Osztozni öröm? – Civakodás helyett így neveld csapatmunkára!

osztozás“Ne tépd már ki a kezéből!”/ “Add már oda neki, nem látod, hogy bőg?”

“Te vagy a nagyobb, lehetnél Te az okosabb!”
“Ha nem tudtok megegyezni, elveszem tőletek, és nem adom vissza!”

Ismerős?

Mindegy mennyi játékuk van, AZ a bizonyos menő cucc biztos, hogy egyszerre kell mindegyiknek.
Tanácstalanul állhatunk, hiszen hiába a szép szó, mégsincs megegyezés, helyette viszont jön a sírás, a verekedés, a duzzogáslavina…

Mit rontottunk el észrevétlenül? Mi a megoldás?

Ami nem használ, mégis elterjedt stratégia:

A szülő tesz igazságot:

- Vagy úgy, hogy ő határozza meg a “játékszabályt”:
pl. “Egy kör után átadod!”, “Két percig a tied, aztán váltás! stb.

- Vagy úgy, hogy bünteti a neki nem tetsző és jutalmazza a szerinte megfelelő viselkedést:
pl. “Ha nem adod neki oda most rögtön, akkor bünti lesz!”

Első ránézésre nincs ezekkel semmi baj. Miért nem használnak mégsem?

Ha ideig óráig engedelmeskednek is, a hatás nem tartós, vagy elégedetlenkedéssel kísért.

Miért?

- Azért mert a gyerekek ebből nem értik meg a lényeget.
Ugyanis nem aknázzuk ki azt a lehetőséget, hogy megtanítsuk a gyereket az emberek közti együttműködésre, nézőpontváltásra, hiszen helyette döntünk.

- Másrészt az ilyen közbeavatkozás elveszi a gyerektől a játék örömét, hiszen úgy nem lehet önfeledten játszani, hogy 2 percünk van rá, vagy büntetés van kilátásba helyezve.

Mit tegyünk ehelyett?

Magyarázd el neki, hogy a másik is érez!

Pszichés fejlődésünk természetes állomása a gyerekkori egocentrikusság, ami miatt a gyerek nem azon mereng, hogy viselkedésével mit okoz a másiknak.
Hát magyarázd el neki!

Valahogy így: “Szeretnél a dömperrel játszani. Pistike is. Úgy tűnik, hogy mindketten egyszerre játszanátok vele.”

Együtt keressetek megoldást!

Az előző példát folytatva: “Szerinted mi lenne olyan megoldás, ami mindkettőtöknek jó!”

Ha segítesz abban, hogy a gyerekek gondolják ki a választ, akkor olyan megoldás fog születni, ami mindkét félnek elfogadható.
Kisebb gyerekeknél nyugodtan lehet a gondolkodást tanácsokkal, javaslatokkal támogatni, a nagyobbak már maguk is kész tervekkel tudnak előállni.

Tanítsd önfegyelemre!

Ne hagyd szó nélkül, hogy kitépje más kezéből a játékot, tanítsd meg inkább várni!
Ilyenkor elég gyakori, hogy a gyerek elpityeredik – hiszen ki rajongana azért, hogy várnia kell?
A csalódottság miatt sírni teljesen természetes, te se kezeld bűnnek!
Engedd neki, hogy kisírja magából, fogalmazd meg az érzéseit, ezzel fejezve ki az együttérzésedet és tanítva a saját érzései felismerésére és elfogadására.
Valahogy így: “ Most nagyon csalódott vagy.”
Mindeközben pedig legyél mellette biztonságos támaszként!
A Te nyugalmad azt mutatja számára, hogy a helyzet nem olyan tragikus, mint éppen érzi.

Aki gyerekkorában elkezdi, az felnőttkorára már jól begyakorolhatja az empátia, türelem és együttműködés mikéntjét, a világ a szemében olyan hely lesz, ahol anélkül érhet el dolgokat, hogy másokat vagy saját vágyait el kellene nyomnia.
Kompromisszum ugyanis lehetséges, sőt, másokkal együtt az élmény még tartalmasabb, mint egyedül elérve!

Írta: Böhönyey Márta, Juhász Anita és Tóth Melinda

Ha tetszett az írásunk, itt megtalálsz:http://www.pszichorendeles.hu/kapcsolat és
http://pszichologuskereso.hu/tanacsado-szakpsz…/juhasz-anita

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: , | Szóljon hozzá most!

Dühös, magának való, “őrült professzor”? – avagy hogyan ismerjük fel az Asperger- szindrómát?

Az Asperger szindróma az autizmus kistestvérének, enyhébb formájának tekinthető.

Pont enyhesége folytán gyakran később ismerik fel, (iskolás vagy felnőtt korban) pedig minél hamarabb kiszúrjuk, annál nagyobb eséllyel zárkózik fel a gyerek a kortársaihoz.

Megtévesztő lehet, hogy az aspergeresek fejlődése több fronton teljesen normálisnak, vagy legalábbis semmi extrának tűnik: jobban vagy rosszabbul, de beszélnek, közösségbe nagyjából beilleszkednek.
És azzal sem zavarnak sok vizet, hogy éppenséggel nagyon is maguknak valók, zárkózottak.
Fura szokásaik is még elcsúsznak a környezet szemében,
ám az olykor kirobbanó dühkitörések már felhívhatják a figyelmet arra, hogy valami nem stimmel ezzel a gyerekkel.
Ekkor tévesen megkaphatják a hiperaktív vagy figyelemhiányos bélyeget, holott az asperger jelei igencsak felismerhetők. Most segítünk is benne!

Az Asperger jelei:

Megrögzött szokások

Az aspergeres dühös lesz, ha a sokszor csak az ő belső logikáját követő rituáléit valami megszakítja. A rituálék ugyanis megnyugtatják, azt az érzetet adják neki, hogy a környező világ kiszámítható, így biztonságban érezheti magát.

Beszűkült érdeklődési kör

Dínó, mesehős vagy sportolómánia teljesen mindegy, a lényeg, hogy az aspergeres egy témára tapad rá mindenek felett, láthatólag sosem unja meg. Az ovisoknál teljesen normális, hogy dínó vagy hercegnő stb. mániásak lesznek, de emellett tudnak mással is foglalkozni, illetve idővel továbblépnek. Az aspergeresnél az érdeklődés kizárólagos és örök.

Magának valóság

Bár az aspergeres vágyik barátokra, mégis ügyetlen a barátkozásban, a másokhoz való alkalmazkodásban.
Inkább elvonul, befordul, ha szabályokat állítanak neki rosszul tűri, ha frusztrálódik, hevesen reagál.
Mivel a kortárs kapcsolatok számukra sikertelenek / értelmezhetetlenek, ezért gyakran választják a felnőttek társaságát.

A humorérzék hiánya

Sokszor nehéz megfogalmaznunk mi a fura, de egy biztos, valami fura van a kommunikációjukban.
Gyakran kerülik a szemkontaktust, nem értik a humort, a metaforákat, csak egyértelmű közlésekből értenek, nem “veszik le” a testünk beszédet kísérő akaratlan jeleiből, hogy pl. a másik témát szeretne váltani, vagy átvenné a szót.

Ügyetlen mozgás

Az aspergeres nehezen tanul meg új mozgásokat pl. biciklizni vagy labdázni, egyúttal előszeretettel ismételget egy-egy megszokott mozdulatsort pl rázogatja a kezét, előre-hátra dőlöngél, az ujjait csavargatja stb. Számukra ez megnyugtató, és sokszor nem is sejtik, hogy mások számára fura lehet.

A probléma gyökere

A gond onnét ered, hogy az aspergeres vele születetten nem érti a társas viszonyokat, nem tudja beleélni magát a másik helyébe, vagy felismerni mások érzéseit, vágyait, vélekedéseit, szándékait, és a magáét sem rendesen.

Mivel nem érti mi történik körülötte és vele, és úgy érzi senki nem érti őt sem, érthető, hogy rosszul érzi magát, frusztrált.

A helyzetet fokozandó, mivel nem érti mi zajlik a társas világban, igen nehéz ellesnie azokat a módszereket, amivel az emberek a feszültségüket le tudják vezetni, problémáikat egymás közt vagy magukban meg tudják oldani.

Megoldási stratégia híjján a feszültség marad és sértettségben, dührohamokban vagy önmaga bántásában ölthet testet.

De van megoldás!
Következő cikkünkben a fejlesztés lehetőségeiről is lerántjuk a leplet!

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: | Szóljon hozzá most!

A túl sok szeretettel elkényeztetjük? – Mítoszok a gyereknevelésről 3.

“Túl sok szeretettel elkényeztetjük, nem lesz életképes”

“Az élet nehéz és néha kegyetlen – ezt jobb, ha mihamarabb megtanulja”

Nem lehet túlzottan szeretni, csak rosszul

Ugyanis a gyermek alapvető szükséglete, hogy szeressék és elismerjék.
A szerető közegben nevelkedő gyermek nemcsak önmagával, de környezetével is békében él, hiszen nincs rá szüksége, hogy szülei figyelmét rendetlenkedés árán szerezze meg.

Az érzelmi szükségleteiben hiányt szenvedő gyermek viszont állandó harcot vív mind önmagával, mind társaival, így pedig szinte lehetetlen baráti kapcsolatokat kialakítani és az iskolában teljesíteni. Állandóan nyughatatlan, túlpörgötten izeg-mozog, ami mögött valójában félelmek húzódnak meg.

Odafigyeléssel és elismeréssel tehát pont arra készítjük fel, hogy az akadályokat magabiztosan ugorja át, és önállósodási kísérleteiben sikereket érjen el.

A szeretet nem egyenlő az engedékenységgel!

Az “elkényeztetett” gyermeket nem a szülei szeretete teszi gőgössé,
hanem az, ha a szülők bizonytalanok szülői szerepükben,
és/vagy túl elfoglaltak, ezért inkább csaknem mindent ráhagynak a gyerekre, vagy teljesen kiszámíthatatlanul épp aktuális hangulatuknak megfelelően reagálnak a tetteire,
ami azt eredményezi, hogy a gyereknek végül fogalma sem lehet mihez tartsa magát.

Tehát nem a túl sok szeretet a baj,
hanem a kevés gyerek számára is világossá tett szabály és a következetlenség!

Támpontok híján a gyermekben helytelenül az a világnézet alakul ki, hogy akaratát bármilyen korlát nélkül szabadon gyakorolhatja.
Közösségbe kerülve azonban kénytelen megfizetni nagyképűségének árát: a közösség nem tűri az önjelölt királyfikat és királylányokat, a sorozatos konfliktusok mentén pedig az elkényeztetett gyermek önbizalma előbb-utóbb csorbát szenved.

A gyermek tehát pont attól lesz lelkileg erős és magabiztos, ha világos keretek között működő rendszerben nő fel, amelyben szülei egyszerre biztatják önállósodási törekvéseit és értőn reagálnak érzelmi szükségleteire.

A kiszámítható és szerető közegben nevelkedő pici egy olyan belső biztonságérzetet sajátít el, amely támaszt nyújt számára egy életen át.

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Szóljon hozzá most!

Műhiszti? – Mítoszok a gyereknevelésről 2.

A gyerek valójában csak megjátssza magát?
Hogyan reagáljunk?

Frappáns tanácsnak tűnhet a:
“Micsoda színészi teljesítmény!”
“Az Oscar-díjat idén már kiosztották, nem szükséges megjátszanod magad”
“lebuktatós” mondatai, amivel fölényre tehetünk szert…

De nem feledkeztünk meg valamiről?

A gyerekek aránytalanul hevesnek tűnő vagy oda nem illő reakcióit a szülőnek nehéz lehet hova tenni.
Nyilván nem is fáj neki ennyire, tehát nyilván csak el akar érni vele valamit- gondolhatjuk.
Azt feltételezzük át akar vágni, ki akar játszani, vagy ránk akar erőszakolni valamit.

Megbántottságunk, sarokba szorítottság érzetünk dühöt szülhet, amit vagy nyílt agresszióval, üvöltözve, vagy odacsapva is lereagálhatnak egyesek,
ám ha ez távol is áll tőlünk, könnyen lehet, hogy nem vesszük észre, hogy a fent felsorolt fifikásabb reakciók sem különbek, ugyanis ezek is ellenségességtől fűtöttek.

Ha ránk reagálnának így, valószínűleg még rosszabbul éreznénk magunk, és bár lehet, hogy megszégyenülésünkben abbahagynánk a hisztit, de a fájdalom megmaradna és máshol törne utat magának. Mondjuk egy nálunk gyengébb hasonló “fenkölt” megalázásában.

Tartós, és a gyerek jellemfejlődését szolgáló hatást akkor érünk el, ha ilyen türelmünket próbára tevő helyzetben sem mulasztjuk el gyermekünk érzéseinek visszajelzését felé.

De hogyan legyünk türelmesek?

Először is annak megértésével, hogy valójában SEMELYIK HISZTI NEM MŰ,
mert ha szükség van műhisztizni, akkor már baj van,
hiszen a gyereknek nem az a legkönnyebb út, hogy őszintén, megértésben reménykedve közölné mi baja. Ergo indokolt a hiszti.

Ha abból indulunk ki, hogy érthető oka van a gyerek számunkra kellemetlen viselkedésének, könnyebb lesz szépen fogalmaznunk.

Így valahogy:
“Látom, hogy most nagyon dühös vagy/ bánt valami, viszont ha ennyire hangosan kiabálsz/sírsz nehéz segítenem, pedig szeretnék. El tudnád mondani mi bánt valójában?”

Ha kifejezzük, hogy értjük, hogy valami kínja van, a kellemetlen hiszti lényegét tekintve okafogyottá válik. Ugyanis a gyerek megkapta, amire a legalapvetőbb szüksége van: a szeretet egyik legfontosabb kifejeződési formáját, a figyelmet.

Érzéseinek elismerésével ezen felül arra a szülő számára is praktikus, és a gyerek lelki épülése szempontjából is elengedhetetlen készséget is ki tudjuk építeni a gyereknél: hogy érzéseit fel tudja ismerni, és máskor is bátran ki tudja fejezni.
Mèg mindig jobb ugyanis egy őszinte csalódottságában sírdogáló gyermekkel foglalkozni, mint pillanatnyi idegnyugalmunk érdekében egyéb megoldást nem látva arra nevelni a “galád műhisztizőt”, hogy szomorúságát magába fojtsa.

Végső esetben, ha hirtelen úgy érezzük, bárhogy igyekszünk, elhagy a türelmünk, még mindig kisebb rosszat teszünk, ha kicsit nem reagálunk rá, hagyjunk öt lenyugodni. Alapvetés legyen, hogy ne szégyenítsük meg, és ne csináljunk belöle bohócot!

További tippek a hiszti kezelésére a korábbi cikkünkben

http://www.pszichorendeles.hu/…/hisztizik-gyerek-1-resz-ezt…
és
http://www.pszichorendeles.hu/…/hisztizik-a-gyerek-2-resz-u…

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Szóljon hozzá most!

”Direkt csinálja, hogy idegesítsen!” -Mítoszok a gyereknevelésről 1.

direktHa ezt hisszük, összekeverjük a következményt az indítékkal, ugyanis attól még, hogy idegesít, nem biztos, hogy ez is volt a célja. 

Sőt.

Valójában a gyerekek nem azért rendetlenkednek, mert idegesíteni kívánják a szüleiket.

A gyerek ugyanis mindent akar, csak azt nem, hogy a szüleit, akiktől az élete függ, magára haragítsa.

A megfejtés annyi, hogy úgy, mint minket, őket is a szükségleteik kielégítése hajtja.

-Az ételben kézzel turkáló totyogósunk az étel textúrájával ismerkedik,
-a gyöngyöket a földre szóró óvodás épp a gravitációval kísérletezik,
-tini gyermekünk pedig önállóságát próbálgatja a számunkra értelmetlennek tűnő öltözködési szokásaival.

Amikor ezek a szükségletek ütköznek a miénkkel, akkor alakulnak ki gyermekek és szülök között a konfliktusok (különösen ha még azzal is tovább idegesítjük magunkat, hogy tévesen még szándékosnak is gondoljuk a gyerek ránk nézve kellemetlen tetteit.)

Ha ilyenkor mindent ráhagyunk, magunknak okozunk feszültséget,
ha pedig mindennek katonás rendben kell történnie, a gyerekek lesznek nyűgösek.

Ahelyett, hogy megtiltjuk nekik azt, amit szeretnének, (hacsak nem fenyegetik saját maguk vagy más testi épségét,) próbáljunk találni egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel. Van

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Szóljon hozzá most!

A kutya ette meg a házit! – avagy miért hazudik a gyerek?

füllentő gyerekNem elég, hogy bár nem olyan rég még tündéri totyogós volt, újabban
-nem csinál házit, 
-összezsírkrétázza a falat, 
-tönkreteszi a kanapét,
-verekszik,
-kerülőutakon jár,
-nem jön időben haza,
-nem veszi fel a telefont,

És még le is tagadja!

“De hát én nem hazudozásra neveltem!”

Hogy állíthatja mégis nagyra nyílt, ártatlan szemekkel, hogy
“nem én voltam, ő kezdte!”
“tanár úr, én készültem!”
“nem is hallottam, hogy ezt kérted!”?

Bár tudatosan nem igen akarja senki, véletlenül viszont mégis olyan jeleket küldhetünk a gyereknek, ami a hazudozás felé tereli!

Így ne nevelj gyerekedből akaratod ellenére hazudozót!

-Ehhez először is meg kell értenünk, miért füllent a gyerek?
-Majd segítünk úgy reagálni, hogy valóban leneveld a hazudozásról!

Miért füllent a gyerek?

1. Mert túl kicsi ahhoz, hogy előre gondolkodjon

Az óvodás az itt és mostanában él, nem lát előre, így nem képes a tettei következményeivel számolni. Kétségtelenül jó érzés a kanapén ugrálni, az ovis pedig nem latolgatja, hogy eközben mi lesz a rugók és a szövet sorsa.

2. Mert nem tudja, hogyan tehetné jóvá

Amikor gyermekünk rájön, hogy bajt csinált, bűntudata lesz, és vágyik arra, hogy jóvátegye. Viszont mivel kicsi, nem nagyon van ötlete, hogyan érje ezt el. Jobb híján marad a hazugság.

3. Mert fél, hogy a szülő el fogja taszítani magától

A gyerek úgy viselkedik, ahogy lehetővé tesszük. “Hazudni tanít, aki tiltással nevel”- szól a dalszöveg és valóban,
-ha mégoly apró hibáira is dühös támadás a válasz,
-ha nem biztosítjuk szavainkkal és tetteinkkel egyaránt arról, hogy bármit tesz is, mi mindenképp szeretni fogjuk, mert úgy hisszük fölösleges, hiszen magától is tudja,
-ha nem állunk rendelkezésére, mikor szüksége lenne ránk,
-ha nem fejezzük ki rendszeresen, hogy értékes embernek tartjuk,

nem lehet biztos benne, hogy nem veszíti-e el azt a szülői gondoskodást, mely gyerek lévén végtére is az életét biztosítja.

Nagy a tét, tehát miért is kockáztasson, inkább elhallgat vagy füllent ahelyett, hogy színt vallana.

A büntetés szerepéről
katt ide: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nincs-bocsanat.pszichologia

4. Mert fél a megszégyenüléstől

Ha arra válaszul, hogy rosszat tett a gyermekünk, mi

-sértegetjük, lenézően, lekezelően bánunk vele
-kinevetjük, kifigurázzuk
-a szomszédoknak és más illetékteleneknek teregetjük a szennyest
-korábbi hibáit újra meg újra a fejéhez vágjuk,

azt érjük el, hogy megszégyenítve érezze magát, úgy, mint aki értéktelen és nem lehet szeretni.

Ha elkövet egy újabb hibát, még bénábbnak fogja magát érezni, míg végül minden önbizalmát el nem veszíti. Úgy fogja érezni, hogy lepleznie kell, mennyire nem jó semmire, hiszen sem a szégyent, sem a megalázást nem bírná ki még egyszer. Ezért hazudik.

A megszégyenülésről
katt ide:
http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nem-vagyok-eleg-jo.pszichologia

5. Mert akkor is önállósodik, ha mi nem akarjuk

Ahhoz, hogy teljes életet élő felnőtt váljon belőlünk szükséges, hogy felfedezzük, mi az egyéniségünknek megfelelő életvitel, és ennek letesztelésére próbákat tegyünk. Jó esetben éppen szüleink azok, akik erre bíztatnak.

Ha viszont gyermekünk nem azt tapasztalja, hogy bátorítjuk arra, hogy életkorának megfelelően a maga útját járja (ő válasszon szakkört, barátot, később iskolát, munkát, párt), akkor azt tanulja, hogy békét csak hazugáság útján köthet velünk.

És ráadásul ez a jobbik eset, hisz ekkor legalább a maga útját járja – támasz nélkül.
Rosszabb esetben azt tanulja, hogy be kell hódolnia a környezete akaratának, és emiatt talán sosem lesz képes a saját érzésit kifejezni, igényeit kielégíteni, vágyait megtalálni és követni.

A behódolásról
katt ide:
http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/jobban-jarok-ha-rahagyom-amit-akar.pszichologia

Most már tudod mit NE csinálj. 
Legközelebb segítünk, hogy leneveld gyerekedet a hazudozásról.

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

Dícsérni felsőfokon

bagoly dícsérBoldog és “jó” gyereket szeretnénk nevelni. 

A tudomány tudja, a felvilágosultabb szülők sejtik, hogy a gyerek büntetése, leszólása csak távolít a célunktól

(katt a cikkre: mit ne csináljunk, ha a gyerek hisztizik:https://www.facebook.com/147598735309603/photos/a.222107704525372.53472.147598735309603/812439345492202/?type=1&theater )

Marad a dicséret.

De nem mindegy, hogyan!

Építs bele jó tulajdonságokat!

A gyerek a környezet visszajelzései alapján próbálja kideríteni milyen is valójában.
Egocentrikus világképe miatt azt hiszi, olyan, és azt érdemli, ahogy bánnak vele, a szülei, gondviselői szava maga az objektív igazság.

Ezért nem javasoljuk, hogy a gyerek rá vagy a környezetére káros viselkedését úgy próbáljuk meg kigyomlálni, hogy őt magát rossz gyereknek tituláljuk.
Amit sokat sulykolunk, azzal azonosulni fog.
Tehát ha szerintünk rossz, akkor azt hiszi, hogy valóban rossz, és onnantól ennek megfelelően fog viselkedni, várakozásinkkal ellentétben nem jobban, hanem pont, hogy rosszabbul.

Sok szülő azonban jóval kisebb gondot fordít arra, hogy a jó viselkedést megfelelően honorálja. Azzal nincs gond, heverhet parlagon! -gondolják sokan.

Ám a gyerekagy és lélek fent említett egocentrikus vonását a hasznunkra is fordíthatjuk!

Ha jó gyereket akarunk, törekedjünk arra, hogy egy- egy jó cselekedet után emeljük ki azt a jó tulajdonságát, amit az adott helyzetben megcsillogtat!

Például:

“Szép gesztus volt tőled, hogy hagytad, hogy Peti is játszon a labdával, mikor annyira akarta. Igazán megértő és önzetlen gyerek vagy!”

“Jó volt látni, hogy megvigasztalod a testvéredet, gondoskodóan viselkedtél”

“Milyen bátor vagy, hogy ki merted próbálni, hogy megy-e az úszás a nagymedencében is!”

“Nagyon segítőkész vagy, köszönöm, hogy segítettél felszedni a szemetet!”

“Milyentürelmes vagy, hogy ilyen csendben megvártál, köszönöm!”

A dicséret akkor váltja ki a legjobb hatást, ha a gyerek pontosan tudhatja mivel érdemelte ki.

Amikor állatokat idomítanak, az idomárok azonnal jutalomfalattal díjazzák azt a viselkedést, amiből azt szeretnék, hogy több legyen.
Az azonnaliság segít abban, hogy az állat fejében ok-okozati kapcsolat alakuljon ki a tett és a jutalom között.

Mi emberek sem vagyunk mások annyiban, hogy legjobb, ha hőstetteink után azonnal kapjuk a vállveregetést, de a tanulékonyságot mi még azzal is fokozhatjuk, hogy nem csak tettekből, hanem szavakból is értünk!

Ezért aztán a maximális hatás érdekében:

Indokold meg, miért értékeled, ahogy viselkedett!

Például:

“Köszönöm, hogy segítettél megteríteni, így hamarabb tudunk asztalhoz ülni.”

“Tök jó, hogy kitakarítottad a szobádat, öröm ide betérni, és így könnyebb is lesz felporszívózni!”

“Amikor az első kérésemre hallgattál, és nekiláttál felöltözni, az nekem nagyon jól esett, mert így sokkal gyorsabban készülünk el, és nekem jobb kedvem lett!”

“Nézd, mennyire örül a tesód annak, hogy magától előreengedted a csúszdán!”

Dicsérjük meg ilyen módon egyszer-kétszer, és figyeljük meg, hogy hogyan reagál… Jól fog neki esni, az biztos!

Így ne dícsérj, ha jót akarsz!

Ne az eredményt!

Ha a tulajdonságai vagy a viselkedése helyett az csak eredményeiért dicsérjük meg,
pl. kitartása helyett az első helyezésért,
érdeklődése helyett a biológia ötösért,
az gyakran pont fordítva sül el, mint ahogy várjuk.

Ahelyett, hogy hosszútávon felbátorítanánk, ösztönöznénk, azt érjük el, hogy azt lássa, csak az elért, kirakatba kitehető eredmény a lényeg, az pedig nemigen számít, hogy élvezi-e, amit csinál. Ezért aztán lehet, hogy ideig- óráig még viszonylag jól sportol vagy tanul, de nem kedvvel, és ez az eredményein is meglátszik majd. Kevésbé teszi oda magát, hiszen joggal bántja, hogy nekünk mit sem számított a hogyléte, így koncentrálni is kevésbé tud majd.

Ne csak azt, ami nekünk tetszik!

Ráadásul ha csak annyit emelünk ki, hogy a mi kedvünkben jár az eredményeivel, akkor elvész a lényeg, hogy azt tudja élvezni, ami őt érdekli, amiben ő akar jó lenni.

S mivel mi hajszoljuk bele, hogy ezt vagy azt így- meg így csináljon, nem fogja megtanulni, hogy ő maga saját erőből hogyan tartson ki, ha épp nem csattog mögötte a képletes ostor.

Mivel nem maga miatt tart ki, hanem miattunk, nem céltudatosnak, kitartónak és szorgalmasnak fogja érezni magát, hanem olyannak, akit erre-arra kényszerítettek, egy koncepciótlan, tehetetlen áldozatnak, vagy csak egy végrehajtó gépezetnek, aki maga sem tudja mit miért csinál.

Emiatt pedig felnőttkorában nem lesz képes őt lelkesítő célokat kitűzni, hiszen nem is tudja, hogy mi a neki való, pláne nem, hogy van-e benne elég elszántság és kitartás a céljai eléréséhez.

Mutassunk példát abban, amit neki kívánunk: 
ne tévesszük szem elől célunkat, hogy boldog és sikeres gyereket akarunk nevelni, és
őrizzük meg a kitartásunkat, és vegyük a fáradságot, hogy következetesen elmondjuk neki, milyen tulajdonságáról árulkodik, amit éppen csinált, és hogy miért tartjuk mi ezt nagyra.

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: , , | Szóljon hozzá most!

Hisztizik a gyerek- 2.rész: Üvöltésszelídítő módszerek

hiszti2“Ezt érdemlem azok után, amit értük teszek?”

Merülhet fel, ha gyermekünk kritikán aluli hangnemben beszél velünk, vagy leéget mások előtt a viselkedésével.
Nem egy kiabálástól hangos otthonról álmodtunk, mikor a családalapítást fontolgattuk.

A hiszti mégis felüti a fejét…

Ha megértjük az okát, az is érthetőbbé válik, hogy miért így javasolja a pszichológia, hogy reagáljunk rá:
Mindannyiunknak vannak jó és rossz érzelmei, melyek akár egy napon belül is oda-vissza váltakozhatnak.

…mert hasonlóak vagyunk

A gyerekeket sem gyúrták más anyagból, mint minket (sőt:),
érzelmeik váltakozása természetes és normális.
Az elkámpicsorodásnak, megmérgesedésnek, elbizonytalanodásnak, féltékenykedésnek ugyanúgy lehet érthető oka, mint a jókedvnek, kirobbanó örömnek, várakozó, tettre kész izgatottságnak.

…mert különbözünk

A gyerekek abban mégis különböznek egy jól működő felnőttől, hogy még nem fejlesztették ki azokat az eszközöket, amelyek segítségével indulataikat kordában tudnák tartani, érzelmeiket szabályozni tudnák, így azok kontroll híján egy felnőtténél jóval hevesebben buggyannak a felszínre.

A jó hír, hogy egy gyerek sem “maradt még úgy”, bármekkora is volt a cirkusz.

Előző cikkünkből https://www.facebook.com/147598735309603/photos/a.222107704525372.53472.147598735309603/812439345492202/?type=1&theater
megtudhattátok mely reakcióink azok, amelyektől nem remélhetünk igazán jó hatást, ellenben károsak így kerülendőek,

most azt mutatjuk be mi az, ami viszont segíthet

1.a hiszti megelőzésében

2. a kezelésében,

Mi több, hogyan fordíthatjuk a hisztit a hasznunkra (!!!), azaz a gyermek érzelmi fejlesztésére!

Ha hisztizik a gyerek – Mit tegyünk?

Vedd kezedbe az irányítást!

Ahhoz, hogy érdemben kezelni tudjuk a problémát a gyereknek fogadókésszé kell válnia arra, amit mondunk neki. Első lépés tehát érzelmei, “favágó módszeres” lecsitítása.

-Elterelheted a figyelmét, valami olyanra, amitől lehiggad:

“nézd csak, milyen érdekes falevél!”
avagy
“ha hazaérünk, megnézünk egy mesét, jó lesz?”,

- odébbviheted a felkavaró történések helyszínéről egy nyugis helyre.

Persze egyrészt ez nem mindig elég mert pl. idő kell míg lenyugszik,
másrészt ha elég is, nem árt ha a felszínnél mélyebbre ásunk!

A legfontosabb, hogy Te nyugodt maradj!

Ugyanis egy nyugodt személy jelenléte kritikus helyzetben csökkenti a másik feszültségét (és viszont: feszült légkörben mi is feszültebbek leszünk).

Ezzel azt sugallod neki, hogy valójában semmi tragédia nem történt, megnyugodhat, másrészt azt is, hogy mellette állsz, elfogadod, hogy érzéseinek, még ha negatívak is, van létjogosultsága, őt így is szeretik.

Így később könnyebben túllendül ezeken a pillanatokon és nem kell magába fojtania a feszültségét.

Keretezd át!

Egy sírás még nem a világ vége, kár pánikolni.

Közterületen bömbölő gyerekért még egy szülőt sem tartóztattak le.

Csak az fog ilyenkor csúnyán nézni rád, aki maga még nem volt gondviselői helyzetben (na de egyszer majd ő is megtudja…). vagy akivel hasonlóképp nem voltak ésszerű mértékben toleránsak, mint ahogy most ő teszi. Magyarul, aki frusztrált és vagy empátiátlan így nem mérvadó.

Tehát amiatt kár aggódni, hogy a gyerek tombol, illetve felesleges is magunkra venni az ilyenkor elhangzó sértéseket. Nem ezt érdemled azok után, hogy töröd magad, hogy jól neveld a gyereked, ráadásul a másik reakciója nem is rólad szól.

Számos oka van annak, amiért a gyerekek elvesztik a kontrollt, és kikerülhetetlen, hogy ez időnként megtörténik. Ha szereted, és ha hiszel benne, hogy a döntéseiddel az ő javát szolgálod, úgy nyugodtan konstatáld: az ő hisztije nem a te szülői képességeidet minősíti.

Fejlesszük a tudását a saját érzelmeiről!

Az a képességet, hogy szabályozni tudjuk az érzelmeinket nem kulcsrakészen kapjuk a születésünkkor. Agyunk rengeteget fejlődik születésünket követően, így számos készségünk a tanulás és érés során élesedik be.

Az érzelmi szabályozásban kulcsfontosságú szerepet betöltő frontális lebeny sem kivétel ez alól, hiszen az életkor előrehaladtával folyamatosan fejlődik.
Minél kisebb a gyerek, ez a terület annál fejletlenebb, így annál több segítségre lesz szüksége a gyermeknek a felnőttektől, hogy érzéseit kordában tudja tartani.
Éppen ezért gyermekünktől hiába várjuk azt, hogy egyedül feldolgozza azt az érzést, amit elvárásainak sérülése vált ki, és hiába is haragszunk rá emiatt.
Jó hír viszont, hogy tudunk neki segíteni abban, hogy ez a terület növekedjen és idővel érzéseit meg tudja érteni, meg tudja nevezni, ezzel pedig önmagát hatékonyan meg tudja nyugtatni.

–bátorítsuk arra, hogy mondja el, mit érez!

minél könnyebben ki tudja engedni a gőzt szavai által, annál kevésbé valószínű, hogy haragja agresszióba csap át.

-Próbáljuk megérteni, és mondjuk ki, hogy mi történik benne!

Ő nem tudja, nekünk jobb eséllyel van ötletünk
és feladatunk is kiképezni, hogy érzéseit és azok mögött meghúzódó gondolatait azonosítani tudja!

Próbáljuk magunkat a helyébe képzelni, és mondjuk el, hogy ő mit érez!

Valahogy így:

“látom, hogy csalódott vagy, amiért Pistike kivette a kezedből a játékot. Szerettél volna továbbra is játszani vele.”

vagy így

“Szeretnél még maradni a játszótéren, és haragszol rám, amiért most el kell indulni. Sajnálom, hogy ma nem tudtunk több időt ott tölteni.”

Még, ha nem is engedünk meg neki mindent, az, hogy szavakba öntjük, amit az ő érzelmi állapotából megértettünk azt az érzést kelti majd benne, hogy szeretjük, és megértettük, ami jóval fontosabb a gyerek lelkének, mint, hogy a példánál maradva: maradtunk-e a játszótéren vagy sem. Így jóval könnyebb lesz megnyugodnia, és még fejlesztettük is:)

–Időnként használjuk ki az alkalmat, hogy mások lelki állapotáról beszélgetünk:

A fentiekben ismertetett érzelmi helyzetértelmezést nem csak a gyerek tetteinek, hangulatingadozásinak magyarázatánál alkalmazhatjuk, hanem másokkal kapcsolatban is:

“a tv-ben ez a mesehős most szomorú, amiért nem sikerült az akadályt leküzdenie”

vagy

“a testvéred haragszik rád, amiért nagyfejűnek nevezted, ezért sír.”

–Kommunikáljuk felé a saját érzéseinket is!

A gyerekeknek nem tökéletes szülőkre van szüksége, akik a nap minden percében boldogok és örömteliek (ilyen nem létezik), hanem hús-vér emberekre.
Vállaljuk, ha fáradtak vagyunk, azt is, ha csalódottnak vagy feszültnek érezzük magunkat.

Ha megmagyarázzuk, hogy most pl. ingerültek vagyunk a főnökünk miatt, segít abban is, hogy tévesen nehogy azt higgye, amire egyébként a gyerekek hajlamosak, hogy miattuk
érezzük magunkat rosszul, miattuk dühöngünk, ergo velük van a baj, ők a rosszak.

–Vállald a saját érzéseidet!

Teljesen érthető, hogy ideges vagy, és az is, ha haragszol rá, amiért nem az elvárásokhoz mérten viselkedik, pedig “ugye már ezerszer megmondtad…”
Fájdalmas és frusztráló tud lenni az, ahogy a gyerek önmagából kikelve viselkedik.

Az viszont már rajtad múlik, hogy erre hogyan reagálsz!

Ha ráförmedsz, vagy ha bántod, úgy a nap végén mindkettőtök számára nehéz lesz tiszta szívvel nyugovóra térni (neki biztos).

-Ehelyett vegyél egy mély levegőt, és konstatáld magadban, hogy épp mérges vagy rá.
-Vállald azt, amit érzel! Mondd meg neki, hogy egy kis időre van szükséged, míg lenyugszol, és majd utána beszélgettek.

Fontos, hogy ez őszinte közlés legyen, és visszatérj hozzá, miután valóban lenyugodtál!!!
A távolságtartást napokig őrizgetni nem célszerű, és frusztrációkat, téves elképzeléseket ültet el a gyerekben (pl. hogy a számomra fontos másik el fog hagyni, nem számíthatok rá)
viszont megmagyarázva, rövid ideig eltávolodva és a megbeszéltekhez híven visszatérve lehet ez az első lépés abban, hogy a konfliktust rendezzétek.

–Tiszta és következetes szabályok az agresszív viselkedésre

A gyermekednek meg kell értenie, hogy dühösnek lenni szabad, az mások (vagy magunk) szidása, bántása viszont nem megengedett és következményei vannak.

Mondd neki így:

“megértem, hogy haragszol Pistikére. Megütnöd akkor sem szabad. Szeretném, ha erről elgondolkodnál a szobádban.”

-Fontos, hogy ezt nyugodt hangon mondjuk el neki,
-illetve hogy csak az agresszív viselkedést büntessük, ne a számunkra kellemetlen érzések kifejezését.

Ha például sír, és arról kántál, hogy a világ milyen kegyetlen, esetleg zokon veszi, hogy a kis tesó megverése után büntetésből letiltottuk az esti videojátékozásról, úgy azt hagyjuk meg neki – egészen addig, amíg nem viszi át a negatív érzéseket agresszív tettekbe.

Legközelebb, mikor gyermekünk tombol, emlékeztessük magunkat, hogy a gyerek nem akarja a szüleit és a társait megbántani. Szándékosan legalábbis nem.

Ő pont ugyanúgy, mint mi, jobban szeretik a békességet, az önfeledt közös játékot, és a szeretett személyekhez kapcsolódás által nyújtott biztonság megélését.

Érdemes tehát a hisztire úgy tekintenünk, mint egy olyan momentumra, amikor a gyermek elveszíti a kontrollt az érzései felett.

Támogatásunkra és türelmünkre ekkor van a leginkább szüksége.

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Szóljon hozzá most!

Hisztizik a gyerek! – 1.rész: Ezt ne tedd!

kaktusz“Gyűlöllek, bárcsak ne lennél az Apám / Anyám!”

Tombol a gyerek. Kontrollálhatatlan sírógörcs közepette a földön fetreng, lökdösődik, verekszik, esetleg egy teátrális elvonulás közepette olyat vág a fejünkhöz, amit legkevésbé sem szeretnénk hallani.

Sokként érhet minket, amikor először szembesülünk azzal, ahogy szemünk fénye önmagából kikelve megbánt minket vagy társait.
A hiszti közben a gyermeket elárasztják az érzései, és kicsúszik a kezéből a kontroll, nem tudja magát szabályozni. – A gyerek szenved leginkább, de a jéghegy ezen része sokszor rejtve marad a szemünk elől, és “csak” a jéghegy csúcsával szembesülünk: az érzelmi vihar viselkedésbeli megnyilvánulásával.

A felszínnél megragadva, egyéb sem jár a fejünkben mint, hogy hagyja már abba! Most!

Ahány szülő annyi féle statégia.

“És az enyém jó?”

Lehet, hogy jónak tűnik, de valójában nem használ, sőt.
Sorozatunk mai részében tisztázzuk mi az, amivel árthatunk.

Ha hisztizik a gyerek – Mit ne tegyünk?

Ne kapkodjunk!

Valljuk be: egy tomboló, rúgkapáló gyermek látványa ijesztően hat! Automatikusan kétségbeesünk; szívünk vadul ver, mintha kiugrana a helyéről – és elkezdünk kapkodni. Ilyenkor, mivel egy felfokozott helyzetben könnyű elveszíteni a kontrollt, a tudatos viselkedés helyett érzelmeink vehetik át az irányítást. Nem törődünk azzal, mit ésszerű a helyzetről gondolni, és mi előrevivő a gyermekünknek, hanem a saját érzelmeinket igyekszünk levezetni, így azonban a gyermek nem fog megnyugodni.

Ne bántsuk!

Szülőként végső soron te döntöd el, hogy miként bünteted, de számtalan oka van annak, amiért a pszichológusok nem javasoljak a fizikai bántalmazás legcsekélyebb formáját sem.
Ha a gyerek megcsíp minket, és mi visszacsípünk, „csak azért, hogy tudja, hogy milyen érzést okoz másoknak”,
-úgy egyrészt a szülői tekintélyünket tesszük kockára,
-másrészt pedig a gyermek személyes integritását megsértjük.
Így a kapcsolat sérül, a bizalom hosszútávon meginog,
ő pedig a sérelmek rendezésére egy igen kedvezőtlen modellt tanul meg. A szülő az elsődleges modell a gyermek számára, igy ha otthon ezt tapasztalja a gyerek, akkor ne csodálkozzunk, hogy a játszótéren ő is agresszív eszköztárához fog majd folyamodni, hogy rendezze konfliktusait.

Ne szégyenítsük meg, és ne okozzunk neki bűntudatot!

„És te mit éreznél, ha ….?” avagy „Neked hogy esne, ha….?” jellegű kérdések
Egyrészt (rosszabb esetben) ártanak, mert a gyerekben azt az érzést erősitik, hogy ő felelős más emberek lelki állapotáért. Ez hosszútávon egészségtelen bűntudat kialakulásához, szorongáshoz megjelenéséhez vezethet.
Másrészt, ( és ez a jobbik eset) is haszontalanok: a gyerek simán elengedi a füle mellett a mi nevelő szándékú megjegyzésünket.
Viszont, ha hagyjuk, hogy önmagától megoldja a gyerek a saját hisztijét, akkor láthatjuk, hogy a gyerek sír, esetleg csendben elvonul, és később sem szívesen beszél arról, ami történt, esetleg kísérletet tesz a helyzet rendezésére. Ezek az egészségesen fellépő bűntudat jelzései, annak a viselkedésbeli megnyilvánulása, hogy tudja: az imént elvesztette a kontrollt. Ennyi számára éppen elég, nem szükséges tovább fokozni.
Itt megjegyeznénk, hogy a büntetéssel is csak óvatosan: a gyermeknek éppen kritikus szinten van a toleranciája, ha ehhez hozzádobunk egy szankciót, megfenyegetjük, esetleg megszidjuk, attól a hisztit lehet, hogy ideiglenesen abbahagyja (érzéseinek elfojtása árán), de a problémát nem szüntettük meg, és a gyerek ugyanolyan feszült állapotban marad. Tehát nem ez a legjobb alkalom, hogy egy leckére megtanítsuk.

Ne tartsunk példabeszédeket!

Látott már valaki olyan gyereket, aki a fintorgását abbahagyta, majd jóízűen folytatta az ebédet miután megtudta, hogy „Etiópiában a gyerekek éheznek”?
Esetleg olyat, akit meghatott, hogy „a szegény gyerekeknek ennyi játékuk sincs”?
Kinek javultak a matek jegyei attól, hogy „Karcsika bezzeg mennyivel jobb dolgozatokat ír, mint te”?
Ezek a példák negatív, hálátlan szerepbe kényszerítik a gyereket, amit egyrészt úgysem fogad el, másrészt legkevésbé sem fogják motiválni arra, hogy nekiálljon annak, amire mi sarkallni szeretnénk. Valószínű, hogy csak az időnket fecséreljük.

Ne jutalmazzuk a hisztit, ne módosítsunk a terveken!

A gyerek begorombult, mikor megtudta, hogy ma nem tudjuk útba ejteni a játékboltot?
Duzzog, amiért ma nem őt vettük fel először az oviból, hanem a tesót a bölcsiből?
Kiabál, rúgkapál, hogy megvegyük a csokit a boltban?
Kiborul, hogy nem vesszük meg neki a legújabb játékot a számítógépre?
Ha ez nem volt eredetileg benne a tervben, akkor ne térjünk el tőle csak azért, mert neki az nem tetszik.
Az ő nézőpontjainak figyelembe vétele, illetve bevonása bizonyos döntésekbe helyén való eszköz, ezt viszont ELŐRE meg kell beszelni.
Ugyanis ha a kereteket rendszeresen az ő reakcióihoz igazítjuk, úgy igen hamar egy kiskirálylánnyal / kiskirályfival találjuk magunkat szemben, aki egyszemélyben uralja a háztartást. Nem mellesleg az akaratos gyerekeket a kortársak sem kedvelik, így hosszútávon ártunk az engedékenységgel.
A hiszitiző gyereket tárgyi ajándékkal, kiváltsággal vigasztalni végképp tilos!

Ne oldjuk meg helyette!

Ami az ő problémája, az az ő felelőssége, neki kell vele megküzdeni. Csak úgy tanulja meg, hogy mi az egyéni felelősség, ha próbálkozik, és időnként belebukik.
Ha beleavatkozunk, és megoldjuk helyette a problémát akkor soha nem tanulja meg egyedül kezelni a konfliktusait, tolerálni saját frusztrációját, és nem is alakul ki benne az önbizalom és az önállóság jóleső érzése.
Ez alól kivételt képez az az eset, amikor a gyermeket kiközösítik az osztályában, ha bántalmazzák mások, tehát bármi olyan helyzet, ahol testileg vagy lelkileg sérülhet. Ilyenkor indokolt beszélni a többi gyerekkel, illetve azok szüleivel, vagy a tanárral. Kisebb ügyekben, mindennapos konfliktusokban viszont igyekezzünk tartózkodni a beavatkozástól – az ő érdekében!
A hisztis gyerek nem nyújt kellemes látványt, és érthető, hogy a gyermekünkből előtörő hisztérikus viselkedés megértése és kezelése a szülői kapacitásaink határát súrolja. Az, hogy hogyan reagálunk, meghatározó lesz a gyermek későbbi viselkedése szempontjából. A sorozat jövő heti részében megvizsgáljuk, hogy a hisztit miként tudjuk felhasználni a gyermek érzelmi nevelésében úgy, hogy az neki és nekünk is hosszútávon hasznunkra váljon.

Írta: Böhönyey Márta, Juhász Anita és Tóth Melinda
http://www.pszichorendeles.hu/kapcsolat

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

Gyerekek pórázon – Az új trend pszichológiája

kecskékAmerikai pszichológusok kifejezetten ajánlják ezt a módszert, mondván sokkal nyugodtabb maradhat a szülő, ha a “póráz” miatt biztos lehet benne, hogy gyereke nem kószál el messzire, nem tűnik el, míg ő pl. sms-t ír.

Talán ezen szakmai hangokon felbuzdulva a trend már hazánkba is begyűrűzött, az utcán járva- kelve vagy parkban sétálva itthon is egyre gyakrabban láthatjuk, hogy páréves gyermekeket szüleik pórázon sétáltatnak.

De vajon milyen hatással van mindez a gyerek fejlődésére?

1.) Szeretet és bizalom

A gyermeki gondolkodás sajátossága az énközpontúság. Bármi történik is, egy gyerek azt gondolja, hogy annak ő az oka. Ha egy gyereket pórázon sétáltatnak, az valahogy így képződik le – tudatosan vagy tudattalanul – a gyerek fejében: anyukám/ apukám pórázon tart, nem bízik bennem, tehát megbízhatatlan,rossz gyerek vagyok.

A rossz gyereket pedig nem szeretik, tehát engem sem.

Szintén ezt a “szeretetlenséget”, elhagyatottságot erősíti az is, hogy a szülő úgy van a gyerekkel, hogy igazából nincs vele, nem törődik vele.

Hiába van fizikailag közel a szülő és a gyermek, a szülő valójában nem kell, hogy rá figyeljen, így nem mutatja ki szeretetét, nem él át vele közösen élményeket – akár csak annyit, hogy együtt nézelődnek- beszélgetnek a séta közben.

Minden emberi lénynek alapvető, későbbi életét meghatározó lelki szükséglete, hogy a szülő ne csak fizikailag, hanem érzelmi odafordulásban is képviseltesse magát az életében, és az is, hogy egy őszinte bizalmi légkör vegye körül. Ha ezt nem kapja meg, olyan sérüléseket szenved el, amely később csak pszichológus segítségével lesz orvosolható. A témáról olvashatsz még az érzelem megvonás sémáról és bizalmatlanság-kihasználtság sémáról szóló cikkeinkben:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/ram-senki-nem-kivancsi.pszichologia

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nem-bizhatok-senkiben.pszichologia

2.) Teljesítmény és önbizalom

A gyerekek ideális esetben fejlődésük során folyamatosan megtapasztalhatják, hogy egyre ügyesebbek, egyre nagyobb feladatokat bíznak rájuk, és szüleik büszkék rájuk: koruknak megfelelően, ám partnerként kezelik őket és bíznak bennük.

Ha egy olyan korú gyerekre, aki már képes arra, hogy hallgasson a szüleire (ne menjen messzire, ha nem szabad, visszamenjen, amikor hívják, szétnézzen a zebránál, ne álljon szóba idegenekkel stb.) pórázt kötnek, az nem tapasztalja meg, hogy képes korának megfelelő teljesítményekre, és nem éli át az ezzel járó sikerélményt.

Ez pedig nem alapozza meg azt, hogy felnőttként egészséges önértékelése legyen, és higgyen abban, hogy képes elérni a céljait. Ha a szüleink nem bíztak bennünk, mi sem tanulunk meg magunkban bízni és hinni.

A témáról a csökkentértékűség és a függőség-kompetenciahiány sémáról szóló cikkeinkben olvashatsz:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nem-vagyok-eleg-jo.pszichologia

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/masok-segitsegere-szorulok.pszichologia

3.) Önkontroll

Ahhoz, hogy sikeres felnőttekké váljunk, meg kell tanulnunk önmagunkat kordában tartani, nemet kell mondanunk bizonyos vágyainkra, és ki kell bírnunk azt utat, ami céljainkhoz vezet.

Ennek a készségnek az elsajátítását is akadályozza a póráz. Az ilyen módon sétáltatott gyermek nem válik képessé arra, hogy saját magát vezérelje, és pl. ellenálljon futkározhatnékjának, mikor az úttesthez ér. Egy kívülről jövő rántás segíti a biztonságos közlekedésben, ahelyett, hogy ő szabályozná önmagát ennek érdekében.

Ld. még: elégtelen önkontroll-önfegyelem séma

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nem-tudok-parancsolni-magamnak.pszichologia

4.) A világ felfedezése

A kíváncsiság, a játékosság, a spontaneitás olyan dolgok, melyeket érdemes bátorítani, támogatni gyermekeinknél. Annak a felnőttnek lesz tartalmas és fölösleges gátlások nélküli az élete, akit érdekel az őt körülvevő világ, és él az általa nyújtott lehetőségekkel, ahelyett, hogy félne azoktól.

Ezt pedig az alapozza meg, hogy a gyermek viszonylag szabadon és önállóan fedezhesse fel a  környezetét – és ne tartsa vissza a póráz attól, hogy pl. lelkesen kövesse az arra repkedő pillangót.

Ld. még: sérülékenység-veszélyeztetettség séma és aggályosság-gátlás sématartományról szóló cikkeink:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/baj-lesz.pszichologia

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/nem-kene-orulni.pszichologia

A szülő valódi nyugalma

A szülő nyugalma (mellyel a fenti pszichológusok érvelnek a póráz mellett), még ha valóban ezen a módon lenne is elérhető, nem érné meg azt az árat, amit a gyermek fizet érte.

Felmerül viszont az a kérdés is, hogy a szülő valódi nyugalmát egy póráz alapozza-e meg, vagy az a biztos tudat, hogy gyermeke hallgat rá, és szót fogad neki a fontos dolgokban – melynek pláne meg fog nőni a jelentősége, amikor a gyermek koránál fogva már nem lesz pórázra köthető.

Ha pedig azt szeretnénk, hogy a gyermekünk kamaszként hallgasson ránk, azzal lehet megalapozni, hogy figyelmes, törődő szülei vagyunk, akik partnernek tekintik őt – mióta az eszét tudja.

 

A téma persze messzire vezet, hiszen a gyerek sérülésein túl a jelenség szólhat

- a gyerekére pórázt kötő szülő önbizalomhiányáról ugyanúgy,  mint

- a bizalmatlanságáról gyermeke felé, s arról, hogy

- nem tudja a teendőit ésszerű korlátok közé szorítani, ami miatt a magánéletébe is belefolynak, – szólhat ugyanakkor a szülő szorongásairól, ami a világ veszélyességét illeti

stb…

 

Sem a szülő, sem a gyerek nem lesz úgy magabiztos és elégedett, ha egy ilyesfajta óvintézkedésnek köszönhető, hogy megússzák a bajokat, vagy ha ezzel kerülik meg a valóban fontos szükségletek betöltését megfelelő eszközök híján.

Arról, hogy hogyan legyünk jó szülők, bővebben itt olvashatsz:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/remenytelen-eset-ugyan-mar-18-alapelv-hogy-boldog-gyereket-nevelj.pszichologia

Kategória: Blog, Gyermeknevelés | Címke: , , , , , , , , | Szóljon hozzá most!