Miért veszélyes az ismeretterjesztés, ha pszichológiáról van szó?

olv_terEgyre terjed a pszichológia hurrá!- vs. Hoppá! De mi terjed valójában?

Pár soros frappáns életbölcsességek járványként futnak végig a közösségi oldalakon, és sokan ugrunk rá az azokra a lélektani témájú könyvújdonságokra, amelyek könnyed, ugyanakkor elgondolkodtató perceket ígérnek, különösen, ha ismert, (no pláne, ha botrányos az illető), aki írta.

Az írások egy része csak illúzióját kelti a mélyenszántó bölcsességnek, de valójában messze nem azok, sőt…
Más ismeretterjesztő cikkekbe, előadásokba nem igen lehet belekötni, hiteles információforrások, lelki fejlődésünk segítői is lehetnének…

Tapasztaljuk, hogy nem egy kliensünk, igényességétől hajtva odáig megy, hogy egyetemi tankönyvek után kutat, hogy tiszta forrásból szívja magába a tudást.

Annyira elharapózott ez a jelenség, és az ebből fakadó gubancok, hogy úgy éreztük, közérdekű volna írni erről, mert sokakat pont a tudásszomj vezetett olyan zsákutcába, melybe jobb be sem sétálni, mint kivergődni.

Alapos könyv ide, hiteles szerző oda, olvasni és egy pszichológussal folytatott munkának köszönhetően átlátni és átérezni - tetszik-nem tetszik- nem ugyanaz.

Hogy miért nem, azt jobban megérthetjük a 33 éves Hanna példájából:

“Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” Biblia

Hannának elege lett abból, hogy folyton ő marad alul, a pasija nélküle szervezi meg közös programjaikat, kollégája elhappolja előle a jó melókat.
Vesz egy sikerről szóló könyvet.
A könyv egyértelművé teszi, hogy az övéhez hasonló nyuszi mentalitással semmit nem lehet elérni az életben, a sikeres ember nem hagyja magát, mindig megtalálhatja a módját, hogy célt érjen.

Hanna értelmezése a következő: ügyeskedni kell.

Ennek szellemében a következőket teszi:

-Pasija bűnhődjön csak, amiért kihagyta, ő nem fog vele hosszas egyezkedésbe bonyolódni, hol fáradtságra, hol ügyintézésre hivatkozva teszi azt, amihez épp kedve van, így mentve ki magát azok alól a programok alól, melyet párja szervezett, neki viszont nincs hozzájuk kedve.

-Munkaügyben kollégája háta mögött megpróbálja meggyőzni az ügyfeleket, hogy hozzá forduljanak.

Ami az eredményt illeti, elmarad a várttól:

-Párja ahelyett, hogy megértené, mennyire bántja Hannát, hogy kihagyja a programszervezésből, felháborodik, mikor kiderül, hogy folyton hazudik neki.

-Munka ügyben is kellemetlen helyzetbe kerül, mert a főnöke sérelmezi, hogy azzal, hogy a kollégája munkáját rossz színben tünteti fel, rombolja a cég arculatát.

Az nyilvánvaló, hogy sikerről nem beszélhetünk.
De miért maradt el mindaz, amit a könyv ígért:

1. Felismertem! – De mit? : Lehet hogy a könyv vezet tévútra!

Lehet, hogy a könyv nem volt szakszerű: Ezt Hanna nem ismerte föl, hiszen honnan is tudhatná, nem az ő szakterülete.
A sikerről szóló könyv egy része olyan stratégiákat javasol, amelyekkel valamilyen furfangos módszerekkel befolyásolhatjuk a másik viselkedését, méghozzá anélkül, hogy nyíltak és őszinték lennénk. Ez nagyon hatásosnak tűnhet, vonzó lehet a kezünkbe kaparintani ily módon a hatalmat, de a hatás szükségképpen elmarad, ahogy Hanna esetében is.
A siker kulcsa ugyanis nem a másik manipulálása, hanem a nyíltság (asszertivitás), és a kettő nem összekeverendő.

2. Lehet, hogy félreértjük, hova “akar” vezetni a könyv,
avagy a könyv nem válaszol, jól értettük-e

A példánál maradva akkor is könnyen összetéveszthetjük az önérvényesítést és a manipulációt, ha a könyv vagy az előadás valóban szakszerű, azonban akarva- akaratlan mi vagyunk azok, akik saját szájunk íze szerint értelmezzük az olvasottakat, hallottakat.

Pl. Hiába szól a korrektül megírt ismeretterjesztés arról is, hogy az érdekérvényesítés módja nem az, hogy kicselezzük a másikat, hanem hogy nyíltan beszélünk arról, minket hogyan érint a másik viselkedése, s helyette mi esne jól,
Hanna szeme mégis átsiklik ezen a részen ,
ellenben megpihen azokon a sorokon melyeket tud (tudni vél) hova rakni.
Azonban a konfliktust továbbra is kerüli, ahogy annak előtte is, csak erre épp más eszközt választ.

Könnyen lehet, hogy nem jól értettük: szelektív figyelem és észlelés

A dologért egy eredetileg nagyon is hasznos tulajdonságunk a felelős.
A megszámlálhatatlanul sok ingerből, ami körülvesz, kénytelenek vagyunk válogatni (természetesen nem tudatosan) aszerint, hogy melyik érdekes számunkra és melyik nem.

3. A könyv azt sem veszi észre, hogy nemcsak, hogy nem jól értettük, hanem már megint a ránk jellemző módon értettük félre azt, amit olvastunk/hallottunk.

- Ami illeszkedik az eddig megszokott világképünkhöz, életvezetésünkhöz
(ld. séma-sorozat: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/sema-sorozat/page/3 )
azt tudjuk hova rakni, az ilyet elkönyveli az agyunk mint érdekes ingert,
- ami nem illeszkedik ehhez, az megy a levesbe,
- vagy valahogy úgy csűri- csavarja az agyunk, hogy mégiscsak illeszkedjen, ezzel viszont veszít az eredeti jelentésből. Az ilyet nevezzük logikai torzításnak. Lásd éppen futó sorozatuk a logkai bakugrásokról
(http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/logikai-torzitasok).

Itt jön a bökkenő: a könyv vagy az előadó nem tudja, hogy épp miként értelmeztük félre a kapott információkat. Mivel nem folytatunk párbeszédet egy könyvvel, nem kér lépten-nyomon külön-külön mindenkitől visszajelzést az előadó,
- így nem is áll módjában szaktudása segítségével rávilágítani a ránk jellemző torzításokra,
- és nem tud pont a mi érveinket elővéve a realitás irányába terelni,
- illetve a tisztánlátás elérésének olyan technikáját sem tudja megtanítani nekünk, ami a mi személyes problémánkra specifikus lehet. Nem ugyanaz és nem ugyanakkor fog használni nekünk, mint valaki másnak.

4. A könyv csak egy célt jelöl ki, míg a pszichológus megtanítja, hogyan érjük el azt, hogy önmagunk pszichológusa legyünk

Legjobb esetben is csak egy jó célt tud kijelölni az ismeretterjesztő írás, azonban az ügyben, hogy hogy érjük el, nemigen leszünk kisegítve. Talán mindenki érzett már olyat, hogy pontosan tudja, hogy mit hogyan “kellene” csinálni, ám ennek ellenére legtöbbször nem ennek megfelelően járunk el,
hiszen régi beidegződéseinkkel átitatott zsigereink teljes erőbedobással tiltakozhatnak.
Ahogy problémáink, élményeink ránk jellemzőek, úgy ránk jellemzőek az ellenük bedobandó stratégiák is.
Hiába tudjuk beazonosítani, hogy pl. ha domináns ember közelébe kerülünk, bekapcsol az a szűrő az agyunkban, hogy az ilyen emberrel szemben esélyünk sincs az akaratunk érvényesítésére, (tehát gyermekkori élményeinkben gyökerező behódolás sémánk lesz aktív), és hiába tudjuk azt is , hogy ilyenkor hajlamosak vagyunk ráhagyni a másikra mindent, ez a tudás önmagában nem lesz elég, hogy üzembiztosan felismerjük, mikor kapcsol be a séma, ahogy nem fogjuk tudni azt sem, hogy mikor felismerni véltük, akkor valóban ez kapcsolt-e be vagy más, és nem tanuljuk meg annak a technikáját sem, hogyan álljunk ki megfelelő módon a saját érdekeink mellett.
Sok minden van, amit nem lehet könyvből és előadásból megtanulni: hogy hol kell korrigálni, milyen egyéb problémákkal függ össze az eredeti gond, csak akkor derül ki, ha van, aki az “teljesebben” működés készségét jó “edzőként” megtanítsa nekünk.

Úszni sem könyvből tanulunk, ahogy síelni sem, a pszichológiai fejlődés sem működik másként.

Összességében tehát: ha önfejlesztő könyveket olvasunk vagy előadásokat hallgatunk,
1.) tartsuk észben, hogy nem kell mindent gondolkodás nélkül elhinni
2.) ha igazán szeretnénk fejlődni, változtatni annak érdekében, hogy elégedett(ebb)ek legyünk életünkkel, forduljunk szakemberhez!

Kategória: Blog, Hogy válasszunk pszichológust? | Címke: , , | Szóljon hozzá most!

Mutasd a mellbimbód, megmondom, ki vagy! – Hogyan vezetnek félre a TÍPUSOKKAL kapcsolatban?

eiSzinte kényszerít a kattintásra az a cikk vagy teszt, ami azt ígéri, kiderül milyen típusok vagyunk! Sokszor egészen megdöbbentő összefüggésekről olvashatunk: a mellbimbó alakjából megmondható volna, hogy milyenek vagyunk az ágyban?

Van, hogy egy korrekt mérőeszköznek tűnő tesztet töltünk ki, és az eredmény több, mint hihető: mintha csak ránk öntötték volna!

De állj!

A tipizálás legtöbbször nagyon is félrevezető! (Ha nem épp káros, akkor is minimum haszontalan.)

Miért?

1. Egyáltalán nem biztos, hogy létezik az a típus, a belső tulajdonságoknak, viselkedésmódoknak az az időtálló együttese, amiről írnak.

2. Úgyszintén kérdéses, hogy a cikk által kínált módon lehet-e következtetni a jó esetben létező tulajdonságokra.

Típustanok valóban léteztek. A tudományban is. De a múlt idő nem véletlen…

1.) Típusok vs. életünk mozgatórugói

Az embereket bizonyos, olykor külső vonásaik alapján kategóriákba soroló tanok leginkább a tudománytörténet részét képezik. Valamikor azt gondolták például, hogy a koponya alakjából, dudoraiból következtetést lehet levonni az ember személyiségére nézve, ezt szép szóval frenológiának nevezték és manapság egyetemeken tanítanak róla. Az egyetemen azt sem felejtik el hozzátenni, hogy e 19.században népszerű tant időközben kísérletek útján megcáfolták és ma már tudjuk, hogy nem igaz.

Attól még, hogy koponyadudorból nem, másból épp előfordulhat, hogy tudunk személyiségtípusokra következtetni – gondolták a tipológiákat favorizáló kor tudósai, és olyan teszteket próbáltak kifejleszteni, amelyekből olyan, amúgy valóságtól nem teljesen elszakadt típusokba sorolhatjuk az embereket, mint az introverzió és az extraverzió.

Ők gondosan ügyeltek arra, hogy ne hülyeségből vonjanak le következtetést, és következtetéseik sikerességét ne a vak szerencsének köszönhessék, de itt is van egy kis bökkenő: a gyakorlatban nem igen megyünk ezekkel a következtetésekkel semmire.

Ezek a kategóriák inkább arról szólnak hogy hogyan viselkedünk, de vajmi keveset árulnak el arról, hogy mi a viselkedésünk oka.

Boldogságunk szempontjából nem sokat ér ez a besorolás, hiszen azzal, hogy billogot sütünk magunkra, tétlenségre kárhoztatjuk magunkat, hiszen ilyenek vagyunk és kész. Ha jó, ha se, eszi nem eszi, nem kap mást.

Ha mégis meg akarnánk változni, nem lenne elég, hogy tudjuk hogyan viselkedünk, mert ameddig az okot nem találjuk meg, viselkedésünk sem fog megváltozni. Viszont hasonlóan viselkedni számos okból lehet.

Ezt jól illusztrálja az alábbi pár példa:

Lacit szülei szerették ugyan, de nem voltak képesek arra, hogy biztonságérzetet keltsenek gyermekükben. Házasságuk rossz volt, bár el nem váltak, de időről időre szétköltöztek. Változó volt, hogy Laci hol, és kivel lakik, illetve az is, hogy van-e valamelyik szülőnek ideje és energiája meghallgatni őt, amikor bántja valami. Néha mellette álltak, máskor nem. Laci alól gyakorlatilag a talajt húzták ki azzal,hogy egy pillanatra sem érezhette úgy, hogy nem kell aggódni, ha baj van, biztosan megvédik szülei. Azt tanulta meg, hogy az emberek kiszámíthatatlanok, jobb nem is számítani rájuk, mert ha mégis, annak pofáraesés lesz a vége. Ennek a szabálynak megfelelően felnőttként kerüli az intim kapcsolatokat, olyannyira, hogy még egy mélyebb beszélgetésbe sem bonyolódik bele, így megóvja magát a megsebződéstől. Környezete zárkózott emberként ismeri, és ő is annak tartja magát. – kitölti a tesztet: introvertált.

Bea hasonló családban nőtt fel, mint Laci, viszont ő máshogy reagált helyzetére: felnőtt fejjel mindenáron csimpaszkodik partnereibe, barátaiba, folyamatosan programot szervez, soha nincs egyedül. Az a kimondatlan szabály vezérli, hogy ha nem teszi ezt, egyedül marad. Környezete társasági lénynek látja, néha már túlzottan is annak. Bea szintén nyitott emberként ismeri magát, de életét kissé megkeseríti az a görcsös érzés, amit akkor tapasztal, ha épp egyedül van. – Teszteredménye: extravertált a köbön.

Karcsi átlagos képességekkel rendelkezik, szülei viszont mindig is zsenit akartak belőle faragni. Ennek megfelelően csúcsiskolákba járatták, délután korrepetálásra vitték, ha játszani akart, lehordták, amiért ilyen felelőtlen, és azt mondták, hogy majd akkor állhat fel könyvei mellől, ha olyan okos és sikeres lesz, mint xy osztálytársa. Karcsi gyerekfejjel azt tanulta meg, hogy értéktelenebb, mint osztálytársai. Felnőtt kerüli az embereket, nehogy kiderüljön, milyen buta.- Ismét egy introvertált!

Gabi olyan szülők közt nőtt fel, akik teljes életet éltek, és ilyet akartak biztosítani gyermekük számára is: szerették, óvták, irányt mutattak, de hagyták, hogy maga felfedezze a világot, és támogatták, hogy azt csinálja, amit akar. Ha ügyes volt, megdícsérték, ha hibázott, megmutatták, legközelebb hasonló helyzetben mit érdemes csinálni. Fejében az a kép alakult ki, hogy a világ egy jó hely, és jó dolgokat lehet kihozni az életünkből. Gabiból nyitott, oldott, laza társasági lény lett. – Kétségtelenül extravertáltnak lehet nevezni.

Laci és Karcsi tehát zárkózottak, Bea és Gabi nyitottak. Mi mond róluk többet? Az, hogy ilyenek, vagy az, hogy mi miatt ilyenek?

Mi alapján szórták ki a rostán szegény frenológiát is, és mi alapján hihetünk abban, hogy valami hiteleset olvasunk?

2.) Tudományosság vs. hasraütés

Ahhoz, hogy hihessünk valamely állítás igazságtartalmában, olyan eljáráson kell a feltételezésünket keresztülvinni, ami kizárja, hogy emberi mivoltunkból fakadóan akaratlanul illúziókba ringassuk magukat.

A tudomány azért jó, mert már legyártott eljárásai vannak a hibák kizárására.

Ezért mondják, hogy a tudomány nem más, mint a módszer.

Nem kell különösebb észkombájnnak lenni, hogy ezt megértsük, tulajdonképpen a lelki egészség egyik alapköve, hogy saját elgondolásainkat is “tudományosan” megvizsgáljuk oly módon, hogy “hipotézisünk” mellett és ellen bizonyítékokat sorolunk fel, majd következtetést vonunk le.

(Hisz például attól, hogy egy bókra bekapcsol bennünk a gondolat, hogy biztos rondának lát aki megdícsért, és épp vigasztal, nem kell hinnünk ennek a gondolatnak. Kereshetünk mellette és ellene szóló bizonyítékokat, melynek eredményéül juthatunk arra is, hogy valóban jól nézünk ki,és valóban bók hangzott el.) Az eredmény nem mellesleg általában megnyugtatóbb, mint a vakhitünk.

Hogyan deríthetjük ki tehát mi a helyzet a a mellbimbóval meg a lepedőakrobatasággal?

Sok és megfelelően válogatott embert kell vizsgálnunk:

Az, hogy mellbimbó/ születési dátum/ szemszín stb. alapján következtetést vonjunk le valaki személyiségére nézve, akkor lenne lehetséges, ha egy kutatócsoport sok- sok emberen felmérést végzett volna rákérdezve pl. a szemszínre és az őt érdeklő személyiségjellemzőkre, illetve kizárta volna, hogy a zöld szeműek nem pl. születési dátumuk miatt bizonyultak mondjuk . határozottnak, ugyanis véletlenül mindannyian áprilisban születtek.

A vizsgált jellemzőket jól meg kell határoznunk:

Ahhoz, hogy egyáltalán beszélhessünk a határozottságról, szükség van egy megelőző kutatásra, mely megállapítja a határozottság kritériumait.

Következtetéseinknek logikusnak kell lennie:

A fenti procedúra után még mindig nem tudjuk, hogy a zöld szem okozza a határozottságot vagy a határozottság miatt alakul ki a zöld szem, vagy csak egyszerre fordulnak elő, mert valami harmadik tényező okozza mindkettőt stb.

Arról nem beszélve, hogy arra sem kaptunk választ, hogy mi a helyzet a zöldeskék és a barnászöld szeműekkel stb.

Az eredménynek hasznosnak kell lennie:

Erre a hosszú, bonyolult, időt, energiát és pénzt igénylő folyamatra azért nemigen vállalkozik egy kutató, mert az eredmény nem éri meg a befektetést. A kutatók is pénzért veszik a kenyeret a boltban, olyan kutatásra viszont egy támogató szervezet sem költ, aminek nincsen semmiféle haszna.

Hiszen

a) aki határozott, valószínűleg akkor is tudja ezt magáról, ha azt viszont nem tudja, hogy ez összefügg a szemszínével,

b) a határozatlan is tisztában lehet magával, viszont az nem segít rajta, hogy ez összefügg a nem zöld szemével

c) harmadrészt pedig, ha belegondolunk, hogy mennyire lehet erős az összefüggés a szemszín és a határozottság között, józan eszünkkel magunk is arra juthatunk, hogy a tapasztalatok és a neveltetésünk sokkal többet nyomhatnak a latban, mint a szemszín.

Ha a vizsgálódás keresztül is ment a tudományosság szűrőin, az eredmények értelmezésénél is legyünk résen!

3.) Ha tényleg abba a típusba tartozunk, amit a teszt kimutat!

Ahogy a fentiekben is láttuk, az, hogy milyen típusok vagyunk, lehet tudományos teszt eredménye is, és lehet igaz is.

De azonosulhatunk akár egy női teszt eredményével is, az hogy a teszt tud valamit csak az egyik magyarázat a jelenségre!

Valószínűbb, hogy itt valószínűleg a véletlen szülte, hogy jó eredmény jött ki.

Vagy olyan kétértelműen van megfogalmazva a teszt, hogy az mindenki igaznak érezheti magára.

Esetleg annak köszönhető az egyezés, hogy különböző életterületeken különböző módon viselkedünk, valamelyik területre könnyen igaz lehet, ami kijött.

Ne feledjük azt sem, hogy hajlamosak vagyunk azokra a momentumokra felfigyelni, amelyek a saját nézeteinket támogatják, és elsiklani azok felett, amelyek ellenkeznek vele. Szelektíven fogjuk fel, és jegyezzük meg az olvasottakat. Ennek csak az egyik hátránya, hogy féligazságot érzünk igazságnak, a nagyobb, hogy olyan nézeteket is életben tarthatunk magunkban amelyeknek nincs a jelenben alapja, viszont elkeserítenek.

Így vagy úgy, a lényeg az, hogy:

a) ha nem megbízható forrásból származik a teszt/ mellbimbómérce stb., ne fogadjuk el feltétel nélkül az eredményét, hanem tartsuk meg kritikai érzékünket

b) ha magunkra ismerünk az eredményben, ha sem, egy- egy teszt kelthet bennünk gondolatokat. Felfedezhetjük például, hogy túlzottan is zárkózottak vagyunk. Ha olyan felismerésre jutunk, amivel nemigen vagyunk kibékülve, igyekezzünk

- ne elkönyvelni, hogy ilyenek vagyunk és kész, majd verni a fejünket a falba

- hanem átgondolni, hogy milyen félelmeink, beidegződéseink miatt vagyunk ilyenek, miért lenne jó másfajtának lenni, és min kell ehhez változtatnunk.

A fenti példákban bemutatott, életünket – többnyire tudattalanul –  irányító szabályokról, beidegződésekről, és azok kezeléséről bővebben olvashatsz séma- sorozatunkban:

http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/sema-sorozat/page/3

Összegezve: többet ésszel, mint tipológiával és jósnővel!

Kategória: Blog, Hogy válasszunk pszichológust? | Szóljon hozzá most!

Vigyázat kóklerek! Ezek alapján válassz jó pszichoszakembert:

Előző cikkünkből (http://www.pszichorendeles.hu/pszichologia-grafologia/blog/miert-csalokak-media-pszichologusok-szakvelemenyei-avagy-miert-nem-leszunk-megmondoemberek.pszichologia) megtudhattátok, miért és hogyan tud veszélyes lenni egy pszichoszakember nyilatkozata, most pedig abban segítünk, hogy hiteles információkhoz és szakszerű segítséghez jussatok az által, hogy megtanuljátok felismerni a kóklerség és a csúsztatás jeleit.

Mi lehet gyanús? Mit tartsunk szem előtt az óvatosság kedvéért?

1.) Azonnali megoldást akarok! Egy (pár) alkalom, és megváltozik az életed? vs. Lelki problémára nincs instant megoldás!

psziválasztás 3

Ha egy élethelyzet nagyon gyötör, ha változtatni akarunk, leghőbb vágyunk, hogy varázsütésre megváltozzon minden. Pontosan ezt az igényt lovagolják meg egyes állítólagos “gyógyítók”, akik ugyanannyira akarnak gyorsan sok pénzt keresni, mint mi gyógyulni. A beavatkozás valóban gyors lesz, de még ha némi fellendülést is tapasztalunk,  kétséges, hogy megérte-e az árát.

Az első vagy első pár ülés akkor is okoz fellendülést, ha lelkiismeretes szakemberrel van dolgunk, ezt nevezi a szaknyelv “terápiás mézesheteknek”. Egy párkapcsolat kezdetén vagy a valódi mézes hetek alatt is idillikusnak látunk mindent, viszont ennek az oka főként az, hogy bizonyos problémák még nem kerültek a  felszínre, ahogy az sem derült ki, hogy s mint tudnánk megoldani azokat. A terápia során is lényeges kérdések maradhatnak rejtve pár alkalmat követően, hiszen jellemző, hogy az ember csak akkor rukkol elő a valódi, mély problémájával, akkor “ugrik egy szintet”, ha a könnyebben kezelhetőkön túl van. A kezdeti pár alkalom alatt még nem derül ki, hogyan változik az ember hangulata, kitartása az idő múlásával, és szintén nem derül ki, hogy azt a problémát amivel kapcsolatban felismerésekre jutott, meg is tudja-e oldani önállóan, vagy pedig elakad, és az sem, hogy a későbbiekben “üzembiztosan” tud-e kapcsolni és újonnan tanult módszerek segítségével problémamegoldani ha arra van szükség.

Nincs mese, időt és energiát igényel, hogy szembenézzünk nehézségeinkkel, megértsük, miért épp az adott dolog okoz problémát, hogyan mutatkozik ez meg mindennapjainkban, mik azok az ördögi körök, melyekbe akaratlanul, újra meg újra belesodródunk. Szintén idő a megoldást megtalálni, és azt a való életben kivitelezni és begyakorolni.

Tehát ha valaki egy alkalom erejéig (lehetőleg jó drágán) fogad, és akkor megmondja a “tutit”, biztosra vehetjük, hogy pénzünket az ablakon dobtuk ki. Lehet, hogy mondott egy- két találó dolgot (éveken át ezt tanulta, valószínűleg átlátja, mi a bajunk), lehet, hogy mondott megoldásnak tűnő megoldást, de arra a képességre, hogy az életünkben időről időre felmerülő problémákat megértsük, és önállóan megoldjuk, semmiképp sem tanított meg. Rosszabb esetben pedig elmondta, hogy pipogya alakok vagyunk, és azonnal változtassunk. Ha erre képesek lennénk, nem kerestük volna fel ugyebár.

2.) Honnan is tudnám, kihez forduljak, nem értek hozzá. Aki (pl.) tapasztalt “doktorosan/doktornősen” néz ki, ahhoz megyek. vs. A látszat csalhat! Kedves, rendes, jóindulatú, tapasztalt szakemberek is lehetnek szakmaiatlanok.

Akár ha valamilyen szakit kell kihívnunk, akár ha orvoshoz, segítő foglalkozású szakemberhez fordulunk, gondot jelenthet, hogy mi alapján válasszunk, hiszen látatlanba nehéz megítélni, ki hogyan dolgozik. Ahány ember, annyi szempont szerint választ, de egy dolgot érdemes az eszünkbe vésnünk: Ne a látszat, hanem a józan ész vezéreljen! Elsőre nem igen tehetünk mást, mint egy benyomásaink alapján meggyőző szakemberhez beállítunk, de ha már jártunk nála egyszer- kétszer, ne felejtsünk el újra mérlegelni! Gondoljuk át, hogy megoldást jelent-e a problémánkra, amit hallottunk, ne vaktában, hanem józan eszünk alapján járjunk el.

unatkozó terapi ki.jpg

Mihez viszonyítsunk?

A minőség:

Az első alkalom általában többek között arról szól, hogy elmeséljük a problémánkat, a szakemberrel pedig körüljárjuk ennek körülményeit. Ám fogjunk gyanút, ha “gyógyítónk” az első 4-5 alkalommal csak feltérképezi a helyzetet. Egy jól végzett pszichológusi konzultáció kisebb-nagyobb felismeréseket kell, hogy hozzon, már az elején azt kell éreznünk, hogy a szakember jól érti a egy-egy problémánk természetét és a működésünk egyes elemeit, és történik is valami, megtanít valamit máshogy értelmezni, kezelni. Persze egyéne válogatja milyen gyorsan haladunk, vagy mennyire tudunk megbízni a pszichológusunkban, de egy-két felismerés, egy-két kisebb változtatás már az első alkalmak során be kell, hogy következzen. Ha nem, az a szakember hibája és nem a miénk. Ne féljünk váltani.

A mennyiség:

Ugyancsak nem felel meg a szakma szabályainak, ha a szakember rendszeresen nem jelenik meg, vagy lemondja az alkalmakat;  és nem fogunk érdemben javulni akkor sem, ha csupán havi egy találkozóra kapunk időpontot már az első időkben.

Reméljük, hogy sikerült felhívnunk a figyelmet arra, hogy a szakemberek által mondottakat is érdemes józan ésszel mérlegelni! Felmerülő kérdéseiket, meglátásaitokat szeretettel várjuk!

Kategória: Blog, Hogy válasszunk pszichológust? | Szóljon hozzá most!

Miért csalókák média-pszichológusok szakvéleményei? Avagy miért nem leszünk megmondóemberek?

psziválasztás1Amerre nézünk pszichológusokba, pszichiáterekbe ütközünk. TV-ben, rádióban, előadásokon, cikkekben és könyv formában terjesztik akár igen meggyőzőnek tűnő nézeteiket a nem ritkán tekintélytparancsoló tudományos fokozatokkal, címekkel büszkélkedő szakemberek.

Mi ezzel a probléma?

Leszögeznénk, hogy egyrészről nagyon is pozitívnak tartjuk, hogy egyre többet találkozhatunk pszichológusi véleménnyel, hiszen minél inkább köztudatba kerül a pszichológia, annál többen juthatnak egy hasznos eszközhöz, mely segíti problémáik mibenlétének megértését, majd azok megoldását. Szintén “eszünkben tartja”, hogy ha életünk egy pontján elakadunk, lehetőségünk van, és teljesen természetes is szakember segítségét kérni.

Pszichológusként minket is meg-megkeresnek, hogy elmondjuk véleményünket egy-egy témáról. Így testközelből is megismerkedhettünk azzal, hogy bár elméletben mindez a szakmánk hírnevét öregbítené, de a gyakorlatban más a helyzet. Például azért, mert a publikált végeredmény nem mindig az, mint amit írtunk. Az eredeti verziónál ez talán első olvasatra hangzatosabb, egyben szakmailag tökéletesen értéktelen.

Végy tuti tippeket pszichoszakemberünktől! vs. Óvakodj a bulvárpszichológiától!

Nemrégiben pl. megkértek, hogy írjunk a testbeszédről, színészekről készült fotók alapján. Leírtuk, hogy pillanatképekből számos ok miatt nem lehet ítéletet hozni. (A metakommunikációnak sokkal több összetevője van annál, mint ami egy képen látszik; sokkal hosszabban kell egy pillanatnál megfigyelni a testbeszédet; hajlamosak vagyunk belevetíteni a képbe, amit látni akarunk; tapasztalataink befolyásolják, hogy ugyanaz a mozdulat kinek mit jelent stb-stb.) Ez lett volna pl. az egyik tanulság az olvasók számára, hogy nézzenek túl az első benyomásukon, lehetséges, hogy a helyzetet másként is lehet értelmezni. A limonádé témán túl is hasznos ennek a tanulságnak a levonása, hiszen a terápia során is nagy megkönnyebbülést okozhat, ha rájövünk, csak mi láttuk sötéten a dolgokat, hisz más lehetőségeket is számbavéve jóval derűsebb és bizakodásra okot adó a helyzet.

Fentieket illusztrálandó a kapott képek esetében leírtunk több egymásnak ellentmondó értelmezési lehetőséget, szerettük volna ezzel is szemlélteni, hogy butaság egy kép alapján messzemenő következtetést levonni. Ehhez képest a szerkesztő a lehetséges értelmezésekből képenként kiválasztott egyet, és leírta, hogy erről a pszichológus azt gondolja, hogy a képen látható személyek egyértelműen szerelmespár, hiszen közel hajoltak egymáshoz.

Ez a hozzáállás sajnos nem csak erre a szerkesztőre igaz, és nem csak szerkesztő foglalkozású emberek közül jó párra, hanem a “pszi” szakemberek egy részére is.

A sztárpszichológus

A legtöbb népszerű “szakember” kijelent dolgokat, melyek egy-egy esetre igazak lehetnek, de általánosságban semmiképp nem állják meg a helyüket, nem igazak mindenkire. Lehet, hogy a mi esetünkre véletlenül pont állnak az elhangzottak, de egy másik élettörténettel rendelkező embernek ugyanez jobb esetben semmitmondó, rosszabb esetben kétségbeejtő lehet.

Félrevezető az is, hogy mindenki hajlamos azokra a véleményekre kinyitni a fülét, azokat a nézeteket igaznak gondolni, amelyek összhangban vannak a világlátásával. Azzal a világlátással, ami észrevétlenül bújik meg szenvedéseink jó része mögött. Az instant megoldásokat, egyértelmű értelmezéseket kezünkbe adó sztárszakemberek visszaigazolhatják pl. azt, hogy bénák vagyunk, hiszen nem saját megoldási módok kifejlesztésére és bevetésére tanítanak meg, hanem helyettünk mondják meg a tutit, s így valóban bénán fogunk viselkedni a jövőben is. Szintén nem célravezető, ha “ránkripakodnak”, hiszen ezzel megerősítik abbéli hitünket, hogy személyünk értéktelen, és képtelenek vagyunk magunkat kontrollálni, ezért továbbra is külső “rugdosásra”, noszogatásra fogunk ácsingózni, nem tanuljuk meg ettől önmagunkat motiválni, még kevésbé feltárni becsülendő tulajdonságainkat, vagy tenni azok kifejlesztéséért stb.

Akár az ún. szakember akár valamely médium mond nagyot, az esetek egy részében feltehetőleg azt tudva teszi, hogy a népszerűséghez vezető legegyszerűbb és leggyorsabb út, ha bombasztikusat mondunk, állást foglalunk – lehetőleg valamilyen felháborító vagy meglepő vagy instant megoldást jelentő “állást”. Ezzel az a baj, hogy ekkor már show-ról, és nem szakmai segítségről, megbízható szakvéleményről van szó, ahogy azt a fenti példákon is láthattuk.

Nyilván mindenkinek jól esne, ha az élete egy 5 tuti tippet tartalmazó bulvárcikktől, vagy egyetlen pszichológusi konzultációtól irdatlan mértékű fellendülést és virágba borulást hozna, mégis talán kifizetődőbb a valóban szakmai segítség igénybevétele.

A pszichológusi segítség ugyanis nem arról kell, hogy szóljon, hogy egy önző, valamilyen lelki szükségletből mindenki kárára sztárságra törő magánember kiélhesse népszerűségi vágyát  - szakmai köntösbe burkolódzva.

A felelősségteljes pszichológus legalapvetőbb célja az, hogy alaposan megismerje kliense problémáját, problémája gyökerét, hatásmechanizmusát, a páciens és környezete reakcióját stb. A probléma egyedi jellegét kell feltárni, és erre egyénre szabott megoldást találni, hiszen az általánosítás nem hoz megoldást. Nem szabad szájába rágni kliensünknek, hogy mi a teendő, hanem közösen gondolkodva a lényegi probléma felismerésének, átlátásának, hatékony megoldásának irányába segíteni őt, mert a pszichológus munkájának fő célja, hogy önálló, hatékony működésre “képezze ki” a hozzá fordulót, ne pedig örökké az “okos” pszichológus útmutatását követő, gyámolítandó lénnyé.

Természetesen nem törvényszerű, hogy mindenki csak azért ad rossz szakvéleményt, mert tudat alatt vagy fölött a sztárságért könyököl.

Az elfogult pszichodoki

Saját működésével kevéssé tisztában levő pszichoszakemberek a legnagyobb jószándékuk mellett nyilatkozhatnak olyasmiket, ami szakmailag igencsak nem állja meg a helyét, sőt, a jónak szánt tanács oly módon fejt ki káros hatást a laikus fogyasztóra, hogy annak minderről halvány sejtelme sincsen, hiszen nem kételkedik a szakember véleményében. Ez akkor fordul elő, ha az adott kollega nem tud elvonatkoztatni saját életétől, mikor szakvéleményt mond. Innentől ez nem egy szakvélemény, hanem egyik magánember természetszerűen elfogult véleménye.

Lássunk erre is egy példát: Elképzelhető mondjuk, hogy van egy pszichológus, akit gyermekkorában elhanyagolt és bántalmazott alkoholizmusban szenvedő édesapja. Ezt mondjuk úgy fordította le magának, hogy férfiakban bízni veszélyes. Lehet, hogy józan eszével nem ezt gondolja, de a zsigerei mégis ezt mondatják vele.

Tegyük fel, hogy ettől a pszichológustól egy nőknek szóló tévéműsorban megkérdezik, hogy mit lehet tenni, ha azt látjuk, hogy férjünk “munkaholizmusba”, tehát túl sok munkába menekül családi problémáink elől. Erre ő azt válaszolja, hogy nagyon veszélyes tud lenni az, ha valaki hajlamos függőségekbe menekülni, egy anya felelőssége bármi áron megvédeni a gyerekeit, tehát ha úgy érzi, kicsúszik a kezéből az irányítás, azonnal keressen kiutat, szükség esetén a válást is fontolja meg.

Ezt első hallásra még akár egy értelmes, felelősségteljes, törődő hatást keltő véleménynek is gondolhatjuk reggeli kávénk szürcsölése közben. Viszont ha jobban belegondolunk, biztos-e, hogy objektív volt a válasz? Nem kellett volna másra is felhívnia a figyelmünket a szakembernek? Mit mondanak a tények? Párunknak nehézségei vannak a problémamegoldásban, ezért a túlórázással tereli el a figyelmét. Soha nem ártott sem nekünk, sem gyerekünknek. Az az első lépés, hogy csapot- papot otthagyunk? Vagy esetleg elmondjuk neki, hogy látjuk, hogy problémái vannak, szeretnénk segíteni neki, kérjük, hogy gondolkozzunk közösen, és találjuk meg azt az utat, amelyik a család minden tagját elégedetté teszi. Ha neki nehézségei vannak ebben, igyekezzünk megérteni és segíteni őt. Lehet, hogy ahogy autószerelésben ő a jobb, ebben mi. Ha ne adj isten a férjünk valaha is veszélyezteti a családját, akkor nyilván meg kell teremtenünk saját és gyermekeink biztonságát, de itt erről szó sincs.

Ez esetben tehát a szóban forgó szakember “megmondott” egy megoldást, de nem a miénket, hanem az övét (az emberét, nem a szakemberét), ami szintén nem biztos, hogy helytálló olyan esetekben, amikor nem az apjával áll szemben.

Tehát a pszichológus akkor mond jó, hasznos és szakszerű szakvéleményt, ha tisztában van saját elfogultságaival, óvatosan fogalmaz, számba veszi, milyen egyéni variációi képzelhetők el egy problémának, és ezek belekalkulálásával foglal állást bármely fórumon.

Következő cikkünkben leírjuk, hogyan vehetjük észre, hogy épp pszichokókler megmondóemberekkel van dolgunk!

Kategória: A pszichológus naplója, Blog, Hogy válasszunk pszichológust? | Szóljon hozzá most!