosszabb következne be?
- Ha esetleg kellemetlenül alakul is a helyzet, mennyi jelentősége lesz ennek 1- 5-10 év múlva?
- Mi történik, ha jól sül el a dolog?
- Megéri a rizikót a lehetséges jó kimenetel?

Ha arra jutsz, hogy megéri, érdemes a végére járni, hogy tényleg olyan vonzó és szimpatikus-e a másik, mint amilyennek képzelted. Ne hagyd, hogy az első ellenérv elbizonytalanítson (nők nem kezdeményezhetnek), hanem találd meg azt a módot, ami Neked is “belefér”, egy rövid beszélgetés, pár összemosolygás az üzletben talán nem is annyira “nyomulós”.

Ha pedig minden jól megy, és megkapod a hőn áhított lovagot:), ne téveszd szem elől az első pontban foglaltakat!

Reméljük, segítettünk!

Továbbra is várjuk kérdéseiteket privát üzenetben!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!

A pszichorendeles.hu válaszol! : Korunk betegsége a pártalanság?

pszi vál szingli
A kérdés:

“Tisztelt Pszichorendelés ! Kedves Márti és Melinda !
Régota olvasója vagyok a blogotoknak, és a tanácsotokat szeretném kérni egy engem – és ismeretségi körömben meg többeket – érintő, nagyon elkeserítő témában. Harmincöt éves nő vagyok, magára és környezetére igényes, diplomás, sokak szerint szép, mégsem találok évek óta olyan partnert, aki tetszik és érdekel. Ha van is ilyen, vagy már kapcsolatban él, vagy nem akarja elkötelezni magát. Nem értem, miért nem sikerül ! Úgy érzem, nem én vagyok az akadálya a kapcsolatnak, eljárok táncolni, fent vagyok társkereső oldalakon, széles az ismeretségi köröm is. Mondják, humorom is van. Nem tartom lelkileg sérültnek magamat, úgy érzem, a mostani korszak felelős ezért.
Türelmetlenül várom válaszotokat!”

A válasz:

Kedves Kérdező!

Szinglik kora?- Mit tesznek, akik párban élnek?

Valóban sokaknak jelent problémát a pártalálás, így elképzelhető, hogy a korszak is belejátszik ebbe a jelenségbe. (Azt mondják minden kornak megvan a maga “betegsége”, van aki azt állítja, a mai kor borderline személyiségzavarban “szenved”, mely leginkább kapcsolati problémákkal jellemezhető.)
Egy biztos, a kor társadalmi berendezkedésére egyénként vajmi kevés befolyással vagyunk, épp ezért, ha el akarjuk érni a célunkat, jelen esetben a boldog párkapcsolatot, akkor érdemesebb azokra a tényezőkre koncentrálni, amelyeket közvetlenül vagyunk képesek befolyásolni.

Ha úgy is érezzük, hogy mindent megteszünk, érdemes átgondolni nem lehetséges-e, hogy valami mégis elkerüli a figyelmünket. Ebben nem lenne semmi meglepő, hiszen mindenki a saját szubjektív szemüvegén keresztül szemléli a világot, így saját tetteit is, ezért is könnyebb sokszor másokat tárgyilagosabban megítélnünk, mint magunkat.

Ha eltökéltségünk és érdemeink ellenére éveken át nem találunk senkit; magunk elítélése nélkül élhetünk a gyanuperrel, hogy ebben már talán ami kezünk is benne lehet valamilyen módon, nem csak a sorsé.

Kételkedem, tehát vagyok. Ne vegyél mindent készpénznek, amit gondolsz!

Írod, hogy ha tetszik is valaki, az már kapcsolatban él, vagy nem akar elköteleződni. A korosztályodnak nyilván van egy olyan csoportja, aki kapcsolatban van, és egy olyan is, aki nem akar abban lenni, viszont a realitás az, hogy vannak 30-40 éves emberek, akik vágynak kapcsolatra, csak éppen nincs nekik. Kérdés, hogy mi miatt lehet az, hogy aki neked megtetszik, az ilyen vagy olyan szempontból “reménytelen” eset. Elképzelhető, hogy akaratlanul azt választod ki, akivel úgysem lesz semmi? Ha igen, mi lehet ennek az oka?

“Csak meg ne sebződjem!”- Így biztos nem jó, kockáztass a sikerért!

Érdemes ezt a kérdést olyan szempontból megközelíteni, hogy mi az “előnye” ennek a stratégiának? Az mindenképp, hogy megvéd a csalódástól, a megsebződéstől. Ha valaminek már eleve nincs jövője, nem fogunk “pofára esni”, így megspóroljuk az ezzel járó fájdalmakat is. Ha életünk során éltünk már át súlyos csalódást – pl. gyermekkorunkban szüleink nem tudták ellátni érzelmi szükségleteinket, esetleg elhagytak, vagy nem álltak megbízhatóan a rendelkezésünkre, ha bajunk volt stb., akkor kialakulhat az a nem tudatos védekezőmechanizmus, hogy kerüljük az intim kapcsolatokat. Lelkünk számára ilyen esetben magány tűnik a kisebb rossznak a csalódáshoz képest.
Ha így működünk, önigazolást is gyárthatunk: pl. azzal, hogy leértékeljük azokat, akikkel összetalálkozunk. Kellemesebb azt gondolni, hogy mindenki béna volt a bulin, és ezért nem tudtunk ismerkedni, mint azt, hogy félelmeink miatt nem mentünk bele beszélgetésekbe, így lehet, hogy valami jó dolgot szalasztottunk el.

“Csak meg ne lássa milyen tökéletlen vagyok!”- Mutasd meg magad!

Akkor is érezheted, hogy a másik “reménytelen eset”, ha úgy érzed nem kerültök igazán közel egymáshoz. Csakhogy kettőn áll a vásár. Mennyire próbáltál megnyílni, megmutatni valódi önmagad, vagy inkább leplezni próbáltad vélt vagy valós gyengéidet, esendőségedet a másik előtt? Mindezek miatt tökéletesnek akartál mutatkozni, és épp ezért lefagytál? Akkor is ilyen szigorú vagy, ha másokat, s főleg, ha a kiszemletedet ítéled meg? Te nem a valódi önmagáért szeretnél szeretni valakit? Hogyan éreznél, ha megtudnád, hogy amit látsz, az csak egy felvett szerep? Legtöbben a gyarlóságai ellenére vagy éppen azok miatt szeretjük a másikat, és nem nagyon van olyan ember, aki azt kedvelné, ha a másik nem adja magát.
Előfordulhat, hogy annyira a magadról kialakított képpel voltál elfoglalva, hogy eszedbe sem jutott kimutatni a másik felé, hogy mennyire érdekel, lelkesít, tetszik amit mond és amilyen ő valójában? “Na de hát ő tökéletes, ez nem is kérdés” – mondhatod. Mondhatod ezt azt elfelejtve, hogy ő is ember, ő is bizonytalan lehet magában (akár akkor is, ha nagyon is magabiztosnak mutatkozik), ő is megmérettetik egy randi folyamán, s ahogy Te is, ő is vágyik a pozitív visszajelzésekre.

“Úgysem kellenék neki”- Ne próbálj a jövőbe látni, maradj meg a tényeknél!

Az is kérdés, hogy mennyire ítélsz elhamarkodottan. Amikor valakiről elkönyveled,hogy nem akar elköteleződni, biztos, hogy így van, és biztos, hogy a helyzet nem is fog változni? Előfordulhat például, hogy már annyira szeretnél egy kapcsolatot, hogy “sok” leszel a másiknak, és emiatt menekülőre fogja pl. azzal, hogy nem akar komoly kapcsolatot. De mi történt volna, ha türelmes vagy, és csak annyi a célod, hogy szép lassan megismerd a másikat?
Az is lehetséges, hogy előítéleteid vannak: pl. ha valaki jó pasinak tűnik a szemedben, lehet, hogy az jut eszedbe, hogy biztos falja a nőket, tehát biztos nem akar elköteleződni. Így leírod, mielőtt megismernéd.
Persze nyilván van olyan is, aki tényleg nem akar elköteleződni, de ezzel együtt előfordulhat, hogy abban is ezt látod, aki nem ezt gondolja. Sőt, az is lehet, hogy ha az illető tényleg ezt is gondolja, ha megismerhetne, változtatna álláspontján.

“Kevés vagyok ahhoz, akire igazán vágyom”- Becsüld magad, ne add alább!

Azt írod, igényes, diplomás, “sokak szerint” szép nő vagy. És szerinted? Te mennyire hiszel abban, hogy jó nő vagy? Csak a szerénység íratta veled, hogy mások szerint szép vagy, vagy az, hogy Te ebben nem vagy teljesen biztos? Önértékelésünk az életünk gyakorlatilag minden területére hatással van, így a párkeresésre is. Ha nem vagy benne 100%-ig biztos, hogy egy férfi -hibáid ellenére- tökéletesen elégedett, boldog lehet veled, akkor nem biztos, hogy azt fogod választani, aki álmaid netovábbja. Hisz az “túl” jó hozzád, csak megszégyenülnél előtte. Lehet, hogy választasz inkább olyanokat, akiktől ugyan nem fordulsz le a székről, de nem is igazán vonzóak számodra. Ezzel pedig egy ördögi kört indítasz el, hiszen nem lesz, ami “hajtsa” ezt a kapcsolatot, nem fogsz mindent megtenni a kapcsolat fejlesztése érdekében, ezért a másik sem fogja a legjobbat kihozni magából (lehet, hogy nem is képes a Te fogalmaid szerint jónak lenni, hiszen nem tisztán vonzalom alapján választottál), és lassan értelmetlenné fog válni az egész kapcsolat.

Reméljük segítettünk!
Várjuk további kérdéseiteket privát üzenetben!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

A pszichológus válaszol! – Menjek vagy maradjak?

sameoldshitA kérdés: “32 éves vagyok és 5 éve együtt a barátommal.  A problémám az, hogy nem tudom miért nem érzem jól magam? A barátom ragaszkodik hozzám, és szeret. Értékelnem kellene, bennem van a hiba? Elfog a bűntudat, ha csak rágondolok, hogy mással jobb lenne. Tudom, hogy nem létezik tökéletes kapcsolat, és ennyi idősen nincs kedvem újra kikerülni a  húspiacra . Nekem kéne megváltozni? Mit tegyek?”

A válasz:

Kedves Levélíró!

Megnyugtatunk, problémáddal nem vagy egyedül.A legtöbb nő fiatal korában talán valamivel könnyebben dönt, működőképes-e kapcsolata vagy sem, és hajlamosabb elengedni a másikat, ha “nem” a válasza. Harmincegy-két évesen viszont sokakban felmerül, hogy érdemes-e kiugrálni a nem kifejezetten rosszul működő kapcsolatból, mikor lassan már gyereket “kellene” szülni. Ez a kapuzárási pánik gyakran megakadályoz abban, hogy tisztán lássunk, és előfordulhat, hogy nem az alapján döntünk, hogy boldogok vagyunk-e párkapcsolatunkban, hanem az alapján, hogy mennyire tartunk attól, hogy egyedül maradunk.

Lássuk, mi mindent érdemes mérlegelnünk!

1.) Hogy döntenék, ha nem félnék?

Első körben érdemes elgondolkodni azon, hogy ha 5-10 évvel fiatalabbak lennénk, vagy ha biztosra vehetnénk, hogy születik majd gyerekünk, akit hosszan, boldogan nevelhetünk, hogyan döntenénk. Ha a “praktikus” szempontokat egyelőre félretesszük, mire jutunk: boldoggá tesz ez a kapcsolat vagy sem?

2.) Mit jelent számunkra a boldog párkapcsolat?

Átgondolhatjuk, hogyan képzeljük a boldog párkapcsolatot. Ideális esetben mit szeretnénk átélni egy kapcsolatban? Játsszunk le képzeletünkben pár szituációt, melyikben hogyan viselkedne párunk! Milyen embernek, milyen nőnek éreznénk magunkat mellette? Milyen külső és belső tulajdonsásokkal rendelkezik ideális párunk?

3.) Mindent megtettünk boldogságunkért? Ez a legjobb, ami kihozható ebből a kapcsolatból?

Elképzelhető, hogy kapcsolatunk jelenlegi formájában nemigen kielégítő számunkra. Kérdés viszont, hogy ez azért van, mert nem illünk egymáshoz, nincs bennünk meg a képesség, hogy egymást boldoggá tegyük, vagy azért, mert nem úgy viselkedünk, ahogy azt képességeink lehetővé tennék, hanem ördögi körökben mozgunk, és megoldás helyett ugyanazokat a játszmákat játszuk le újra és újra.

Tegyük fel, mindig is bántott, hogy párunk nem törődik velünk kellőképp, és nem figyel oda, mit szeretnénk. Bár tudjuk, hogy szeret, velünk akarja leélni az életét, de ezek a dolgok csak nem változnak. Elképzelhető, hogy elsőre azt mondanánk, ezerszer elmondtuk már neki, hogy mi bajunk, “tett rá”, se erőnk, se energiánk ezeregyedjére is elmondani ugyanazt, nem reménykedünk a változásban. De gondoljunk bele a legutóbbi konkrét helyzetbe: biztos, hogy elmondtuk, mi esne jól? Vagy utalni véltünk rá, és ez nem jutott el a címzetthez? Pl. szerettük volna, ha segít a nagytakarításban. Ezt hét elején elmondtuk neki, de szombaton látjuk ám, hogy már mindjárt dél, és még nem kelt fel. Míg ő legszebb álmait alussza, mi felhúzzuk magunkat, hogy a) mekkora egy szemétláda, amiért nem akar segíteni, b) direkt alvást mímel, nehogy hozzá szóljunk, c) amíg alszik, nem tudunk hangoskodni, ezért még minket is hátráltat a munkában. Reakciónk: Megvárjuk míg felébred, majd nekiesünk, hogy menjen el valahova a lakásból, mert útban van, megy az idő, és nem haladunk. Válasza: sértődötten összekapja magát, és távozik. Nem meglepő módon, ebben a hangulatban nincs kedve maradni, és gondolatainkban olvasni. De mi lett volna, ha ehelyett kedvesen (mert alapvetően szeretjük) és határozottan (mert a viselkedése bosszant minket, és szeretnénk, ha megváltozatatná) felébresztjük, és saját érzéseinkről beszélve, amit a viselkedése keltett bennünk, nem pedig őt személyében szidalmazva, ezt mondjuk: Ne haragudj, hogy felébresztelek, de muszáj most kitakarítanunk, mert a következő hetekben egyikünknek sem lesz erre kapacitása. Légyszi készülj el gyorsan, tudjuk le, amilyen hamar csak lehet, aztán töltsünk el együtt egy jó estét. Tudom, hogy nincs hozzá kedved, nekem sem, de valamikor muszáj megcsinálni, hát essünk túl rajta most. Ketten hamar végzünk, és nekem nagyon jól esne, ha ezúttal nem egyedül kéne csinálnom. Lehetséges, hogy segített volna, ha ezt mondjuk?

Ilyen és ehhez hasonló apró “kommunikációs bakikon” múlhat az, hogy saját csapdánkba esünk.

Az is előfordulhat, hogy felismerjük ugyan ördögi köreinket, de nem tudjuk, hol szakítsuk meg, hogyan változtassunk viselkedésünkön, és újra a szokásos módon járunk el.

Ilyen esetben érdemes pszichológushoz fordulnunk, akár egyénileg, akár párunkkal együtt.

4.) Mi tart párunk mellett?

Gyakran előfordul, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal igyekszünk “elaltatni” kételyeinket: “Már 5 éve együtt vagyunk, ez biztos jelent valamit” “Valami azért csak összeköt minket, ha ennyi probléma ellenére még mindig együtt vagyunk”. Ha ilyeneken gondolkodunk, két dolgot érdemes megfontolni:

a) Kételyeinket semmiképp se altassuk el! Hosszútávon akkor fogunk jól járni, ha végére járunk, mit jelentenek. Akár a maradás, akár a szakítás mellett döntünk, mindenképp érdemes ezt úgy tenni, hogy előtte tisztázzuk magunkban félelmeinket.

b) Az, hogy hosszú ideje együtt vagyunk, akár rendszeres problémák ellenére is, nem biztos, hogy valami “mágikus, eleve elrendeltetett” összetartozás jele. Sokkal valószínűbb, hogy valamilyen sémánk tart a kapcsolatban. (erről bővebben: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/sema-sorozat/page/3)

Ha  például elhagyatottság- instabilitás sémánk van, és párunk -ha vannak is vele gondok- szinte biztos, hogy nem fog elhagyni, könnyen lehet, hogy hosszú évekre vagy akár örökre a kapcsolatban maradunk, minden elégedetlenségünk ellenére, hiszen legmélyebb félelmünk kapcsán (elhagynak, egyedül maradok) megnyugtatást nyújt.

5.) Miután mindent megtettünk kapcsolatunkért, tisztáztuk, hogy mi köt a párunkhoz, és szembenéztük félelmeinkkel, valószínűleg meg tudjuk állapítani, boldogok vagyunk-e ebben a párkapcsolatban vagy sem. Szerencsés esetben megtaláltuk kapcsolatunk kerékkötőit, és tudtunk tenni elégedettségünk érdekében.

Ha viszont arra jutunk, hogy nem vagyunk (maradéktalanul) boldogok, és nem is látunk reményt a fejlődésre jelenlegi kapcsolatunkban, akkor előttünk áll a kérdés, amit eddig a tisztánlátás érdekében félretettünk: Harmincvalahány évesen kockáztassam-e a nem tökéletes, de nem is kibírhatatlan kapcsolatomat, vagy maradjak inkább a “langyos vízben”, hiszen van ennél “hidegebb” is?

Képzeljük el magunkat 20 év múlva: ha belegondolunk, hogy jelenlegi párunkkal éldegélünk 50 évesen, milyen érzések kerítenek hatalmába? De nem is muszáj ilyen messzire nézni, magunk elé képzelhetjük azt is, amikor megszüljük, majd neveljük a közös gyerekeinket. Tanulmányozzuk az eszünkbe ötlő képeket, és figyeljük meg testünk reakcióit. Mit érzünk? Nyugodtak vagyunk? Elégedettek? Boldogok? Vagy csalódottak, kiábrándultak, netán kétségbeesettek?

A másik megfontolandó kérdés, hogy tényleg annyira “hidegek”-e az újabb vizek, vagy indokolatlanul sötéten látjuk a jövőnket egy esetleges szakítás után.

Mennyire valószínű, hogy mondjuk 70 éves korunkig ne tessen meg nekünk senki? Eddigi életünk harmincegynéhány éve alatt hány potenciális partnerbe, vonzó személybe botlottunk?

Ha attól tartunk, mi nem kellünk majd senkinek, figyeljük meg egy- két hétig, hogy hány férfi érdeklődését keltjük fel (ide tartozhat egy pillantás, egy bók, ne csak a randimeghívásokat számoljuk).

Gondoljunk bele abba, hogy ha nem rólunk, hanem egy barátnőnkről lenne szó, akkor is ilyen borúlátóak lennénk-e, vagy épp ellenkezőleg, biztosra vennénk, hogy talál majd olyat, aki boldoggá teszi. Ha róla el tudjuk képzelni, magunkról viszont nem, levonhatjuk a következtetést, hogy félelmeink miatt sötétebben látjuk a jövőnket, mint ahogy reális lenne.

Szintén érdemes sorra venni, mi mindent tehetünk azért, hogy mielőbb megtaláljuk párunkat. Hiszen nem (csak) a szerencse kérdése, hogy ez mennyi időbe telik. Ha otthon magányosan sírdogálunk,  azon emésztve magunkat, hogy talán mégis rosszul döntöttünk, kicsi az esélye, hogy fehér lovon megérkezik a herceg, és kopogtat. Ha viszont megbeszéljük barátnőinkkel, hogy szeretnénk párt keresni, és kérjük a támogatásukat (járjanak el velünk szórakozni, mutassanak be barátaiknak stb.), máris jobb esélyekkel indulunk.

Összefoglalva tehát, ne csak a sötét jövőt festegessük magunk elé, hanem vegyük elő józan eszünket, gondoljuk át reálisan, hogy mire számíthatunk, és vegyük kezünkbe az irányítást várakozás helyett!

Ha sikeresen “áthangoljuk” magunkat a reális gondolkodásmódra, valamennyi félelem valószínűleg még mindig maradni fog bennünk. Ne higgyük, hogy ez valami fajta rossz “ómen”, annyi az oka, hogy kilépünk a kényelmi zónánkból. Csillapodni fog, ahogy cselekedni kezdünk, és megtapasztaljuk, hogy a szakítás után is van élet, sőt! Sok sikert!

 

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | 2 hozzászólás

A pszichorendelés válaszol – Szexuális traumák 3.

szex trauma 3
Előző két bejegyzésünkben a hozzánk érkezett szexuális traumákkal kapcsolatos kérdésekre válaszoltunk, érintettük, hogy mi minden számít erőszaknak, mi jellemzi az elkövető személyiségét általánosságban, és szóltunk gyermekkorban elszenvedett erőszakról.
Ma a pszichológus által nyújtható segítségről lesz szó, ezen belül a b) pontban esik szó a környezet reakciójáról, melyre az érdeklődő konkrétan is rákérdezett..

Ahogyan a pszichológus segít

Minél korábban fordulunk pszichológushoz egy- egy trauma után (legyen az szexuális vagy egyéb jellegű), annál több hosszútávú problémát spórolunk meg magunknak,
hiszen kevés lehetőséget hagyunk arra, hogy a történtekből levont (tudatos vagy tudattalan) következtetések beépüljenek a gondolkodásunkba, és félelmeink eluralkodjanak a mindennapjaink felett,
illetve tenni tudunk az ellen, hogy ne elnyomjuk, majd bevillanó képek formájában újra meg újra átéljük a történteket, hanem feldolgozzuk azokat.

Ez nem jelenti, hogy évek vagy évtizedek elteltével már kár lenne szakember segítségét kérni, épp ellenkezőleg. Az ilyen súlyos traumák feldolgozásához előbb vagy utóbb, de mindenképp kérjük szakember segítségét, hiszen minél makacsabban épülnek be személyiségünkbe a trauma hatásai, annál fontosabb az objektíven látó, összefüggéseket felismerő szakszerű segítség.
Elképzelhető, hogy különböző életterületeinken megtapasztalt problémáink mögött nem gyanítanánk a régi eseményt vagy eleve nem is tűnne problémának az adott dolog, hanem azt gondolnánk, ez a világ rendje. Ezzel szemben könnyen meglehet, hogy problémáink kisebb vagy nagyobb része az átélt trauma hatása, melynek felismerésében és kezelésében nagy segítség a pszichológus.
A szakember több módon is tud segíteni, lássuk melyek ezek:

a) A legalapvetőbb tényezője a pszichológusi segítségnek az, hogy VAN, AKI MEGHALLGAT.
Az erőszakot elszenvedők gyakran esnek abba a “hibába”, hogy nem beszélnek eleget vagy semennyit a traumáról. Ennek oka lehet az, hogy szégyellik magukat, vagy nem akarják terhelni a környezetüket, vagy nem számítanak (akár rossz tapasztalataik miatt) megfelelő reakcióra a környezettől. A csend pedig növeli az elszigeteltséget és szégyenérzetet, arról nem is beszélve, hogy az elkövető számára (ha még jelen van az életünkben) is kiszolgáltatottabbá tesz.

A pszichológus elfogulalatlan, titoktartó, támogató és megértő közeget teremt ahhoz, hogy nyíltan beszéljünk a történtekről. Már önmagában is jó érzés megtapasztalani, hogy valaki meghallgat, együtt érez, nem tart felelősnek. Hab a tortán:), hogy segítségével a kiutat is megtalálhatjuk problémáinkból, és feldolgozhatjuk a történteket.

b) Idővel, ha már felkészültünk rá, nem csak a pszichológusnak, hanem a KÖRNYEZETÜNK támogatásra és megértésre képes tagjainak is érdemes ELMONDANUNK, mit éltünk és élünk át.

Ennek hála megtapasztalhatjuk, hogy sokan megértenek, együtt éreznek, támogatni szeretnének. Így emberi kapcsolataink is mélyülnek, és elszigeteltségünk is csökken,
hisz egyrészt szeretteink mellénk állnak, segíteni akarnak,
másrészt nem cipelünk egy súlyos titkot,
harmadrészt kiderülhet akár az, hogy nem vagyunk egyedül a problémánkkal, akár az, hogy senki sem gondolja, hogy szégyenkeznünk kellene.
Ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni a traumát, fontos, hogy bizalmat szavazva forduljunk valakihez, , aki(k)kel nyíltan tudunk beszélni a történtekről. Ez hozzájárul, hogy ne azt érezzük, hogy el kell játszanunk, hogy minden rendben van, akkor is, amikor épp rossz passzban vagyunk.

A pszichológus segíthet abban, hogy leküzdjük a beszélgetéssel kapcsolatos félelmeinket, és átgondoljuk, kinek mit szeretnénk elmondani, milyen reakció esne jól tőle, illetve milyen támogatásra számítunk, ha számítunk.

Ha félünk másokkal beszélni, a szakemberrel közösen megtalálhatjuk ennek GYÖKERÉT.
Gyerekek ellen elkövetett erőszaknál a leggyakoribb, hogy az elkövető MEGFENYEGETI az áldozatot, zsarolja valamivel, és az ebből fakadó félelmek máig élőek lehetnek.
A másik gyakori ok a félelmek mögött, hogy beszéltünk már a történtekről, de NEM A MEGFELELŐ REAKCIÓT kaptuk válaszul.
Ha pl. ismerős/ rokon követte el az erőszakot, gyakran előfordul, hogy a környezet hitetlenkedik, bagatellizál, dühös lesz, az áldozatot ítéli el stb.
Az is elképzelhető, hogy a környezet idővel “ráun” a panaszkodásra, és azt mondogatja, lépjünk tovább, de ebben segíteni nemigen képes, csak elvárja, hogy kevesebbet beszéljünk a traumáról.

Ha olyannal (is) szeretnénk beszélni, akitől esetleg negatív reakcióra számítunk, a szakemberrel ennek kezelésére is felkészülhetünk.

Azt is átgondolhatjuk, milyen reakció és támogatás ESNE JÓL a beszélgetés után. Arra vágyunk-e, hogy megöleljenek, vagy inkább együttérző szavak esnének jól, szükségünk van-e valamilyen segítségre, amit kérni szeretnénk (legyen ez akár csak annyi, hogy a másik beszélgessen velünk erről máskor is, vagy akár olyan gyakorlatias dolgok, mint az elkövető feljelentése stb.)
Ha tudjuk, mit szeretnénk kapni, ezt el is mondhatjuk, így kiküszöbölve, hogy csalódnunk kelljen, mert a másik nem találta ki, mire vágyunk, mi esne jól.

Kérdezőnket az alábbiak érdekelték konkrétan is:
-szülők szerepe, az eset rájuk tett hatása
-gyerekkori erőszak esetén a barátok, kortársak gúnyolódó reakciói
-érdemes-e sok évvel később beszámolni a történtekről egy párkapcsolatban, ha úgy érezzük, a truma már “kezelve” van, ha igen, mikor, és hogyan ideális a társnak reagálnia

Lássuk a válaszokat:

A szülők reakcióját ideális esetben az alábbiakat teszik:

- szeretetüket, törődésüket kifejezik, biztonságot nyújtanak
- elmagyarázzák gyermeküknek, hogy ami történt, rossz dolog, az elkövető bűnös, bűnéért csak ő a felelős, a gyerek egyáltalán nem
- elmondják, hogy ugyanúgy szeretik, mint az eset előtt
- az esetről beszélnek, nem kezelik tabu témaként
- a gyermek kérdéseire válaszolnak
- a családtagoktól olyan reakciók kimutatását kérik, ami nincs a gyermek terhére
- pszichológushoz fordulnak, aki szakszerű segítségével tudja kiegészíteni a szülői gondoskodást
- az elkövetőtől elhatárolódnak, ha rokon, ismerős az illető, egyértelműen elutasítják a vele való további kapcsolatot
- a rendőrségen feljelentést tesznek ellene, ezt gyermekükkel is megbeszélik

Ha nem így reagálnak, a gyerek által átélt traumának még súlyosabb hatásai lesznek. Ez esetben fontos segítség a támogató barátoké, rokonoké és a pszichológusé.

Természetesen a szülőkre is hatással lesznek a történtek, érezhetnek dühöt, bűntudatot, szégyent, tehetetlenséget, bosszúvágyat, fájdalmat stb., vagy igyekezhetnek elhessegetni, bagatellizálni a problémát, ha ismerős az elkövető, vagy ha nem akarják magukat vádolni, amiért ez megtörténhetett. A szakemberi segítség a szülők esetében is fontos lehet.

Kortársak gúnyolódó reakciója

Ha az eset ismert a kortársak körében, és gúnnyal reagálnak, a felnőttek feladata, hogy megértessék velük, hogy súlyos bűn, amit az elkövető tett, és hogy szörnyű ezt átélni az áldozatnak. A környezete feladata nem az, hogy a dolgát nehezítse, hanem hogy támogassa, együtt érezzen és vigasztalja.

Szintén a felnőttek feladata elmondani az erőszakot elszenvedett gyermeknek, hogy butaság, ahogy társai reagáltak, nem az ő szégyene, ami történt.

Az eset megbeszélése a párunkkal

Ha jó párkapcsolatot ápolunk, megbízunk a másikban, előbb- utóbb megosztjuk vele életünk fontos fordulópontjait, nem kell, hogy máshogy legyen ez a trauma kapcsán sem.
Nem tabu a trauma.
Attól, hogy adott esetben sikeresen feldolgoztuk a traumát, még része az életünknek, ezért ha meghitt, intim, titkoktól mentes párkapcsolatra vágyunk, melyben a másik igazán ismer minket, érdemes megosztanunk a történteket. Ha ódzkodunk ettől, az jelentheti, hogy mégsem dolgoztuk fel tökéletesen a történteket, vagy hogy a párkapcsolatunkkal van valamilyen probléma.

Arra, hogy mikor beszéljünk, a válasz az, hogy akkor, amikor megbízunk a társunkban, és vágyunk arra, hogy teljesen megismerjen.

Szintén kérdés volt, hogy hogyan érdemes reagálnia a párnak. Természetesen ideális esetben együttérzőn, támogatón, érdeklődőn, segítségét szükség esetén felkínálva. Ha nem így reagál, érdemes átgondolni, mi ennek az oka, és az esetleges párkapcsolati, vagy párunk egyéni problémáit kezelni.

c) A pszichológus azt is el tudja mondani, hogy milyen tünetek várhatóak egy ilyen trauma után, mik azok a tipikus hatások, melyekkel egy elszenvedett szexuális erőszak jár. Ez pedig nagy segítség lehet abban, hogy TUDJUK HOVA TENNI a problémáinkat, és pl. ahelyett, hogy levonnánk a konklúziót, hogy az élet minden területén csődtömegek vagyunk, és csak rossz fog velünk történni, megértsük, hogy amit tapasztalunk, az LOGIKUS FOLYOMÁNYA AZ ESEMÉNYEKNEK, ezáltal értsük, hogy mi a baj, és kulcsot kapjunk a kezünkbe, hogy problémáink közös gyökerét szakemberi segítséggel kezelni tudjuk.

d) A szakemberrel folytatott munkának fontos része az ÖNÉRTÉKELÉS HELYREÁLLÍTÁSA.
A szexuális erőszakot elszenvedők gyakran szégyellik magukat, önbecsülésük csökken az események hatására. A beszélgetések során megtanulhatjuk “JÓZAN” fejjel látni a történteket: Ha egy barátunkkal történt volna, elítélnénk őt? Rólunk árulkodik vagy az elkövetőről, hogy ez történt? stb.

e) Sokan úgy érzik, hogy viselkedésükkel ők idézték elő az eseményeket. A közös munkának az is célja, hogy tisztázzuk és megértsük, bármit csináltunk is, bárhogyan viselkedtünk is, ha netán flörtöltünk is, vagy egy ideig mi is akartuk a szexuális együttlétet, NINCS OLYAN, AMI FELJOGOSÍTANA SZEXUÁLIS ERŐSZAKRA! Onnantól, hogy valamire nemet mondunk (bármilyen ponton és bármilyen előzmények után), a másik félnek kötelessége (lenne) ezt tiszteletben tartani.

f) A traumák kezelésének általános elveit (pl. az emlékbetörések kezelését) már kifejtettük a poszttraumás stressz-zavar kezelésénél illetve a szexuális zavaroknál. Ezekről bővebben olvashattok az alábbi linkeken:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/a-trauma-utani-stressz-zavar-ptsd-kezelese-ami-tortent-szomoru-de-megtortent-az-eletem-megy-tovabb.pszichologia

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/mit-jelez-a-testi-tunet/szexualis-zavar

“A pszichorendelés válaszol!” rovatunkban szeretettel várjuk további kérdéseiteket!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Mit jelez a testi/ viselkedéses tünet?, szexuális zavar | Címke: , | Szóljon hozzá most!

A pszichorendelés válaszol! Szexuális traumák 2.

szex trauma 2
Kérdezőnk a szexuális erőszak kapcsán tett fel kérdéseket. Ennek mibenlétéről és hatásáról előző bejegyzésünkben olvashattatok, ma az elkövető személyéről és a gyermekkorban elszenvedett erőszakról lesz szó.

Az elkövető

Sokunk fejében talán az él az erőszakról, hogy a sötét parkban előugrik egy idegen, az áldozatra veti magát, majd elfut. Ezzel szemben a felmérések szerint a valóságban nem ez a gyakori, csak az esetek negyedében ismeretlen az elkövető. A szexuális erőszakot többségében barátok, KÖZELI ismerősök, rokon vagy a partner követi el. Az elkövetők nagyrészt FÉRFIAK, ritkán, kb. minden tizedik esetben nők.

Bár nem lehet egy klisét ráhúzni arra, hogy milyen ember az elkövető, a felmérések szerint viszont vannak olyan TULAJDONSÁGOK, személyiségjegyek, amik jellegzetesen előfordulnak az elkövetőknél. Ezek a következők:

Mások problémái kapcsán közömbösek
Gondolkodásuk korlátolt, rugalmatlan
Az állatokkal és a gyermekekkel szemben gyakran kegyetlenek
Túlérzékenyek, apróságok is intenzív érzelmeket váltanak ki belőlük
Féltékenyek
Bűnösség érzését ébresztik áldozatukban
Bagatellizálják az erőszakot
Tárgyiasítják a nőket ill. a férfiakat, nem emberként, hanem eszközként kezelik őket
Erőszakosak, durvák a szexben
Gyakran fenyegetnek erőszak alkalmazásával
Áldozatként tüntetik fel magukat, hogy igazolják tetteiket
Gyűlöletet keltenek áldozatukkal szemben a közös környezetükben
Emberi kapcsolat megvonásával zsarolnak
Megvalósíthatatlan elvárásaik vannak, nem lehet nekik megfelelni
Beszédük durva, bántó
Hisztériás kitöréseik vannak

A legtöbb nemi erőszakot elkövető személy azt gondolja, áldozata megérdemli, ami történt. Jellemzően opportunisták, élnek a kínálkozó lehetőséggel, “győzedelmeskedni” igyekeznek, arra való tekintet nélkül, hogy az áldozat mit mond, mit visel stb., éppen ezért az áldozatnak legtöbbször kevés esélye van “leállítani” támadóját.

Gyermekkorban elszenvedett szexuális abúzus

Ahogy mondtuk, az erőszak gyakran zajlik családon belül, és az áldozat sokszor egy gyermek. Mivel kérdezőnk erre a témára is rákérdezett, az alábbiakban részletesebben is kifejtjük.

A gyermekkorban elszenvedett erőszak valószínűleg GYAKORIBB, MINT GONDOLNÁNK, pontos számokat viszont nem ismerünk, hiszen ez az a trauma, amiről az áldozatok többségek még évtizedek elteltével is csak nehezen vagy egyáltalán NEM BESZÉL.
Ennek oka lehet, hogy túlzottan is megterhelő az emlékezés, vagy hogy az áldozat bűntudatot érez, jó eséllyel meg is tiltották, hogy beszéljen erről, esetleg megtorlást is kilátásba helyeztek, ha mégis megtenné. Ami biztos, hogy minden társadalmi rétegben előfordul, és legtöbbször APÁK követik el a LÁNYAIK ELLEN.

Ez a fajta nemi erőszak sokszor nem jár behatolással, de a simogatástól kezdve az orális erőszakig bármi ide tartozhat.

Ha lehet ezt rangsorolni, egy gyerek ellen elkövetett erőszak talán még SÚLYOSABB következményekkel jár, mint a felnőttkorban elszenvedett.
Ez esetben egy védekezésre képtelen, szüleinek kiszolgáltatott embert bántanak, a biztonságosnak hitt otthonban. Az elkövető rokon igyekszik elhitetni a gyerekkel, hogy ő így fejezi ki a szeretetét, gyakran ártatlan játéknak feltüntetve a súlyos erőszakot. Nemi erőszak hatására sokszor egy felnőtt is összezavarodik, pláne egy gyerek, akinek fogalma sincs a szexről, és arról, hogy mi számít bántalmazásnak, mi a normális egy kapcsolatban, és mi nem.
Az elkövető gyakran le sem bukik, mert a környezet számára annyira elképzelhetetlen az erőszak eshetősége, hogy fel sem merül benne, hogy ez is oka lehet a gyermek szorongásos vagy regresszív tüneteinek, vagy annak, hogy az adott rokon sokat van kettesben a gyerekkel.

Az erőszakra gyakran csak évtizedekkel később derül fény. Akár gyermek-, akár felnőttkorban mondja el az áldozat, hogy mi történt, nagyon fontos (lenne) a környezet támogató reakciója és a szakemberi segítség igénybevétele.

A kérdező kíváncsi volt arra, milyen hatást gyakorol egy heteroszexuális gyermekre, ha a nemi erőszakot azonos nemű személy követi el.
A nemi erőszakból fakadó lelki problémák egyik lényeges alapja az áldozatnak az a nem tudatos meggyőződése, hogy azt kapta, ami neki jár: “OLYAN VAGYOK, AHOGYAN BÁNNAK VELEM”. Ahogy az, hogy kihasználtak, eredményezheti azt a meggyőződést, hogy “kihasználni való” vagyok, úgy az azonos nemű ilyetén közeledése okozhat olyan benyomást, hogy “arra vagyok jó, hogy azonos nemű vágyának tárgya legyek”. Ez a elképzelés elbizonytalaníthat egy alapvetően heteroszexuális gyermeket. Tulajdonképpen a traumából levont következtetés az, ami gondot okozhat, de ez a következtetés és az erre adott reakció egyénenként változó. A pszichológus segít azonosítani a magunkra nézve negatív és téves következtetéseket, és szakmai eszköztára segítségével feloldja azokat.

Következő bejegyzésünkben a környezet reakciójáról és a pszichológusi segítségről lesz szó.

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Mit jelez a testi/ viselkedéses tünet?, szexuális zavar | Címke: | Szóljon hozzá most!

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL – Szexuális traumák 1.

szex trauma 1
“Kedves Szerkesztők!

A poszttraumatikus stressz fogalmát és fajtáit szépen összeszedtétek. Ezen belül – amennyiben lehetséges – egy kényes téma megközelítése érdekelne: a szexuális traumák bővebb kifejtése. (Ismeretségi körben előfordult, de szakember által már “látott” probléma, ezért – ahogy eddigi kifejtéseiteknél, úgy itt is – kiemelten név nélküli kérdés.)
- Erőszakkal (akár első szexuális élményként) vagy manipulatív eszközökkel.
-Legtöbbször a sajtóban férfi által nő sérelmére elkövetett zaklatást szokás (persze attól még jogosan) kidomborítani. Kérlek, térjetek ki az azonos neműtől érkező abúzusra is, főleg heteroszexuális gyermek esetén, tehát nagyon is ellentétes elv mentén elszenvedett traumát említve.
- Ha azonnal kiderül(t volna) és nem sokkal később elindul(t volna) a kezelés, milyen stratégiák mentén halad(t volna) a szakember?
Ha bármilyen okból (fenyegetettségből, bűntudatból, környezetbéli/társadalmi elutasítottságtól való szorongásból, stb., illetve ezek miatt egyéni “elrendezési” stratégiába vetett hitből…) csak évek vagy akár 10-20 év múltán jut el az ügy szakemberig:
- Milyen jelek mutathatják a trauma kihatását később a szexuális életre? Ezen kívül az élet más területén milyen jellemző problémamegoldási stratégiákat/sémákat eredményezhet? Ezek milyen kihatással lehetnek kapcsolatra – nem feltétlenül szexuális téren? Milyen fizikai szorongások jelentkezhetnek? (Pl. vizelési zavar, ha más a közelben van – de ezen kívül biztos akad még.)”

Kedves Kérdező!

Az alábbiakban pontokba szedve fejtjük ki a nemi erőszakkal kapcsolatos tudnivalókat. Az egyes témakörökön belül találod válaszainkat a konkrét kérdéseidre! Sok kérdést kaptunk ezért több bejegyzésben válaszolunk. Most az erőszak mibenléte és a hatása lesz a téma.

1. téma) Mi számít nemi erőszaknak?

Tetszőleges szexuális aktus,
erőszaknak minősül, ha létrejöttében NEM VOLT EGYETÉRTÉS a partnerek közt, vagy eleve olyan kapcsolatról van szó, ahol az egyetértés kizárt, pl. csalódon belül.

Fontos:

1. A szexuális aktus NEM FELTÉTLEN jelent BEHATOLÁST!

2. Az erőszak pedig NEM FELTÉTLEN jelent valamilyen agresszív cselekedetet.
A FIZIKAI FÖLÉNNYEL való visszaélésen kívül az is erőszaknak számít ha az erőszaktevő áldozatát fenyegetéssel, zsarolással, gyerekek esetében a fenntartások elaltatásával veszi rá valamilyen szexuális tevékenységre.
Talán ezt értette kérdezőnk “manipulatív eszközök” alatt.

3. Mi több az SEM MOND ELLENT az erőszak tényének, ha esetleg az áldozatnak ORGAZMUSA lesz!
Ha az áldozat esetleg orgazmust él át az erőszak során, az még talán rosszabb, mintha nem élt volna át ilyesmit, hiszen nincs összhangban azzal ahogy az esethez viszonyul.
Lehet, hogy tudja, hogy nem akarta az aktust, de a teste olyasfélén reagált mint az akart, élvezetekkel járó együttlétek során, ezért összezavarodhat.
Természetes reakció, hogy az ember ilyenkor magyarázatot keres a történtekre, s sajnos ilyen esetekben az áldozat magában véli megtalálni a hibát, úgy érezheti ő a felelős, felmerülhet benne, hogy talán ő akarta, hogy bántsák.
Emiatt az erőszak során orgazmust is átélt áldozat talán mert úgy érzi nincs rá jogalapja, kevésbé próbál meg segítséget kérni.

TUDNI ÉRDEMES! :
Az ORGAZMUS a test ÖNKÉNTELEN reakciója, ami előállhat akkor is, HA NEM KÍVÁNJUK az egész szexuális aktust!
Ezen felül egy szexuális erőszak során átélt orgazmus nem okoz olyasféle jó érzéseket, mint egy normális együttlét!
Testi, lelki fájdalommal jár :az áldozat fájdalmat érezhet utána a hasában, szégyellheti magát, gyűlölheti a testét.
Az orgazmus és a szégyen, az öröm és a kín összekapcsolódhat az áldozat fejében, ezzel hosszútávon is akadályát képezve a kielégítő nemi életnek.

A tettes mindenképp- orgazmust eredményezve vagy behatolás és dulakodás híján is- BŰNT követ el, ha nem egyezik a szándéka az áldozatéval, aki ennek hatására nagy valószínűséggel traumát él át, annak minden jövőbeli következményével.

2. téma) A trauma hatása

Változó, hogy ki hogyan reagál a traumára KÖZVETLENÜL annak megtörténte után.

Előfordulhat, hogy az áldozat ERŐS ÉRZELMI kitöréseket, zavarodottságot, szorongást tapasztal, sírógörcsei vannak, apró zajoktól is megriad stb.
Az is elképzelhető viszont, hogy a sokk hatására úgy viselkedik, MINTHA MI SEM TÖRTÉNT VOLNA.
Gyakran tapasztalható az is, hogy az illető “LEBÉNUL”, akár a mindennapi feladatok megoldása is gondolt jelenthet számára. Közérzete rossz, nehezen tájékozódik a megszokott helyzetekben is.

IDŐVEL a trauma hatása egyre kevésbé szembeszökő, az áldozat kezd visszarázódni a mindennapokba, a külső szemlélő nem gondolná, hogy szexuális erőszak áldozata volt. Ez viszont nem jelenti, hogy nincs is semmilyen hosszútávú hatása az átélt traumának.
Tipikus tünetek ilyen esetben az alábbiak:
Hirtelen akaratlanul emlékképek villannak be a traumáról, nehezére esik koncentrálni másra, nem meglepő, hogy szexuális és párkapcsolati problémák jelentkeznek, az illető elzárkózik a barátaitól, családtagjaitól, eltávolodik a megszokott helyeitől, igyekezne az emlékek kitörölni, rémálmok gyötörhetik vagy álmatlanság, evés közben hányinger törhet rá, különböző hangulati zavarok alakulhatnak ki nála: harag, tehetetlenség érzet, depresszió, fóbiák, állandó szorongás, melynek nem találjuk az okát, esetleg gyors hangulatváltozások.
Lehetséges, hogy az illető úgy próbálja magát túltenni a traumán, hogy úgy állítja be, mintha jelentéktelen lenne, “lehetne rosszabb is”. Sőt úgy is tekintheti, mintha meg sem történt volna. Vagy “új életet kezd”, hátrahagyva a régi életét, új kapcsolatokat, társaságot keres, máshogy öltözködik, majdnem hogy személyiséget cserél.
A másik véglet is elképzelhető, az illető folyton az esetről beszél és azt hangsúlyozza, mennyire megváltoztatta az életét, esetleg az eset túlzott és nem előremutató elemzésében vész el.

Folytatjuk az elkövető személyével és a pszichológustól kapható kezelés bemutatásával!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, szexuális zavar | 1 hozzászólás

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL- Mit tegyünk, ha nehezen megy azt mondani, amit gondolunk?

cenzor
A kérdés:

Sajnos tanult mintát követve cselekszem (anyám után szabadon), amikor valami olyan problémám van a párommal /illetve korábban az apámmal voltak ilyen konfliktusaim/,
annyira fájdalmasan érint és szégyellem kimondani sokszor,
hogy csak demonstrálom a sértettségemet és a bajomat, ám kimondani KÉPTELEN vagyok, hogy mi a bajom.
Ez nagyon zavarja a páromat, ami miatt ideges lesz és az eredeti problémáról elterelődik a szó, viszont a feszültség megmarad, sőt – nő bennem.
Mit lehet ez ellen tenni, hogy tanuljam meg az asszertív reakciókat, amik alkalmasak lennének?

Válaszunk:
Azt, hogy bizonyos helyzetben hogyan lépünk föl, több módon is meghatározza neveltetésünk. Egyrészt megfigyeljük szüleink megoldási módjait,
másrészt ha a számunkra fontos személyekkel, szüleinkkel való konfliktusok rendszeresen hasonló módon zajlanak le, hasonló módon bánnak velünk, akkor belénk rögződhet, hogy a konfliktusok ÁLTALÁBAN így zajlanak, mi ezt a bánásmódot ÉRDEMELJÜK, vagy legalábbis erre SZÁMÍTUNK, hogy ezt FOGJUK KAPNI. Ez a meggyőződés messze nem mindig tudatos, legtöbbször, ahogy a kérdező írja, csupán a fájdalmat érezzük belőle, vagy egy-egy érzést sikerül azonosítanunk, mint jelen esetben a szégyent.

A hathatósabb fellépést először is úgy segíthetjük elő, ha beazonosítjuk erős kellemetlen érzéseink hátterében milyen gondolat bujkál!
Ehhez szükséges, hogy FELFIGYELJ a kellemetlen érzésre,
és állj meg egy pillanatra, hogy MEGKÉRDEZD magadtól: Mi futott át most a fejemen?
Ha nem jön valami jól megfogalmazható gondolat vagy több is jár a fejedben, tippelj!
Vagy kérdezz rá, mi a legkellemetlenebb mindebben?
A gondolatok, amiket keresünk, sokszor valamiféle NEGATÍV JÓSLATOK a helyzet kimenetére nézve. Sokszor inkább származnak a múltbéli rossz tapasztalatainkból, mint a jelenlegi helyzetünkből, s mivel általában meg sem fogalmazzuk őket, utánuk csak egy kellemetlen érzés, egy bevillanó rémkép és a tehetetlenség marad.
Ha azonban FÜLÖN CSÍPJÜK őket, lehetőségünk van MÉRLEGELNI igazságtartalmukat, objektív, ellenőrizhető tényeket alapul véve a mérlegelés során.
Lehet pl. hogy az villan az agyadba ilyenkor, hogy ha elmondom a bajomat, biztosan megszégyenülök, a másik ki fog nevetni, vagy nem érdekli mi bánt, esetleg beleköt a szóhasználatomba stb.
Esetleg a levélírónak édesanyja is eszébe juthat, aki többnyire pl. tételezzük föl, hogy sértetten elvonult, vagy célozgatott, amikor valami bántotta.
Érdemes ilyenkor jóslatainkat sorra venni, egyenként mindegyiknél mérlegelni, mi az, ami ALÁTMASZTJA feltételezésünket, majd azt is, hogy mi az, ami CÁFOLJA.
Pl. Most hirtelen azt éreztem testemmel- lelkemmel, hogy 100%, hogy meg fogok szégyenülni ebben a szituációban. Ezt altámasztja, hogy mikor édesapámmal veszekedtem, ő rendszeresen becsmérlő megjegyzéseket tett rám, és kinevetett, hogy az iskolában volt, hogy egy-két osztlytársam mosolygott rajtam, mikor felszólaltam stb. Feltételezésemet nem támasztja viszont alá, hogy x, y, z szitucióban (pl. a párommal folytatott korábbi vitában) nem ez történt.
Ezek után felülvizsgálhatjuk, hogy 100%-os meggyőződésünk a tényeket mérlegre téve veszít-e az erejéből.
És ezek tükrében egy új, a valóságnak jobban megfelelő jóslatot tehetünk, ami tartalmazza MIND A NEGATÍV MIND A POZITÍV tapasztalatainkat.
Majd megfigyelhetjük, szégyenérzetünk és egyéb kellemetlen érzelmeink, ezeket gyakran kísérő kellemetlen testi tüneteink hogyan alakultak, alábbhagytak-e, rendszerint igen:)

A passzív viselkedés megnyilvánulásainkon a korábbi bejegyzéseinkben leírt módon változtatásokat tehetünk, legalábbis próba jelleggel, figyelve a hatást, mintha kísérleteznénk:)

Megtehetjük, hogy párunkkal “békeidőben” egyeztetünk arról, hogy általában automatikusan hogyan érezzük magunkat ezekben a szituációkban, mit gondolunk, mit teszünk vagy épp, hogy nem teszünk. És bevonhatjuk őt abba is, hogy ezen változtatni próbáljunk a kettőnk minél boldogabb együttélése és saját boldogulásunk érdekében.
Megkérhetjük, hogy beszéljen nyíltan arról, milyen hatást vált ki belőle a viselkedésünk. Saját érzéseiről beszéljen, a mondat kezdődjön Énnel Te helyett.
Vagy kérhetjük, hogy legyen résen, és figyelmeztessen, ha megint passzívak maradnánk. Erre akár egy “jelszót” is bevezethetünk, amiről előzetesen megegyeztünk pl. “fapapucs”;)
A közös megegyezés segít, hogy optimális terepet biztosítsatok a tanuláshoz, emellett össze is kovácsol benneteket, és a jelszavak miatt vicces is:)
Általban azonban a párunk sem véletlenül a párunk, talán akarva- akaratlan emlékeztet gondviselőinkre, így a legnagyobb jóindulata ellenére is nehezebb vele gyakorolni, mint ennél semlegesebb személyekkel. Utóbbira megoldás egy asszertív kommunikációs tréning csoport.

Várjuk további kérdéseiteket!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL- Verbális erőszak kezelése

verb agr
A kérdés: Arra szeretnék választ kapni, hogy a hétköznapok során hogyan lehet kezelni az idegenektől, távoli vagy épp közelebbi ismerősöktől minket ért verbális erőszakot? Mi a jó stratégia ellene?
(Általában jól tűröm és sikeresen hatástalanítom, azonban előfordul, hogy számomra nem közömbös embertől olyan szinten ér, hogy teljesen leblokkolok tőle, és az addig bevált hárítási módszerek fabatkát sem érnek, én pedig már-már “összetörök”, mire a beszélgetésnek álcázott “kínzás” véget ér.)

Válaszunk: Ha azt éljük meg, hogy közeli ismerősünk verbálisan agresszív, ellenséges velünk, két dolgot érdemes tisztázni magunkban:

1. Valóban ellenségesnek szánta-e a másik, amit mondott, vagy csak egy ÉRZÉKENY PONTUNKRA TAPINTOTT, és emiatt tűnik számunkra agresszívnek.

2. Ha VALÓBAN ellenségesnek ítéljük, átgondolhatjuk, mi lehet az OKA ellenérzéseinek, amire ha reagálunk, érdemi párbeszédet folytathatunk, és a probléma gyökerét orvosolhatjuk.

Az őszinte és asszertív kommunikáció mindkét esetben hatékony lehet! Ha a lényegről beszélünk, és nem csak a felszínen hárítjuk a másik támadásait, vagy visszatámadunk, sokkal “igazibb” megoldást találunk a konfliktusra.

Az 1. esetben elmondhatjuk, hogy fájó pontra, esetleg egy sémánkra tapintott,
és bár (részben vagy egészben) igaza van, kérjük, hogy legyen türelmes és megértő, hiszen mi ebben a témában az általa vártnál érzékenyebbek vagyunk.
Kérhetjük, hogy gondolkozzunk együtt, ő mondja el a kifogását, keressük meg együtt, miért zavarja, amit a szemünkre vet, mi ebben az ő, és mi a mi részünk, majd találjunk együtt megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.
Ha netán nem jutunk azonnal dűlőre, akkor is igyekezzünk békés hangvételt megütni, és megbeszélni, hogy a témával továbbra is foglalkozni fogunk, míg mindkettőnk számára megfelelő megoldást nem találunk,
addig pedig igyekszünk türelmesek és együttműködők lenni, hiszen közös az igényünk, hogy megbeszéljük a felmerült problémát.

Pl.: Igazad van, időnként valóban szeszélyes vagyok, és néha ellöklek magamtól.
Tudom, hogy ez Neked rosszul esik, és sajnálom is, hogy így viselkedek.
Viszont kérlek, hogy ne ess nekem ilyen stílusban, mert azzal csak azt éred el, hogy ismét azt érzem, menekülnöm kell.
Sajnos korábbi tapasztalataim miatt nehezemre esik megbízni a másikban, ezért viselkedek így. Szeretnék ezen változtatni, de ehhez a Te segítségedre is szükségem van. Beszéljük meg, hogy oldhatjuk ezt meg idővel.

A 2. esetben érdemes elmondanunk, hogy úgy érezzük, azért vág a fejünkhöz dolgokat, mert valamilyen negatív érzése merült fel irányunkban.
Kérdezzünk rá, mi az, ami bántja, vagy ha sejtjük, mondjuk el, és kérdezzünk rá, jól látjuk-e.
Ha kiderül, mi az igazi oka annak, hogy a másik vagdalkozik, már tudjuk, mi az a probléma, amit kezelni akarunk.

Pl.: Azt mondod, hogy szemétláda vagyok.
Sejtem, hogy megbántottalak valamivel, de nem tudom, hogy mivel.
Nagyon rosszul esik és sért, amit mondasz, hiszen azt végképp nem szeretném, hogy Te ilyennek láss.
Kérlek, mondd el, miért mondtad ezt rólam, és keressünk olyan megoldást, ami mindkettőnket megnyugtat.

Az okok megkeresése mellett az agresszió kezelésénél különösen fontos, hogy a SAJÁT érzéseinkről beszéljünk, és BESZÉLJÜNK a saját érzéseinkről!

Ha megijeszt és lebénít a másik hangneme, könnyen megeshet, hogy “lefagyunk” és hagyjuk magunkat bántani. Ha egy számunkra fontos másik személyről van szó, lehet hogy az érzelmi érintettségünk csak ront a dolgon.
Azonban a PASSZIVITÁS “felhívás keringőre”,
az agresszív fél felbátorodhat, hogy meg lehet ezt tenni velünk,
másik oldalról az ok, ami miatt kiabál és bánt minket, fent marad, ezért úgy érezheti továbbra sem törődtünk a bajával, talán fel sem fogtuk, segíteni sem akarunk rajta,
ezért még megbántottabbnak érezheti magát, ami szintén fokozhatja agresszióját.

Az agresszió sokszor AGRESSZIÓT szül. Támadva érezzük magunkat, ami nem buzdít minket együttműködésre és arra, hogy a másik fél vélt vagy valós sérelmeit kikutassuk, ezért visszatámadunk. Ez hasonló reakciót vált ki a másik félből is, és a helyzet csak fokozódik:)
A frusztráció-agresszió hipotézisnek megfelelően az agresszió hátterében valamiféle frusztráció áll.
Ha asszertívak vagyunk, szem előtt tartjuk, hogy
egyrészt az agresszió mögött a személyes nézőpontunk szerinti megbántottság áll,
másrészt, hogy mindenkit megillet a tisztelet.
Ezért hangot adunk saját megbántottságunknak, amit a másik hangneme miatt érzünk
és nem bántjuk a másikat, hanem indítékai felől érdeklődünk.

Az őszinte és asszertív kommunikáció a legtöbb esetben felkelti a másik pozitív, együttműködő, megértő hozzáállását. Ha a beszélgetés(ek) lezajlása után megnyugodva, józanul átgondolva az eseményeket azt látjuk, hogy bár mi mindent megtettünk, őszinték, megértők voltunk, érdekeinket a másik tiszteletben tartásával igyekeztünk érvényesíteni, de mindhiába, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy valóban érdemes-e (és ha igen, milyen módon), a másik féllel fenntartanunk a kapcsolatot.

Összefoglalva:
Elsőként érdemes tisztázni, miért is élünk meg valamit agressziónak,
mi vagyunk valamiért “túlérzékenyek” a témában?
és vagy a másik fél viselkedése a ludas?
utóbbi esetben feltételezhetjük, hogy a másik fél sértve érzi magát valamiért,
és erre kérdezhetünk rá.
A verbális agresszió kezelésekor a legcélravezetőbb tehát a SAJÁT ÉRZÉSEINKRŐL beszélni, és következetesen kiállni ezek mellett, ha szükséges lényegi mondanivalónk elismétlésével.
A gyakorlat azt mutatja, hogy mindez “lefegyverző” a másik fél számára, agressziója rendszerint csökken, nem úgy a passzív visszavonulás vagy az agresszív visszavágás esetében, mivel az előbbi esetben feljogosítva, utóbbiban támadva érzi magát.

Várjuk további kérdéseiteket!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL! – KÖTELÉKFÓBIA – 3. rész

kutya
Hogyan változtassunk, ha felismerjük magunkon a kötelékfóbia tüneteit?

Bár a hozzánk érkezett kérdések arra vonatkoztak, hogy mit tegyünk, ha egy kötelékfóbiással hoz(ott) össze minket a sors, mai bejegyzésünkben szeretnénk a “másik oldalhoz”, tehát a kötelékfóbiával rendelkezőkhöz szólni, ami egyébként a kérdezőknek is hasznos lehet.

Ha felismerjük, hogy képtelenek vagyunk kötődni, és bár szeretnénk, de nehezünkre esik ezen változtatni, érdemes pszichológust felkeresnünk!

A közös munka során átgondolhatjuk a kötődés elkerülésének előnyeit és hátrányait, hogy ne kelljen kételkednünk abban, valóban jó döntést hoztunk: érdemes változtatnunk annak érdekében, hogy képesek legyünk szeretetteljes kapcsolatokat kialakítani.

A pszichológussal folytatott munka alapvetően két terepen zajlik:

1. Egyrészt hasznos megtalálunk kötődési nehézségünk okát: melyik kapcsolatunkban szenvedtünk el olyan sérüléseket, mely alapján szervezetünk azt a következtetést vonta le, hogy kötődni nem szabad vagy nem érdemes.

Lehet, hogy elsőre azt gondolnánk, nem halt meg senkink, szerettek a szüleink, olyan volt a gyerekkorunk, mint másoknak, nincs ezzel tennivalónk. Ha jobban belegondolunk viszont felfedezhetünk fájó “apróságokat”, ami eddig nem is tudatosult, mert azt hittük, ez a dolgok rendje. Pl. lehet, hogy bár a szüleink igyekeztek minden tőlük telhetőt megadni, de nekünk hiányérzetünk volt: nem éreztük eléggé a szeretetüket, nem olyan formán törődtek velünk, ahogy azt igényeltük volna, túlzottan is kontrolláltak, ahelyett, hogy meghallgattak volna stb.

Ha tudatosítjuk, melyik ponton sérülünk, egyrészt feldolgozhatjuk sérelmeinket, másrészt jobban átláthatjuk, hogyan működünk, és gyakorlással észre tudjuk venni, hogy melyek azok a helyzetek, amikor a séma irányít minket, és nem vagyunk a magunk urai. Ezzel pedig már érzelmeink átgondolására, viselkedésünk korrigálására is képessé válunk, hogy egyre inkább azt tegyük, ami igazán boldoggá tesz minket.

2. A közös munka másik frontja a meglevő vagy potenciális párunkkal kapcsolatos viselkedésünk megvizsgálása.

Ha kötelékfóbiával rendelkezünk, gyakran azt éljük meg, hogy a másik kontrollálni akar, fölénk kerekedik, azt akarja, hogy megváltozzunk, és olyanok legyünk, mint ő. Elképzelhető, hogy sémánk játszik velünk, és félremagyarázzuk, amit észlelünk. Pl. az, hogy párunk ad egy véleményünk szerint is jó tanácsot a munkánk kapcsán, nem feltétlen jelenti azt, hogy el akar nyomni, elképzelhető, hogy szeret, és jót akar nekünk. Az, hogy félünk attól, hogy átveszi az irányítást, és ki leszünk neki szolgáltatva, valószínűleg sok esetben nem róla, hanem sémánkról árulkodik. Ha igyekszünk józanul mérlegelni, hogy a kontrollal kapcsolatos félelmeinkben sémánk vagy a másik fél ludas-e, nyugodtabbak lehetünk, és nem kell menekülőre fognunk az első félreértésnél.

Érdemes kis lépésekben haladnunk, nem elvárás, hogy máról holnapra teljes biztonsággal kötődni kezdjünk, és azonnal a házasságot és gyerekvállalást fontolgassuk. Sokkal inkább hasznos, és alapvetőbb változásokat hozó, ha kis lépésekben feszegetjük a határainkat, és tapasztaljuk meg, hogy amitől tartottunk, az valóban nyomasztó élmény-e, vagy esetleg kifejezetten kellemes. Ezzel egy ördögi kört is megszakítunk, hiszen amíg nem tapasztalunk meg valamit, addig félelmeink sem szűnhetnek meg. Ha van egy olyan párunk, akit néha szeretünk, néha elbizonytalanodunk, hogy mellette van-e a helyünk, érdemes átgondolnunk, hogy pontosan mi az, ami elbizonytalanít, melyek azok a lépések, melyekhez nem biztos, hogy fűlik a fogunk. Ha pl. bizonytalanok vagyunk abban, hogy amit párunk mondott, azt hogy gondolta, rákérdezhetünk, és megbeszélhetjük, ha nem akarjuk még a szüleinknek bemutatni, de jól érezzük magunkat vele, kipróbálhatjuk, milyen kettesben eltölteni egy hosszú hétvégét stb.

Ha van párunk, érdemes néha őt is bevonni a pszichológussal folytatott munkába. Ennek egyik célja, hogy a párunk is minél inkább értse, mi történik, és lássa, hogy érdemes lehet kitartania, másik célja pedig hogy amiket otthon nem tudtunk nyugodtan és józanul megbeszélni, mert sémánk a szokásosnál is intenzívebben aktiválódik, azt egy szakember segítségével megtehessük.

CSERÉLJÜK FÉLELMEINKET KÍVÁNCSISÁGRA:)

Várjuk további kérdéseiteket!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Címke: , , , , , | Szóljon hozzá most!