A vonzalom rejtélye

vonzalomEgy kutatás új tényezőt tárt föl a vonzalom hátterében.
Azt már régen kimutatták, hogy ha azt tudjuk a másikról, hogy vonzódik hozzánk, akkor nő az esélye, hogy nekünk is megtetszik.
Azonban most az is kiderült, hogy legalább ilyen hatása van annak is, ha nem lehetünk biztosak benne, a másik hogyan érez velünk kapcsolatban.
A bizonytalanság arra késztet, hogy akaratlanul is gondolkodni kezdjünk a másikról.
És itt jön a csavar.
Nem arra következtetünk, hogy a bizonytalanság szüli a másik felé kalandozó gondolatainkat, hanem tévesen azt hisszük nyilván azért gondolunk rá annyit, mert tetszik nekünk.

A kutatás eredménye segíthet annak megértésében miért is vonzódunk a “nehéz esetekhez”, a kiszámíthatatlan viselkedés miért nem vezet egyértelműen kiábránduláshoz.

Kategória: Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!

Mérgező barátság? Fel sem tűnik? Mit tegyek?

barát
Rossz kapcsolat? Erről elsőként szerelmi vagy szeretői viszony jut eszünkbe. De épp annyira megkeseríthetik és ördögi körökbe taszíthatják életünket a mérgező barátságok.
Az igazi barát kincset ér- ebben talán mindenki egyetért.
Abban viszont, hogy milyen az igazi barát, már nem teljesen.
Kezdhetnénk így a definíciót: A jó barát nem akar ártani a másiknak, támogat, ha baj van, vigasztal, ha szomorúak, és velünk örül, ha boldogok vagyunk.

Természetes, hogy barátaink nem szeretet-gépek, olyan tulajdonságaik, szokásaik is vannak, amelyek nem tetszenek nekünk. Viszont addig, amíg a mérleg számunkra fontos jó tulajdonságokat rejtő serpenyőjébe kerül több tapasztalat, összességében “megéri” a barátságot fenntartanunk. A gond akkor van, ha már olyat viselkedés is belefér, ami “mérgező”.
Mert könnyen lehet mérgező az a kapcsolat is, amelyben alapvetően barátként gondolnak egymásra a felek.

1. Sokszor az is belefér, ami már káros.

Bori sülve- főve együtt van legjobb barátnőjével, Fannival. Együtt nőttek fel, felnőttként is naponta találkoznak, életük minden apró részletét megosztják egymással. Jó érzés tudni, hogy minden helyzetben számíthatnak egymásra. Legalábbis Bori sokáig így érezte. Mostanában viszont kételyei kezdenek támadni, maga sem tudja eldönteni, hogy “jogosan”-e. A legtöbb esetben Fanni együttérző és támogató, ám mintha a pasizás terén ez nem mindig lenne így. Bori olyan furcsaságokat vesz észre, hogy amikor bizonytalan magában, Fanni hozzászólásától csak még inkább az lesz. Pl. amikor nem tudta, hogy az utcán elhaladó jóképű férfi őt nézte-e, vagy hogy pozitív választ fog-e kapni üzenetére, ha végre elhívja egy randira a már régen kinézett fiút, Fanni szinte mindig olyanokat válaszol, hogy “jól nézel ki, bárki boldog lenne, ha megkaphatna, de szerintem ő éppen csak a kirakatot nézte”, “bár szerintem sem vagy közömbös neki, de tuti kiábrándul belőled, ha ennyire nyomulsz” stb. Ezek akár igazak is lehetnek, Bori is azért kérdezte Fanni véleményét, mert nem volt biztos magában, mindenesetre ha visszaemlékszik, olyan még soha nem volt, hogy Fanni válasza megnyugtatta és magabiztossá tette volna.

Ha annak megfelelően bánnak velünk, ahogy gondolkodunk magunkról, szinte akármeddig elélhetünk gyanútlanul.

Bori fitt alakja ellenére, vagy épp azért, nem tartja magát különösebben nőies jelenségnek. Emiatt Fanni válaszai inkább tárgyilagosnak és őszintének, nem pedig gyanúra okot adónak tűntek számára. Ő maga sem gondolt jobbat magáról.
Fanni “segítségére” volt Borinak abban, hogy a férfiak elismerő pillantásait “helyesen” minden másnak, csak ne a saját vonzerejének tulajdonítsa.
A barátnő egy megtestesült negatív szűrőként működött, Fanninak még saját logikai bakugrásokat sem kellett legyártania, készen kapta azokat. Éberségét még inkább elaltatta, hogy még egy őt támogató ember is azon a lesújtó véleményen van róla, mint ő maga.

De honnan tudhatjuk, hogy velünk vagy a barátunkkal van-e a baj?

Egyelőre tegyük félre az igazságtételt, hogy kinek van igaza vagy hogy ki volt a bűnös.
Azon felül, hogy ezek sokszor csak megosztottan kiosztható díjak, egyáltalán nem biztos, hogy van értelme kiosztani őket.
Esetünkben Fanni egyszerre bűnös és áldozat, lehúzza Borit, de mindezt úgy teszi, hogy nem érzi át tetteinek a súlyát, sokkal inkább lefoglalja viszont az, hogy magát kicsit jobbnak érezhesse, ugyanis ő némi túlsúlyából kifolyólag Bori önbecsülésénél jobban aggódik a saját fenékmérete miatt. Amellett, hogy szereti barátnőjét, nem teljesen tudatosan úgy veszi fel a kesztyűt saját csökkentértékűségét harsogó sémájával szemben, hogy másokat segít hozzá, hogy azok érezzék magukat csökkentértékűnek, így egy szinttel fölébük kerekedhet, és kicsit jobbnak érezheti magát, ha ilyen áron is.

Fanni és Bori egyaránt önbizalomhiánnyal küzd, de míg Bori elfogadja a sémája sugallta világképet, addig Fanni sajátos módon túlkompenzálja azt.

Valami nem jó… Ne elégedjünk meg kevesebbel, mint a jó!

A félig jó- félig nem kapcsolatok (igaz ez párkapcsolatra vagy barátira) ha nem épp észrevétlenek, akkor dilemmák tárgyát képezik – túl sokáig, túl parttalanul.
Ne a béka seggéhez viszonyítsunk!
Ha átéltünk, ha se, ha láttunk magunk körül, ha se igazán jó kapcsolatokat, az a kapcsolat biztosan nem kellőképp jó jelen állapotában, amin hezitálnunk kell.
Azt, hogy most nem eléggé jó, észrevehetjük pl. abból, hogy görcsöl a gyomrunk, lehangoltak leszünk, ha beszélünk stb.
Még csak az sem lényeg, hogy igazunk van-e vagy fölöslegesen kételkedünk barátunkban.
Azt, hogy van-e okunk aggódni, egy módon dönthetjük el:

Állapítsuk meg, mi bánt, és adjunk neki hangot!

Ha saját érzéseinkről beszélünk, és nem személyében szidjuk a másikat, nem kell, hogy rosszul érezze magát, vagy ha igen, az nem amiatt lesz, hogy mi rosszul csináltunk valamit, hanem a saját téves értelmezései miatt.
(A hatékony, mások és magunk jogait tiszteletben tartó kommunikációt megtanulhatod hamarosan induló tréningünkön: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=618180268251445&set=a.222107704525372.53472.147598735309603&type=1&theater )

Ha Bori elmondaná Fanninak, mi esik neki rosszul, Fanninak lehetősége lenne észrevenni, hogy akaratlanul is bántja barátnőjét, és változtathatna viselkedésén. Az is lehetséges, hogy első hallásra Fanni megsértődne, hisz ő nem akart rosszat, ekkor pedig Borinak lenne lehetősége elmagyarázni, hogy nem az a baj, hogy Fanni rosszindulatú, hanem hogy ezzel és ezzel megbántja stb.

Ha beszélünk arról, ami zavar, lehetőségünk lesz a legjobbat kihozni egy barátságból (de igaz egy bármilyen más kapcsolatra is).
Előfordulhat, hogy mondókánk süket fülekre talál, nagy lehet a kísértés, hogy megalkudjunk és maradjunk. Ha a fent említett kommunikációs elveket követtük, nyugodt lehet a lelkiismeretünk, és mérlegelhetjük, hogy megéri-e egy destruktív kapcsolatot fenntartanunk, amiben a másik nem nyitott a mi szempontjainkra, vagy inkább új lehetőségek után nézünk.

2. Túl sok minden a szőnyeg alatt

Míg Bori nem is igazán tudta, hogy rossz, ahogy bánnak vele, addig Gyuri félig meddig tisztában van bizonyos sérelmeivel, viszont szólni ő sem szól róluk:

Gyuri és Márk tizenöt éve barátok, gyakran mondogatják, hogy ez már egy testvéri kapcsolatnak minősül. Egy kézen megszámolható, hogy az évek során hányszor hangzott el hangos szó közöttük, és akkor is perceken belül egymást ölelve borultak össze, és békültek ki. Bár a kapcsolat annyiban működik, hogy jókat nevetnek egy- egy találkozó alkalmával és közös munkájuk során is nagy az összhang, hisz az évek során összecsiszolódott munkastílusuk, mindketten “dédelgetnek” magukban régi sérüléseket, illetve egyikük sem érzi, hogy igazán számíthatna a másikra, és hogy tényleg fontos lenne neki.

Miért kerülgetjük a forró kását?

Gyuri olyan családban nőtt föl, ahol általában fagyott volt a hangulat, édesapja lényegtelen apróságokért is keményen odaszólt, míg édesanyja bár kedves, vajszívű teremtés volt, csendesen tűrte, ami a fiával történik. Amikor vendégek jöttek, nagy volt a készülődés, az apa egyszer csak igen nyájas lett, kívülről úgy tűnt, semmi problémájuk, ők a megtestesült ideális család.
Gyuri tehát megtanulta, hogy a vita rossz, a gyengébb, aki rendszerint ő volt, alulmarad, kölcsönösen kielégítő megoldás nem létezik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy mímeljük az idillt.
Gyuri, ha csak rágondol arra, hogy kitálal, és elmondja a sérelmeit, zsigereiben érzi, hogy égszakadás-földindulás következik, ő márpedig békét akar, a béke ára pedig az, hogy nyel.
Így kerül minden, ami fájó, a szőnyeg alá.

A gond és egyben jó hír csak annyi, hogy most nem 6 éves, akinek az élete múlik a békén, és nem az apjával áll szemben, hanem a barátjával, akiről már sokszor kiderült, hogy egyéb hibái dacára tud megbocsátó és megértő lenni.

Nagytakarítás, és lehet ünnepelni!

Bármennyire is tartunk a beszélgetés kimenetelétől, bármilyen sok éve történt is a sérelem, és bármennyire nincs is aktualitása, ha még foglalkoztat, mégiscsak érdemes arra, hogy szóba hozzuk.
Ha sikerül tisztáznunk régi sérelmeinket, az nagy “löketet” adhat egy sokéves barátságnak is, hisz tartalmasabbá teszi, hogy újra megbízunk egymásban, vagy hogy meggyőződtünk róla, fontosak vagyunk a másiknak, hisz együttműködő, támogató és őszinte volt, amikor régi problémáik megbeszélését kezdeményeztük.

3. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát.

A fenti két példák szereplői a problémákat nem vették észre vagy nem adtak neki hangot viszont alapvetően kiélvezték a barátság nyújtotta lehetőségeket, ami a másikkal való mély kapcsolatot vagy a támogatást illeti. Tóni és Andi viszont épp akkor nem “használja” barátait, amikor igazán szükségük lenne rájuk.

Tóninak sok barátja van, mégis magányosnak érzi magát. Egy- egy rossz hangulatú estén mindig eszébe jut, hogy felhívja valamelyik barátját és megigyanak együtt egy sört, de jobb kedvre csak ritkán derül ezektől a találkozóktól.
Hazamegy, és ugyanott tart, mint pár órával korábban, úgy érzi, egyedül áll a világban.
Családjához nem fordulhat, ők már gyerekkorában sem voltak képesek arra, hogy törődjenek vele. Egyetlen reménye barátaiban lehetne, hiszen számára szimpatikus, értelmes emberekről van szó, akikkel egy hullámhosszon van, bármiről el tudnak beszélgetni, tudnak jól mulatni egymás társaságában, valami viszont mégsem az igazi. Tóni magánya nem enyhül.

Andit jókedvű, dinamikus lányként ismeri környezete, oldott, felszabadult minden társaságban. Néha viszont hosszabb- rövidebb időre eltűnik, senki se hall róla, akár heteken keresztül sem reagál barátai hívására. Andi barátainak egy része ilyenkor megsértődik, mások értetlenül állnak a helyzet előtt. Andi pedig arra gondol, hogy nem baj, még így is jobban jártak, mintha problémáival traktálta volna őket.

“Vegyük igénybe” barátainkat!

Tóni bár elhívja egy sörre barátját, ha baj van, de inkább beszélget a politikáról és a legutóbbi focimeccsről, mint arról, ami nyomasztja.
Ezzel szemben ha elmondta volna, mi bántja, megtapasztalhatta volna, hogy barátja együttérez, vigaszt nyújt, vele gondolkozik, és azzal az érzéssel ment volna haza, hogy nincs egyedül.

Andi eltűnik, ha problémái vannak, megkíméli magától barátait.
A bökkenő ott van, hogy egy barát nem megkímélődni, hanem segíteni akar, Andi pedig nem az egyedül szomorkodástól, hanem barátai támogatásától derülne jobb kedvre. Andi fölöslegesen áldozza fel magát, hisz ezzel sem magának, sem barátainak, sem a kapcsolatuknak nem tesz jót.

Miért nehéz kérnünk, kapnunk, elfogadnunk?

Tóni és Andi szülei nem álltak gyermekeik rendelkezésére. Nem kaptak kellő törődést, érdeklődést, érdemi támaszt, érzelmi töltetet szüleiktől, vagy úgy kellett érezniük, hogy nem a felnőtt szüleik, hanem gyenge gyerek létükre még mindig ők állnak a helyzet magaslatán.

Tapasztalataik miatt mintha megállt volna az idő, nem veszik észre, hogy a jelenben jobb lehetőségeik lennének!
A pszichológus tud segíteni, hogy a múlt ne éljen tovább a jelenben és jelenlegi kapcsolatainktól megkaphassuk azt, amit a múltban kénytelen- kelletlen nélkülöznünk kellett, szüleink saját neveltetéséből fakadó tökéletlensége, és nem a mi gyermeki hiányosságaink miatt.
Persze barátaink dolgában sem fekete-fehér a helyzet, nem tökéletes és semmit sem érő kapcsolatok léteznek, hanem ennél árnyaltabb viszonyok. Ennek oka az, hogy mi is és barátunk is “emberből” vagyunk, és ahogy nekünk, úgy barátainknak is lehetnek olyan beidegződései, melyekkel akaratlanul is árthatunk egymásnak vagy magunknak, mint azt a fenti példákban láthattuk.

Ha tudatosítjuk, hogy melyik ponton csúszik el az, amit egy barátságtól várunk, még helyrehozhatjuk a dolgokat annak érdekében, hogy mind a mi számunkra, mind a másik számára valódi barátságot jelentsen a kapcsolatunk.

Kategória: Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!

Hogyan olvass a sorok között? Helycserés támadás: szempontváltással a fölös feszültség ellen!

emp olvRékát nagyon bosszantja párja viselkedése, úgy érzi, akkora nyomást gyakorol rá, amekkorával ő soha nem terhelné azt, akit szeret. Párja évek óta nem áll ki mellette a családi konfliktusokban, a lakásban egy fűszálat nem tesz keresztbe, minden Réka dolga. Ezzel együtt számtalanszor mondja: “Mindig szeretni foglak”, és többször kérte már meg Réka kezét, de mindig nagy hallgatás volt a válasz. A férfi erre elmondta, hogy ő türelemmel van, de ha Réka oda jutna, hogy hasonlóan érez a “Titanic” jelszó bemondásával jelezze felé a fordulatot. A nőt ez felháborítja, hiszen nem ez az eszköze annak, hogy párja megnyerje magának, és ha már arra nem hajlandó, hogy kiálljon mellette, és segítsen neki, jó lenne, ha legalább nem zsarolná érzelmileg.
Ebből is látszik, hogy igazából nem jelent sokat a párjának, ami egyszerre elszomorító és kétségbeejtő Réka számára.

Géza tisztességes, egyenes embernek tartja magát, nem tűri, ha hazudnak neki. Annát mindaddig jó barátnőjének tartotta, amíg a minap le nem leplezte egy hazugságát. Biztosan emlékszik, hogy Anna évekkel ezelőtt azt állította, hogy statisztika vizsgái mindig kitűnően sikerültek, ehhez képest most kiderült, hogy csak 2-esei voltak. Nem az osztályzat a lényeg: az tökéletesen mindegy lenne Géza számára, hogy Anna mennyire ért a témához; azt viszont nem fogja megbocsátani, hogy hazudott.
Azóta kerüli a lányt, a találkozók elől mindenféle ürüggyel kitér, mélyen felháborítja és bántja, ami történt.

Vivien jó értékesítőnek tartja magát, ezért amikor párja legjobb barátja megkérte, hogy segítsen be induló vállalkozásánál, és hajtson fel ügyfeleket, gondolkodás nélkül igent mondott. Általában kér egy óradíjat a munkára fordított idő után, és egy sikerdíjat a megszerzett ügyfelek után. Tudja, hogy nagy költségekkel jár elindítani egy céget, ezért a jó viszonyra való tekintettel ezúttal sikerdíjat nem kért, a szokásos óradíjának pedig csak a felét. Ezt direkt nem mondta el, hiszen nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni ismerősét.
A hónapban le kellett mondani arról a luxusról, hogy elmenjen fodrászhoz és kozmetikushoz, illetve édesanyjától is kölcsön kért, ami miatt szégyelli magát, hisz 30 évesen el kéne tartania saját magát, de nem volt más választása: egy barátnak segítségre volt szüksége.

Judit a metrón észrevette, hogy egy jóképű pasi bámulja. Azonnal fülig vörösödött, hiszen kutyasétáltatós nadrágjában és ősrégi kabátjában nem volt éppen egy épületes látvány, szóval nem meglepő, hogy ennyire elcsodálkozott rajta az ápolt idegen.. A következő megállónál gyorsan leszállt, hogy meneküljön a helyzetből.
A további szégyenkezést megúszta, de este elalvás előtt így is eszébe jutott, mennyire leégette magát ismételten, nem is érti magát, hogy mehet ilyen ruhában emberek közé.

Réka, Géza, Vivien és Judit mind úgy gondolják, minden okuk megvan arra, hogy rosszul érezzék magukat.

Biztos ez? Vagy csak egy logikai bakugrás?

Mi lett volna, ha a fenti helyzeteben meglátják a másik szempontjait, érzéseit, szándékát is?

Réka észre vehette volna, hogy milyen rossz érzés lehet a párjának, hogy nem hogy magától, de lánykéréseire válaszul sem mondja ki, hogy szereti annyira, hogy az örökre is kitarthat. Ha ő lenne ebben a helyzetben, lehet neki sem lenne nagy kedve párja mellett kardoskodni egy vitás ügyben.

Géza rájöhetne, hogy Anna csak neki akart imponálni azzal, amit megismerkedésük elején mondott, most pedig, hogy már biztonságban érzi magát a barátságukban, eszébe sem jut hazudozni. Nem rosszat akart, csak nem merte megmondani az igazat, ami Géza vonalasságát, makacsságát ismerve talán nem is olyan meglepő – persze ettől még nyilván nem a legjobb megoldás.

Vivien túlláthatna azon a szabályon hogy egy barátnak segítenie kell, és mérlegelhetné, hogy tényleg barátról van-e szó, tényleg szükség van-e ekkora segítségre, és megteheti-e, hogy segítsen. Ha ezeket átgondolná, talán a következőre jutna: “ A kapcsolat nem annyira közeli, hogy ekkora áldozatot indokolt lenne hozni, valószínűleg nincs is szükség ekkorára, hisz nyilván tudja az ismerősöm, hogy befektetés nélkül nincs vállalkozás, illetve az általam hozott ügyfelek tudom, hogy sok pénzt termeltek. Bárhogy is, az biztos, hogy tehetem meg, hogy ilyen kevés pénzért dolgozzak. El fogom neki mondani, hogy túl alacsony árat mondtam, és megbeszélünk egy reálisat.”

Judit, aki azon túl, hogy szakadt cuccokban volt, csinos is, belegondolhatna, hogy mekkora esélye van annak, hogy egy férfi nekiáll hosszasan tanulmányozni a ruházatát, és mekkora annak, hogy azért nézte, mert tetszett neki. Mit gondolna, ha ez egy barátnőjével történt volna? Ha esetleg az utóbbi tűnik valószínűbbnek, nincs miért álmatlanul hánykolódni.

Ha a fenti példák szereplői belegondoltak volna a másik helyzetébe, máris kevesebb okuk lenne megbántódni, szégyenkezni, idegeskedni stb.

Amikor egy helyzetet elkönyvelünk valamilyennek, sokszor egy nagyon egyszerű lépést kihagyunk: NEM GONDOLUNK BELE A MÁSIK SZEMPONTJAIBA. Ha ezt megtennénk, egyrészt megkímélnénk magunkat sok fölösleges idegeskedéstől, másrészt képesek lennénk a másikkal megértően viselkedni.

Egy kis lépés megtétele nagy ugrást jelenthet lelki békéd felé!

Ez véletlenül sem jelenti saját magunk becsapását, hiszen épp annak hála tudunk a valóságra reagálni, ha annak minden összetevőjét (így a másik szempontját, szándékát is) tekintetbe vesszük, nem csak saját automatizmusainknak engedelmeskedünk.

Szintén ez ad lehetőséget arra, hogy beszélgetést, problémamegoldást kezdeményezzünk. Amíg csak saját sérelmeinket látjuk, nem hisszük, hogy érdemes lenne még bármit is várnunk a másiktól. Ha viszont az ő szempontjait is észrevesszük, máris kevésbé igazságtalannak, megbocsáthatóbbanak, de legalábbis “megbeszélnivalóbbnak” tűnik a helyzet.

Nem elvárás, hogy olvassunk a másik gondolataiban, sokszor magunktól nem is jöhetünk rá, hogy mit gondol, hogyan érez, mi volt a szándéka, mi miatt stb. Erre megoldás, ha rákérdezünk, neki mi a véleménye a helyzetről.

A kulcs: tételezzük fel, hogy az Ő szempontjából ugyanaz a helyzet egész mást jelenthet!

Kategória: Blog, Kapcsolatok, megértés | Szóljon hozzá most!

Miért kell folyton a koszos zoknin, fogpasztán stb. vitatkozni? Szuper kapcsolatgyilkosok. Avagy miről beszélünk a lényeg helyett?

superman“Már megint nem dobta a szennyesbe a koszos zokniját!” “Már megint nem vasalta ki az ingem!” “Már megint halomban áll a kávésbögre az asztalán!” És még sorolhatnánk, kinél mi a sláger…

Ezer apróságon bosszankodunk és/ vagy vitatkozunk párunkkal, végeláthatatlan szalagon újra meg újra ugyanazon, és bárhogy mondjuk, ugyanazokat a válaszokat kapjuk, ugyanazt az értetlenséget látjuk a másik arcán.

Őrjítő, de emiatt szakítani? Mégsem szólhat erről az életünk!

Segítünk megérteni, mi a baj, és ráfordulni a megoldásra!

Miért vitázunk és/ vagy bosszankodunk magunkban ?

1. Mi magunk sem értjük, mi a lényeg!

Gergelyt nagyon zavarja, hogy párja napokig nem szedi le a száraz ingeket, és nem is vasalja ki. Ezt néha szóvá teszi, párja ilyenkor rendmániásnak nyilvánítja, amit Gergely maga is elfogad, de továbbra is nyugtalanítják a vasalatlan ingek.

Mi a helyzet nyitja?

Gergelyt lefoglalják a ruhák, de nem kerüli el valami a figyelmét?

Mi a legzavaróbb abban, hogy az ingek parlagon lógnak napokig? Amikor egyedül élt, maga vasalta az ingeit, lelki békéjét nem zavarta a szárítón lógó ingek látványa. Tehát nem ezzel van a baj! A két helyzet közti különbség egyedül abban van, hogy a feleség jelen van-e az ingekkel egy lakásban.
Az ingekkel való nemtörődömség azt fejezi ki Gergely számára, hogy a felesége nem törődik VELE!

Ha kiderül, mi zavar, a következőt tehetjük:

Végiggondoljuk, hogy lehet még azon kívül értelmezni a helyzetet, ahogy mi értelmeztük. Pl. feleségem világéletében rendetlen volt, valószínűleg azért, mert gyerekkorában túlzottan is korlátok közé szorították, így nála a rend egyet jelent a szorongással, a rendetlenség pedig a felszabadultsággal.

Végigvehetjük a nézetünket támogató vádpontok mellett az annak ellentmondó bizonyítékokat is:
A feleség egyébként sokszor nagyon figyelmes, a kedvenc ételemet készíti, ha az üzleti útról hazatérek, sokszor dicséri tehetségemet, és gyakran megemlíti, hogy velem szórakozik legjobban a világon ennyi év után is.

Ha a mérlegelés során a megnyugtató bizonyítékok felé billen a mérleg serpenyője, lehet, hogy annyira megnyugszunk, hogy onnantól nem is fog érdekelni, mi van az ingekkel, de az is lehet, hogy továbbra is zavar a látvány, mert mi a rendet szeretjük.

Ekkor az a kérdés, hogyan adjunk úgy hangot a kérésünknek, hogy az legnagyobb eséllyel eredményezzen kedvező fordulatot a másik viselkedésében, vagy legalábbis hogy kiderítsük, mennyire hajlamos párunk úgy együttműködni velünk, hogy hosszú távon boldogan élhessünk együtt?

Ugyanez a kérdés akkor is, ha a mérleg afelé billen, hogy párunk valóban nem törődik velünk.
Sokak ilyenkor visszavonulót fújnak, magukban elkönyvelik, hogy a helyzet menthetetlen, és a párjuk pl. leharapná a fejüket, ha szóvá tennék, mi aggasztja őket. Ezzel azonban elzárjuk magunkat a kedvező fordulatok lehetőségétől, hiszen lehet pl., hogy párunk a törődés jelének venné, ha nem szőnyeg alá söpörnénk a problémákat, hanem foglalkoznánk velük. Lehet, hogy párunknak pont erre van szüksége, hogy megadja nekünk, amire mi vágyunk, hiszen az ő nemtörődömsége is származhat abból, hogy más miatt, de ugyanúgy elhanyagolnak érzi magát.
Nehéz megadni nekünk a hőn áhított törődést, ha sértettségünkben nekiesünk a másiknak és vagdalkoznánk.
Mindezek helyett, kockáztatva mindazt, amitől félünk (legtöbbször jobban, mint amire reális alapunk van) igyekezzünk minél érthetőbben elmondani, hogy mi zavar, mi mindenből érezzük, hogy nem törődik velünk, és mire vágynánk, ami számunkra a szeretetét jelzi. Legyünk nyitottak az ő szempontjaira is, hiszen egy párkapcsolat nem háború, ahol vagy egyik vagy másik győz. Illetve nem akkor győzünk, ha az történik, amit mi akarunk, (míg a másik mondjuk magában puffog, vagy a kedvünkért elnyomja saját igényeit) hanem ha olyan megoldásra jutunk, amely mindkettőnk számára kielégítő.

Tehát bármi is az oka párunk rendetlenségének, az első lépés mindig az legyen, hogy magunkban igyekszünk felismerni, hogy mi zavar igazából, és sorra venni nem csak a párunk ellen, de mellett szóló érveket is. Ha mi nem vagyunk tisztában azzal, hogy mi az, ami az adott dologban zavar, mit érzünk a koszos zokni láttán, nehéz ennek hangot adni, és igazi megoldást találni.

Azon túl, hogy megállapítjuk, mi is a mi hiányérzetünk, gondoljuk át azt is, hogy mi mindent megteszünk-e azért, hogy párunk jól érezze magát mellettünk (szeretve, biztonságban, megértve stb.), és kedve legyen pl. erőt venni saját rendetlenségén.Miközben mi teljes öntudattal puffogunk a kosz miatt, lehet, hogy a másiknak a háztartás a legkisebb baja, mert pl. azt érzi, hogy teljesen elhanyagoljuk.

2. Tudjuk, mi a lényeg, de nem tudjuk/merjük kifejezni, könnyebb a rendetlenségen veszekedni!

Cili szereti párját, kapcsolatuk meghitt, sok időt töltenek együtt, és mindig jól érzik magukat egymással. Cili számára egy dolog hiányzik még a kapcsolatból, egy gyerek. Nem feltétlen azonnal, de szeretné, ha legalább szó lenne róla, tervezgetnék a gyerekvállalást. Párja pár éve tett pár olyan megjegyzést, miszerint közel sem érzi magát készen az apaságra, és ha ez Cilinek nagyon fontos, lehet hogy jobban jár, ha másik pár után néz. Cili azóta nem meri szóba hozni a témát, mert bár fontos neki a gyerek, de párja még inkább, és nem meri kockáztatni, hogy elveszítse. Hallgatása ára viszont, hogy némi feszültség folyamatosan van benne, ezért az olyan apró bosszúságok, mint hogy párja nemcserél elemet az órában egy hete, felértékelődnek, minden kis dolog “utolsó cseppé” válik. Veszekszik piszkos cipők, mosatlan stb. miatt, de a lényeget nem mondja, hogy szeretne jutni valamire gyerek témában, ezért kéri, hogy beszélgessenek róla.

Ilyen esetben érdemes mérlegelnünk, hogy kell-e hallgatnunk arról, ami fontos nekünk. Akarunk egy olyan kapcsolatban élni életünk végéig, melyben valami bánt, és nem beszélhetünk róla? Ha nem, akkor bármekkora erőfeszítés is, fontos, hogy belevágjunk. Cili egy szeretetteljes kapcsolatban él, könnyen lehet, hogy párja rég azt érzi, hogy ő az a nő, akitől gyereket akar,csak nem tartotta fontosnak mondani, mert azt hitte, ez egyértelmű, pár évvel ezelőtti elejtett megjegyzésére pedig már utána 5 perccel sem emlékezett. Ha pedig Cili félelmei a valóságot tükrözik, és az derül ki, hogy párja tényleg nem fog gyereket vállalni, valószínűleg jobb, ha ez időben kiderül, és mérlegelhet, hogy marad ebben a kapcsolatban, vagy olyat keres, aki szintén vágyik gyerekre.

3. Ha nem a párunk, hanem tényleg a rendetlenség zavar!

Ha arra jutunk, hogy valóban a rendetlenség zavar, azt érdemes átgondolni, hogy amilyen intenzitással foglalkoztat minket a téma, az nem túlzás-e. Tiszta, rendes lakásban élni jó dolog, de az sem a világvége, ha a mindennapi teendők miatt a takarításra kevesebb idő jut, és lakásunkon ez meglátszik. Ha mi mégis rendszeresen felhúzzuk ezen magunk, felmerül a kérdés, hogy miért van ennek a témának ekkora jelentősége számunkra.

Mit jelent számunkra a rend?

Dávid egy súlyos betegséggel küzd, magát nem kímélve viszont minden nap hajnalban kel, és tökéletesen kitakarítja a lakást. Ha rendet és tisztaságot tart, az számára azt jelenti, hogy kézben tartja életét, nála van a kontroll. Ha pedig ez így van, a betegsége is “rossz esélyekkel” indul, hisz nem az irányít.

Timi párja borzasztóan rendetlen, ezért a lány folyton szégyelli magát, mikor barátai vendégségbe jönnek, és látják, milyen állapotok uralkodnak. Arra számít, hogy titkon lenézik, amiért így fest a lakása. Amikor egy jó barátnője megjegyzést tett, hogy nagy a felfordulás, Timi kiparancsolta a lakásból azzal, hogy őt ne sértegesse. Számára a rend azt jelenti, hogy most már jó úton jár. Élete nehezebb időszakában otthona egy disznóól volt, a maga összeszedésében az elsőként megtett lépése élettere összeszedése volt. Amikor újra a régi kupit pillantja meg, rossz érzés keríti hatalmába.

Tehát ha arra jutunk, hogy nem a párunkkal kapcsolatos ellenérzésünket, hiányérzetünket juttatjuk kifejezésre azzal, hogy a tisztaság felett perlekedünk, gondoljuk át, hogy ha nem a kapcsolatunkról, akkor rólunk mit jelent a rend/ rendetlenség.
Így nekünk is könnyebb úgy változtatni a viselkedésünkön, hogy ne vegye el fölöslegesen sok időnket és energiánkat a renddel való foglalatoskodás, és párunknak is könnyebb az értésére adnunk, mit miért teszünk ill. kérünk tőle.

Az is lehet, hogy semmi “extra” jelentése nincs számunkra a rendnek, sem a kapcsolatunkról, sem magunkról, egyszerűen annyi a helyzet, hogy mi tisztaságban szeretünk élni, a párunknak pedig édes mindegy, hogy rendetlenség van-e vagy sem. Ha ez így van, átgondolhatjuk, hogy

a) megéri-e naponta noszogatni a párunkat vagy vita helyett 5 perc alatt rendet rakhatnánk mi?
b) ha nagy a különbség abban, hogy ki mennyi időt áldoz a háztartásra, hogyan tudunk kompromisszumot kötni? Mi az, ami pl. a párunknak megy jobban, és vállalja, hogy a takarításért cserébe azért a területért ő fog felelni?

Hamarosan induló kommunikációs tréningünkön megtanítunk hatékonyan egyeztetni a kölcsönös elégedettség és a helyzetek gyors tisztázása érdekében: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=618180268251445&set=a.222107704525372.53472.147598735309603&type=1&theater

Kategória: Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!

Párterápia- akkor már nagy baj van? – Tények és tévhitek

pár_rejtvényMajd mindannyian idegenkedünk a párterápiától, legfeljebb az utolsó mentsvárnak tekintjük,ha arról hallunk, hogy más párterápiára jár, egyből az jut eszünkbe, na ezeknek befellegzett, és tarthatunk attól, hogy ha kitudódik, hogy párterpiára járunk, mások is ezt gondolják rólunk.

Az az érzés bujkálhat bennünk, hogy valamiféle igazságtétel történik egy ilyen találkozón, a pszichológus kihirdeti ki a hibás, és kinek volt igaza, és ha feladatot kapunk, gyanakodhatunk, hogy minket tett meg bűnösnek a szakember.

Sajnos az ilyen jellegű közkeletű tévhitek miatt sok pár valóban olyan stádiumban kér segítséget, amikor évek fájdalma, rossz berögződése halmozódott egymásra, s már az elválást fontolgatják. Ekkorra a kapcsolatok többségéből már kivesztek az örömforrások, inkább bosszankodnak egymás miatt, semmintba lehetőséget látnák a másikban.

Ha nem lennének az emberek ilyen rossz véleménnyel  a párterápiáról, jóval hamarabb lehetne  a problémák grabancát elkapni, és a “happy end”- re is nagyobb lenne az esély. Ezért is szeretnénk eloszlatni ezzel a kezelési formával szemben feltámadó oktalan ellenérzéseket.

Szerencsésebb lenne a párterápiát valamiféle tréningnek vagy képzésnek tekinteni, amin megtanulhatunk máshogy viszonyulni párunkhoz, mint ahogy korábbi rossz tapasztalataink belénk verték, egy olyan módszer segítségével, melynek hála olyannak láthatjuk magunkat és a párunkat, amilyenek valójában vagyunk, és egymás hátráltatása helyett megtanulhatjuk húzni, inspirálni a másikat.

Az utolsó pillanatra hagyással gyakran együttjár az is, hogy az egyik fél ultimátumot ad, s a párterápia az utolsó esély. Főleg ez esetben gyakori, hogy az ultimátum adó fél mossa kezeit, azt gondolja, a másik fél feladata bizonyítani és magát strapálni, míg ő hátradőlve várhatja, hogy visszahódítsák.

Ha jogosan is vagyunk sértettek, végtére is az a célunk, hogy dűlőre jussunk, és mihamarabb azt az utat járjuk, ami több örömmel kecsegtet – ez megtörténhet az adott párkapcsolatban maradva vagy épp hátrahagyva azt. Bármilyen végeredményre jussunk is, a jelen problémáit felhasználhatjuk arra, hogy felismerjük, mivel rontunk mi a saját helyzetünkön, és stratégiákat sajátíthassunk el, hogy legközelebb célszerűbben járjunk el. Bármennyire csalódottak, kiábrándultak legyünk is, a helyzetből akkor fogunk jól kijönni, ha erőfeszítést teszünk – párunk igyekezete önmagában nem lesz elég. Semmivel sem lesz kevésbé együttérzésre érdemes a szenvedésünk akkor, ha meghallgatjuk a másik felet is.  Emellett a problémamegoldásban sokat segíthet, ha megtudjuk, párunk mivel elégedetlen, mi sarkallta arra a viselkedésre, mellyel megbántott minket.

Mi értelme páros ülésre járni?

Kezdjük a végén: a hosszú és boldog párkapcsolat titka, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat.

Ez nem azt jelenti, hogy minden áron meg akarjuk beszélni, amit nem lehet, és mindörökké egy olyan kapcsolatban ragadunk, ahol nem tudunk egyről a kettőre jutni!

A jól működő beszélgetés épp abban is segít, hogy kihozzuk a lehető legtöbbet a kapcsolatból, majd ennek fényében döntsünk: menjünk vagy maradjunk?

Ez a “beszéljünk a problémkról dolog” nyilvánvalóságnak tűnhet. Ám az ördög a részletekben rejlik!

Az, hogy megbeszéljük a problémákat, feltételezi, hogy meg tudjuk fogalmazni – első körben magunknak – azt, hogy mit is szeretnénk. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez könnyen menjen, sokunknak könnyebb más dolgában okosnak lenni, saját magánéletünk terén viszont sokkal tanácstalanabbak vagyunk, és többnyire életünk más fontos területeihez képest is nagyobb nehézséget jelent párkapcsolatunkkal tisztába jönni. Tudnunk kell tehát azonosítani, hogy valami bajunk van, emiatt nem kell lelkiismeretfurdalást éreznünk, hisz jogunk van hozzá, sőt, hasznos vele foglalkozni. Végül pedig tudnunk kell szavakba önteni, a másik fél számára érthetővé tenni, hogy mi zavar.

Ez utóbbihoz hinnünk kell abban, hogy hogy megéri beszélni problémánkról, párunk “vevő” lesz rá, és hosszútávon mindkettőnk számára kielégítő végeredmény születhet. És ezen felül meg kell tudnunk győződni arról, hogy a másik mit ért azalatt, amit mondunk, azt-e, amit mondani szándékozunk.

Nem úgy születünk, hogy képesek vagyunk pontosan megállapítani, hogy mi zavar, ezt tökéltesen érthetően elmondani a másiknak, és magabiztosan rákérdezni, hogy mit értett mondandónk alatt. Ez egy olyan készség, amit életünk során sajátítunk el. És ha azt vesszük észre, hogy nem megy nekünk igazán jól, érdemes fejleszteni. A legeredménytelenebb kommunikációs stratégiák is megváltoztathatók, gyakorlás kérdése, hogy mennyire hatékonyan közvetítjük mondandónkat.

Kinek ajánlott ezt a fajta pszichológiai ülés választani?

Amint írtuk, nem érdemes a párterpiát a végső pontra hagyni, mikorra már a hideg ráz a másiktól. Amikor észrevesszük, hogy egy helyben toporgunk, ugyanazokat a köröket futjuk és hiába magyarázunk a páruknak, nem jutunk előrébb, cselekedjünk! Valószínűleg rövidebben megússzuk, és nem fárasztunk ki egy amúgy potenciálisan jó kapcsolatot azzal, hogy magunk akarjuk megoldani azt is, amit nem tudunk. Egyáltalán nem kell, hogy “cikinek” érezzük magunkat, amiért nem tudtunk tökéletesen egyedül boldogulni. A fogunkat se magunk tömjük, fodrászhoz is elmegyünk időnként, a pszichológus se más, a különbség csak annyi, hogy az ülések végére kicsit a saját pszichológusainkká válunk, hiszen képesek leszünk a továbbiakban felmerülő problémákat (legalábbis jó részüket) önállóan kezelni. Az “egészség” nem a probléma hiánya, hanem az “önpszichológusság”.

Mi történik a párterápián?

A párterápián a pár 2 tagja és 2 pszichológus vesz részt. Egyrészt azért van szükség 2 szakemberre, hogy ha a kezelés olyan pontra ér, ahol a külön-külön folytatott kezelés (átmenetileg) hatékonyabb, – pl. mert nem a pár mindkét tagját érintő kapcsolati problémáról, hanem egyéni elakadásról van szó, vagy bármi olyan jellegű elakadásról, ami egyéni keretek közt jobban fejleszthető -, mindenki a maga pszichológusával folytathassa  a munkát. Másrészt a pártatlanság miatt is fontos, hogy 2 szakember vegyen részt a terápiában, hiszen így a pár tagjai nem érezhetik, hogy a pártjukra kell állítani a pszcihológust, vagy nem aggódhatnak amiatt, hogy párjukkal szemben elfogultabb a szakember, pl. mert vele egyénileg is foglalkozik. Természetesen ilyen érzések így is felmerülhetnek a résztvevőkben, de ezt így már nem a kezelés alapvető felállása provokálja.

A páros ülésen beszélgetünk, a hangnem ugyanolyan természetes lehet, mintha egy közeli bizalmas ismerősével beszélgetne az ember, ugyanakkor a pszichológusokkal folytatott beszélgetések el is térnek a baráti csevelyektől:

- A pszichológusok 1.pártatlanul és 2. megoldáscentrikusan irányítják a beszélgetést.

1.: Egy baráttal ellentétben nem elfogultak egyik fél irányában sem;

2.: és nem is ragadnak le ott, hogy pusztán végighallgassák a hozzájuk betérő panaszkodását.

Nem úgy próbálnak segíteni, hogy saját megoldási módokat “nyomnak rá” az emberre, hanem abban nyújtanak segítséget, hogy a  pár a saját útját találja meg, ezzel biztosítják, hogy olyan megoldásra jussanak, amelyben önmaguk megtagadása nélkül őszintén hisznek. Ez teszi lehetővé, hogy az eredmény ne illanjon el, hanem tartós legyen.

A probléma gyakran az, hogy a pár tagjai elbeszélnek egymás mellett. Ilyen esetben a tanult kommunikációs készségeket, ha a pár mindkét tagja úgy akarja, helyzetgyakorlatokkal modellezhetik.

Az ülések között ugyanúgy gyakorolnak a felek, mint az egyéni önismereti munka során vagy a csoportfoglalkozásokon, azzal a különbséggel, hogy a gyakorlás itt nem csak egyedül zajlik, hanem az egymással való hatékonyabb kommunikációt és a kölcsönös örömszerzést célozza.

Az üléssorozat alatt a pár tagjaiban érzések kavarodhatnak föl, ezért lehetőség szerint megállapodunk abban, hogy a közös munka alatt nem szakít a pár, a keletkező feszültségeket az ülések során közösen beszéljük meg. A foglalkozások végeredménye még mindig lehet a szakítás, de így már nem hirtelen felindulásból, hanem a helyzet reális értékelése után.

Páros ülésekre jelentkezni az info@pszichorendeles.hu e-mail címen lehet!

Az alábbi linken ízelítőt találhattok arról, hogy milyen jellegű gyakorlatokra lehet számítani a pszichológusnál: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/adventi-sorozat

Kategória: Blog, Kapcsolatok, párterápia | Szóljon hozzá most!

A pszichorendeles.hu válaszol: Miért mindig csak a plátói szerelem jut nekem? Válogatós vagyok?

válogatós
A KÉRDÉS:

“Tisztelt Pszichorendelés!
Olvastam a legutóbbi bejegyzéseteket a páratlanságról. Felbátorodtam és hozzátok fordulok a problémámmal. 24 éves egyetemi tanulmányokat folyató, közben dolgozó nő vagyok, akik évek óta szenved a párkapcsolatoktól vagy a magánytól. Igaz az évek során voltak kapcsolataim, de rövid idő után mind véget ért (dobtak vagy én dobtam). Mégis minden ismerősöm időről- időre megkérdezi: Miért vagy te egyedül? És persze nem tudok rá válaszolni, mert nem vagyok a kapcsolatok ellen, szeretnék társat magam mellé, szeretném hogy az én kezem is megfogja az a valaki és átöleljen.
Anyukám szokta mondani, hogy az én legnagyobb problémám, hogy válogatós vagyok. Lehet, hogy van benne valami, de ha legbelül nincs mi megmozgasson, akkor én már nem szeretem erőltetni a dolgot.
A másik probléma, hogy időről-időre megtalál a “plátói” szerelem, amit nem tudok kezelni. Volt egy ilyen a gimiben, akkor a liceumban, az egyetemi évek elején(3 éve) és van egy most. Amikor útólér és rágondolok, az egyben borzalmasan fájó és mennyei. A mostani “szerelmem” -mel 2012 őszén futottam össze egy üzletben. A történet annyi, hogy egy meglepően kedves és jóképű pasi közölte velem, hogy már zárva vannak. Fél évig nem sokat gondoltam az esetre, viszont mikor újra betévedtem az üzletbe, és hallottam a csapatról és a jóképű pasiról, felhívta a figyelmemet. Ezután követtem őket a facebook-on, és hétről-hétre hallottam felőlük és mindarról, amit létrehoztak. Ő nem ismer, én se igazán őt, de mégis belopta magát a szívembe. Az is igaz, hogy nem volt nehéz dolog, mivel csak a jó tulajdonságait láttam, hogy kitartó, melegszívű, kedves, szeretetreméltó és egy jó pasi.
Egyik nap munkába menet, az egyik sarkon összefutottam vele. Ahogy elment mellettem hirtelen elkezdett édesen fütyülni, ahogy én szoktam munka közben:p. Még sosem láttam annyira kéknek a szemét, mint akkor.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Azt mondják, hogy manapság, már nem szégyen ha lány kezdeményez, igaz én nem tartom illőnek.
Egy hónapja kb. próbálkoztam, hogy bejelöltem a közösségi oldalon, hátha ezzel elindulhat valami, de nem reagált. Azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy sokan jelölik, mivel hogy sikeresek, ezért csak olyan embert jelöl vissza, akit már jól ismer. Lehet, hogy ez is csak áltatás.
Nem tudom, hogy mit csináljak??
Lépnem kellene? Hogyan??”

A VÁLASZ:

Kedves Kérdező!

Leveledből az derül ki, hogy alapvetően két kérdés foglalkoztat, ennek megfelelően válaszunkat is két részre osztjuk:
1. Mi állhat a mögött, hogy folyton a plátói kapcsolatok találnak meg?
2. Mit érdemes tenni annak érdekében, hogy a plátóiból valós legyen?

1.) Mi állhat a mögött, hogy folyton a plátói kapcsolatok találnak meg?

Írod, hogy válogatós vagy, csak azzal kezdesz, aki tényleg megmozgat benned valamit. Ennek ellenére rövid idő után véget érnek kapcsolataid. Mi lehet ennek az oka? Ha lelkesedéssel vágsz bele egy kapcsolatba, ilyen gyorsan nemigen múlik a szerelemnek, pláne nem minden esetben. Valami mégis rendszerint történik a valódi kapcsolataiddal, és maradnak a hosszútávú plátóiak, illetve a velük járó egyedüllét.

a) Mi történik, ha valaki csalódást okoz Neked?

Úgy tűnik, mintha több türelmet “szavaznál meg” a várakozásnak, reménykedésnek, mint a valódi kapcsolatoknak.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan kezeled a párkapcsolatban felmerülő problémákat; mi történik, mikor kiderül, hogy a másik nem olyan tökéletes, jóval “életszagúbb”, mint ahogy azt egy plátói szerelem esetén képzeljük vonzalmunk tárgyáról?

-Mennyire fejezed ki nemtetszésed?
-Igyekszel megoldani a problémákat; vagy helyette menekülsz, esetleg támadsz, netán rögtön kiábrándulsz a másikból?

b) Van mihez kötődnie a másiknak?

Lehet, hogy nem amiatt szakítotok, mert annyi sok és mély, megoldhatatlannak tűnő probléma merül föl, hanem pl. amiatt, hogy nem lett olyan jó, szenvedélyes, szeretetteljes a kapcsolat, mint vártátok, ez esetben szintén érdemes elgondolkodni, hogy mi ebben a Te szereped.

-Kimutatod érzelmeid, és magadat adod? Vagy inkább csak igyekszel megfelelni a másiknak, és nem igazán Téged kap,hanem egy mesterkéltebb változatot?
-Esetleg nem vagy kellőképp magabiztos, és bezárkózol, ahelyett, hogy kimutatnád, ami benned van?

c) Kit választasz, amikor “valódi” kapcsolatra választasz?

Azt mondod, olyat választasz, aki megmozgat benned valamit. Ez valami viszont nem biztos, hogy a szerelem. Bemutatjuk egy példán, hogy mire gondolunk.

Képzelj el valakit, akivel gyerekkorában nem kellő mértékben törődtek a szülei, az illető azt élte meg,hogy nem szeretik eléggé. Mivel ez volt szeretet ügyben az egyetlen tapasztalata, levonta a konklúziót, hogy őt csak olyan “közepesen” lehet szeretni. Ennek megfelelően felnőtt korában akkor érezte “otthon”, ismert terepen magát, amikor olyan potenciális pár közeledett hozzá, aki bár valamelyest érdeklődött iránta, de igazán sokat nem jelentett neki. Mivel az élt a fejében, hogy ez a világ rendje, nem is remélte, hogy létezhet ennél jobb kapcsolat is, kivéve az elképzelt plátóiakat. A plátói szerelem viszont nem segít a magányon, hát összeállt ezekkel az “ímmel- ámmal” lelkesedő fiúkkal, ettől viszont nem lett sem boldogabb, sem kevésbé magányos, ezért így vagy úgy, de hamarosan mindegyik kapcsolat véget ért.

Nem biztos,hogy ez a példa Rád illik, viszont ez alapján érdemes elgondolkodnod, hogy mit mozgattak meg benned eddigi párjaid: szerelmet vagy valami gyerekkorodból ismerős érzést?

Ha megtalálod a párhuzamot gyermekkorod és felnőttkori választásaid között, legközelebb már tudatosabb leszel, és átgondoltabban dönthetsz.

2.) Mit érdemes tenni annak érdekében, hogy a plátóiból valós legyen?

Bármire jutsz is az előzőek alapján, az biztos, hogy van valaki, aki most tetszik Neked. Írod, hogy facebook- os bejelöléssel már próbálkoztál, ennél messzebbre viszont nem mentél, mert nem tartod illőnek, ha a nő kezdeményez.

Valóban, a régi “szabály” az, hogy a nő maximum szépen néz, a férfi pedig elszántan udvarol. Kérdés, hogy mi van akkor, ha ez jelen helyzetben “rásegítést” igényel, hiszen az illető még nemigen tud a Te létezésedről, pláne nem az iránta tanúsított érdeklődésedről?

Mire számíthatsz, ha egyszerűen csak várakozol? Van közös ismerős, közös program, melyek lehetővé teszik, hogy egyszer csak véletlen összefussatok? Ha van, akkor esetleg érdemes “rásegíteni” arra a véletlenre, ha nincs, akkor pedig nem marad más hátra, mint hogy mérlegelj: reménykedsz abban, hogy az isteni szerencsének köszönhetően valamikor megismerkedtek, vagy a szabályokra fittyet hányva teszel valamit, ami még saját ízlésednek is megfelel, bár talán igényel egy kis erőfeszítést. A mérlegelést segíthetik az alábbiak:

- Van vesztenivalód?
- Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Kibírnád, ha a legrosszabb következne be?
- Ha esetleg kellemetlenül alakul is a helyzet, mennyi jelentősége lesz ennek 1- 5-10 év múlva?
- Mi történik, ha jól sül el a dolog?
- Megéri a rizikót a lehetséges jó kimenetel?

Ha arra jutsz, hogy megéri, érdemes a végére járni, hogy tényleg olyan vonzó és szimpatikus-e a másik, mint amilyennek képzelted. Ne hagyd, hogy az első ellenérv elbizonytalanítson (nők nem kezdeményezhetnek), hanem találd meg azt a módot, ami Neked is “belefér”, egy rövid beszélgetés, pár összemosolygás az üzletben talán nem is annyira “nyomulós”.

Ha pedig minden jól megy, és megkapod a hőn áhított lovagot:), ne téveszd szem elől az első pontban foglaltakat!

Reméljük, segítettünk!

Továbbra is várjuk kérdéseiteket privát üzenetben!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!

A pszichorendeles.hu válaszol! : Korunk betegsége a pártalanság?

pszi vál szingli
A kérdés:

“Tisztelt Pszichorendelés ! Kedves Márti és Melinda !
Régota olvasója vagyok a blogotoknak, és a tanácsotokat szeretném kérni egy engem – és ismeretségi körömben meg többeket – érintő, nagyon elkeserítő témában. Harmincöt éves nő vagyok, magára és környezetére igényes, diplomás, sokak szerint szép, mégsem találok évek óta olyan partnert, aki tetszik és érdekel. Ha van is ilyen, vagy már kapcsolatban él, vagy nem akarja elkötelezni magát. Nem értem, miért nem sikerül ! Úgy érzem, nem én vagyok az akadálya a kapcsolatnak, eljárok táncolni, fent vagyok társkereső oldalakon, széles az ismeretségi köröm is. Mondják, humorom is van. Nem tartom lelkileg sérültnek magamat, úgy érzem, a mostani korszak felelős ezért.
Türelmetlenül várom válaszotokat!”

A válasz:

Kedves Kérdező!

Szinglik kora?- Mit tesznek, akik párban élnek?

Valóban sokaknak jelent problémát a pártalálás, így elképzelhető, hogy a korszak is belejátszik ebbe a jelenségbe. (Azt mondják minden kornak megvan a maga “betegsége”, van aki azt állítja, a mai kor borderline személyiségzavarban “szenved”, mely leginkább kapcsolati problémákkal jellemezhető.)
Egy biztos, a kor társadalmi berendezkedésére egyénként vajmi kevés befolyással vagyunk, épp ezért, ha el akarjuk érni a célunkat, jelen esetben a boldog párkapcsolatot, akkor érdemesebb azokra a tényezőkre koncentrálni, amelyeket közvetlenül vagyunk képesek befolyásolni.

Ha úgy is érezzük, hogy mindent megteszünk, érdemes átgondolni nem lehetséges-e, hogy valami mégis elkerüli a figyelmünket. Ebben nem lenne semmi meglepő, hiszen mindenki a saját szubjektív szemüvegén keresztül szemléli a világot, így saját tetteit is, ezért is könnyebb sokszor másokat tárgyilagosabban megítélnünk, mint magunkat.

Ha eltökéltségünk és érdemeink ellenére éveken át nem találunk senkit; magunk elítélése nélkül élhetünk a gyanuperrel, hogy ebben már talán ami kezünk is benne lehet valamilyen módon, nem csak a sorsé.

Kételkedem, tehát vagyok. Ne vegyél mindent készpénznek, amit gondolsz!

Írod, hogy ha tetszik is valaki, az már kapcsolatban él, vagy nem akar elköteleződni. A korosztályodnak nyilván van egy olyan csoportja, aki kapcsolatban van, és egy olyan is, aki nem akar abban lenni, viszont a realitás az, hogy vannak 30-40 éves emberek, akik vágynak kapcsolatra, csak éppen nincs nekik. Kérdés, hogy mi miatt lehet az, hogy aki neked megtetszik, az ilyen vagy olyan szempontból “reménytelen” eset. Elképzelhető, hogy akaratlanul azt választod ki, akivel úgysem lesz semmi? Ha igen, mi lehet ennek az oka?

“Csak meg ne sebződjem!”- Így biztos nem jó, kockáztass a sikerért!

Érdemes ezt a kérdést olyan szempontból megközelíteni, hogy mi az “előnye” ennek a stratégiának? Az mindenképp, hogy megvéd a csalódástól, a megsebződéstől. Ha valaminek már eleve nincs jövője, nem fogunk “pofára esni”, így megspóroljuk az ezzel járó fájdalmakat is. Ha életünk során éltünk már át súlyos csalódást – pl. gyermekkorunkban szüleink nem tudták ellátni érzelmi szükségleteinket, esetleg elhagytak, vagy nem álltak megbízhatóan a rendelkezésünkre, ha bajunk volt stb., akkor kialakulhat az a nem tudatos védekezőmechanizmus, hogy kerüljük az intim kapcsolatokat. Lelkünk számára ilyen esetben magány tűnik a kisebb rossznak a csalódáshoz képest.
Ha így működünk, önigazolást is gyárthatunk: pl. azzal, hogy leértékeljük azokat, akikkel összetalálkozunk. Kellemesebb azt gondolni, hogy mindenki béna volt a bulin, és ezért nem tudtunk ismerkedni, mint azt, hogy félelmeink miatt nem mentünk bele beszélgetésekbe, így lehet, hogy valami jó dolgot szalasztottunk el.

“Csak meg ne lássa milyen tökéletlen vagyok!”- Mutasd meg magad!

Akkor is érezheted, hogy a másik “reménytelen eset”, ha úgy érzed nem kerültök igazán közel egymáshoz. Csakhogy kettőn áll a vásár. Mennyire próbáltál megnyílni, megmutatni valódi önmagad, vagy inkább leplezni próbáltad vélt vagy valós gyengéidet, esendőségedet a másik előtt? Mindezek miatt tökéletesnek akartál mutatkozni, és épp ezért lefagytál? Akkor is ilyen szigorú vagy, ha másokat, s főleg, ha a kiszemletedet ítéled meg? Te nem a valódi önmagáért szeretnél szeretni valakit? Hogyan éreznél, ha megtudnád, hogy amit látsz, az csak egy felvett szerep? Legtöbben a gyarlóságai ellenére vagy éppen azok miatt szeretjük a másikat, és nem nagyon van olyan ember, aki azt kedvelné, ha a másik nem adja magát.
Előfordulhat, hogy annyira a magadról kialakított képpel voltál elfoglalva, hogy eszedbe sem jutott kimutatni a másik felé, hogy mennyire érdekel, lelkesít, tetszik amit mond és amilyen ő valójában? “Na de hát ő tökéletes, ez nem is kérdés” – mondhatod. Mondhatod ezt azt elfelejtve, hogy ő is ember, ő is bizonytalan lehet magában (akár akkor is, ha nagyon is magabiztosnak mutatkozik), ő is megmérettetik egy randi folyamán, s ahogy Te is, ő is vágyik a pozitív visszajelzésekre.

“Úgysem kellenék neki”- Ne próbálj a jövőbe látni, maradj meg a tényeknél!

Az is kérdés, hogy mennyire ítélsz elhamarkodottan. Amikor valakiről elkönyveled,hogy nem akar elköteleződni, biztos, hogy így van, és biztos, hogy a helyzet nem is fog változni? Előfordulhat például, hogy már annyira szeretnél egy kapcsolatot, hogy “sok” leszel a másiknak, és emiatt menekülőre fogja pl. azzal, hogy nem akar komoly kapcsolatot. De mi történt volna, ha türelmes vagy, és csak annyi a célod, hogy szép lassan megismerd a másikat?
Az is lehetséges, hogy előítéleteid vannak: pl. ha valaki jó pasinak tűnik a szemedben, lehet, hogy az jut eszedbe, hogy biztos falja a nőket, tehát biztos nem akar elköteleződni. Így leírod, mielőtt megismernéd.
Persze nyilván van olyan is, aki tényleg nem akar elköteleződni, de ezzel együtt előfordulhat, hogy abban is ezt látod, aki nem ezt gondolja. Sőt, az is lehet, hogy ha az illető tényleg ezt is gondolja, ha megismerhetne, változtatna álláspontján.

“Kevés vagyok ahhoz, akire igazán vágyom”- Becsüld magad, ne add alább!

Azt írod, igényes, diplomás, “sokak szerint” szép nő vagy. És szerinted? Te mennyire hiszel abban, hogy jó nő vagy? Csak a szerénység íratta veled, hogy mások szerint szép vagy, vagy az, hogy Te ebben nem vagy teljesen biztos? Önértékelésünk az életünk gyakorlatilag minden területére hatással van, így a párkeresésre is. Ha nem vagy benne 100%-ig biztos, hogy egy férfi -hibáid ellenére- tökéletesen elégedett, boldog lehet veled, akkor nem biztos, hogy azt fogod választani, aki álmaid netovábbja. Hisz az “túl” jó hozzád, csak megszégyenülnél előtte. Lehet, hogy választasz inkább olyanokat, akiktől ugyan nem fordulsz le a székről, de nem is igazán vonzóak számodra. Ezzel pedig egy ördögi kört indítasz el, hiszen nem lesz, ami “hajtsa” ezt a kapcsolatot, nem fogsz mindent megtenni a kapcsolat fejlesztése érdekében, ezért a másik sem fogja a legjobbat kihozni magából (lehet, hogy nem is képes a Te fogalmaid szerint jónak lenni, hiszen nem tisztán vonzalom alapján választottál), és lassan értelmetlenné fog válni az egész kapcsolat.

Reméljük segítettünk!
Várjuk további kérdéseiteket privát üzenetben!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

A pszichológus válaszol! – Menjek vagy maradjak?

sameoldshitA kérdés: “32 éves vagyok és 5 éve együtt a barátommal.  A problémám az, hogy nem tudom miért nem érzem jól magam? A barátom ragaszkodik hozzám, és szeret. Értékelnem kellene, bennem van a hiba? Elfog a bűntudat, ha csak rágondolok, hogy mással jobb lenne. Tudom, hogy nem létezik tökéletes kapcsolat, és ennyi idősen nincs kedvem újra kikerülni a  húspiacra . Nekem kéne megváltozni? Mit tegyek?”

A válasz:

Kedves Levélíró!

Megnyugtatunk, problémáddal nem vagy egyedül.A legtöbb nő fiatal korában talán valamivel könnyebben dönt, működőképes-e kapcsolata vagy sem, és hajlamosabb elengedni a másikat, ha “nem” a válasza. Harmincegy-két évesen viszont sokakban felmerül, hogy érdemes-e kiugrálni a nem kifejezetten rosszul működő kapcsolatból, mikor lassan már gyereket “kellene” szülni. Ez a kapuzárási pánik gyakran megakadályoz abban, hogy tisztán lássunk, és előfordulhat, hogy nem az alapján döntünk, hogy boldogok vagyunk-e párkapcsolatunkban, hanem az alapján, hogy mennyire tartunk attól, hogy egyedül maradunk.

Lássuk, mi mindent érdemes mérlegelnünk!

1.) Hogy döntenék, ha nem félnék?

Első körben érdemes elgondolkodni azon, hogy ha 5-10 évvel fiatalabbak lennénk, vagy ha biztosra vehetnénk, hogy születik majd gyerekünk, akit hosszan, boldogan nevelhetünk, hogyan döntenénk. Ha a “praktikus” szempontokat egyelőre félretesszük, mire jutunk: boldoggá tesz ez a kapcsolat vagy sem?

2.) Mit jelent számunkra a boldog párkapcsolat?

Átgondolhatjuk, hogyan képzeljük a boldog párkapcsolatot. Ideális esetben mit szeretnénk átélni egy kapcsolatban? Játsszunk le képzeletünkben pár szituációt, melyikben hogyan viselkedne párunk! Milyen embernek, milyen nőnek éreznénk magunkat mellette? Milyen külső és belső tulajdonsásokkal rendelkezik ideális párunk?

3.) Mindent megtettünk boldogságunkért? Ez a legjobb, ami kihozható ebből a kapcsolatból?

Elképzelhető, hogy kapcsolatunk jelenlegi formájában nemigen kielégítő számunkra. Kérdés viszont, hogy ez azért van, mert nem illünk egymáshoz, nincs bennünk meg a képesség, hogy egymást boldoggá tegyük, vagy azért, mert nem úgy viselkedünk, ahogy azt képességeink lehetővé tennék, hanem ördögi körökben mozgunk, és megoldás helyett ugyanazokat a játszmákat játszuk le újra és újra.

Tegyük fel, mindig is bántott, hogy párunk nem törődik velünk kellőképp, és nem figyel oda, mit szeretnénk. Bár tudjuk, hogy szeret, velünk akarja leélni az életét, de ezek a dolgok csak nem változnak. Elképzelhető, hogy elsőre azt mondanánk, ezerszer elmondtuk már neki, hogy mi bajunk, “tett rá”, se erőnk, se energiánk ezeregyedjére is elmondani ugyanazt, nem reménykedünk a változásban. De gondoljunk bele a legutóbbi konkrét helyzetbe: biztos, hogy elmondtuk, mi esne jól? Vagy utalni véltünk rá, és ez nem jutott el a címzetthez? Pl. szerettük volna, ha segít a nagytakarításban. Ezt hét elején elmondtuk neki, de szombaton látjuk ám, hogy már mindjárt dél, és még nem kelt fel. Míg ő legszebb álmait alussza, mi felhúzzuk magunkat, hogy a) mekkora egy szemétláda, amiért nem akar segíteni, b) direkt alvást mímel, nehogy hozzá szóljunk, c) amíg alszik, nem tudunk hangoskodni, ezért még minket is hátráltat a munkában. Reakciónk: Megvárjuk míg felébred, majd nekiesünk, hogy menjen el valahova a lakásból, mert útban van, megy az idő, és nem haladunk. Válasza: sértődötten összekapja magát, és távozik. Nem meglepő módon, ebben a hangulatban nincs kedve maradni, és gondolatainkban olvasni. De mi lett volna, ha ehelyett kedvesen (mert alapvetően szeretjük) és határozottan (mert a viselkedése bosszant minket, és szeretnénk, ha megváltozatatná) felébresztjük, és saját érzéseinkről beszélve, amit a viselkedése keltett bennünk, nem pedig őt személyében szidalmazva, ezt mondjuk: Ne haragudj, hogy felébresztelek, de muszáj most kitakarítanunk, mert a következő hetekben egyikünknek sem lesz erre kapacitása. Légyszi készülj el gyorsan, tudjuk le, amilyen hamar csak lehet, aztán töltsünk el együtt egy jó estét. Tudom, hogy nincs hozzá kedved, nekem sem, de valamikor muszáj megcsinálni, hát essünk túl rajta most. Ketten hamar végzünk, és nekem nagyon jól esne, ha ezúttal nem egyedül kéne csinálnom. Lehetséges, hogy segített volna, ha ezt mondjuk?

Ilyen és ehhez hasonló apró “kommunikációs bakikon” múlhat az, hogy saját csapdánkba esünk.

Az is előfordulhat, hogy felismerjük ugyan ördögi köreinket, de nem tudjuk, hol szakítsuk meg, hogyan változtassunk viselkedésünkön, és újra a szokásos módon járunk el.

Ilyen esetben érdemes pszichológushoz fordulnunk, akár egyénileg, akár párunkkal együtt.

4.) Mi tart párunk mellett?

Gyakran előfordul, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal igyekszünk “elaltatni” kételyeinket: “Már 5 éve együtt vagyunk, ez biztos jelent valamit” “Valami azért csak összeköt minket, ha ennyi probléma ellenére még mindig együtt vagyunk”. Ha ilyeneken gondolkodunk, két dolgot érdemes megfontolni:

a) Kételyeinket semmiképp se altassuk el! Hosszútávon akkor fogunk jól járni, ha végére járunk, mit jelentenek. Akár a maradás, akár a szakítás mellett döntünk, mindenképp érdemes ezt úgy tenni, hogy előtte tisztázzuk magunkban félelmeinket.

b) Az, hogy hosszú ideje együtt vagyunk, akár rendszeres problémák ellenére is, nem biztos, hogy valami “mágikus, eleve elrendeltetett” összetartozás jele. Sokkal valószínűbb, hogy valamilyen sémánk tart a kapcsolatban. (erről bővebben: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/sema-sorozat/page/3)

Ha  például elhagyatottság- instabilitás sémánk van, és párunk -ha vannak is vele gondok- szinte biztos, hogy nem fog elhagyni, könnyen lehet, hogy hosszú évekre vagy akár örökre a kapcsolatban maradunk, minden elégedetlenségünk ellenére, hiszen legmélyebb félelmünk kapcsán (elhagynak, egyedül maradok) megnyugtatást nyújt.

5.) Miután mindent megtettünk kapcsolatunkért, tisztáztuk, hogy mi köt a párunkhoz, és szembenéztük félelmeinkkel, valószínűleg meg tudjuk állapítani, boldogok vagyunk-e ebben a párkapcsolatban vagy sem. Szerencsés esetben megtaláltuk kapcsolatunk kerékkötőit, és tudtunk tenni elégedettségünk érdekében.

Ha viszont arra jutunk, hogy nem vagyunk (maradéktalanul) boldogok, és nem is látunk reményt a fejlődésre jelenlegi kapcsolatunkban, akkor előttünk áll a kérdés, amit eddig a tisztánlátás érdekében félretettünk: Harmincvalahány évesen kockáztassam-e a nem tökéletes, de nem is kibírhatatlan kapcsolatomat, vagy maradjak inkább a “langyos vízben”, hiszen van ennél “hidegebb” is?

Képzeljük el magunkat 20 év múlva: ha belegondolunk, hogy jelenlegi párunkkal éldegélünk 50 évesen, milyen érzések kerítenek hatalmába? De nem is muszáj ilyen messzire nézni, magunk elé képzelhetjük azt is, amikor megszüljük, majd neveljük a közös gyerekeinket. Tanulmányozzuk az eszünkbe ötlő képeket, és figyeljük meg testünk reakcióit. Mit érzünk? Nyugodtak vagyunk? Elégedettek? Boldogok? Vagy csalódottak, kiábrándultak, netán kétségbeesettek?

A másik megfontolandó kérdés, hogy tényleg annyira “hidegek”-e az újabb vizek, vagy indokolatlanul sötéten látjuk a jövőnket egy esetleges szakítás után.

Mennyire valószínű, hogy mondjuk 70 éves korunkig ne tessen meg nekünk senki? Eddigi életünk harmincegynéhány éve alatt hány potenciális partnerbe, vonzó személybe botlottunk?

Ha attól tartunk, mi nem kellünk majd senkinek, figyeljük meg egy- két hétig, hogy hány férfi érdeklődését keltjük fel (ide tartozhat egy pillantás, egy bók, ne csak a randimeghívásokat számoljuk).

Gondoljunk bele abba, hogy ha nem rólunk, hanem egy barátnőnkről lenne szó, akkor is ilyen borúlátóak lennénk-e, vagy épp ellenkezőleg, biztosra vennénk, hogy talál majd olyat, aki boldoggá teszi. Ha róla el tudjuk képzelni, magunkról viszont nem, levonhatjuk a következtetést, hogy félelmeink miatt sötétebben látjuk a jövőnket, mint ahogy reális lenne.

Szintén érdemes sorra venni, mi mindent tehetünk azért, hogy mielőbb megtaláljuk párunkat. Hiszen nem (csak) a szerencse kérdése, hogy ez mennyi időbe telik. Ha otthon magányosan sírdogálunk,  azon emésztve magunkat, hogy talán mégis rosszul döntöttünk, kicsi az esélye, hogy fehér lovon megérkezik a herceg, és kopogtat. Ha viszont megbeszéljük barátnőinkkel, hogy szeretnénk párt keresni, és kérjük a támogatásukat (járjanak el velünk szórakozni, mutassanak be barátaiknak stb.), máris jobb esélyekkel indulunk.

Összefoglalva tehát, ne csak a sötét jövőt festegessük magunk elé, hanem vegyük elő józan eszünket, gondoljuk át reálisan, hogy mire számíthatunk, és vegyük kezünkbe az irányítást várakozás helyett!

Ha sikeresen “áthangoljuk” magunkat a reális gondolkodásmódra, valamennyi félelem valószínűleg még mindig maradni fog bennünk. Ne higgyük, hogy ez valami fajta rossz “ómen”, annyi az oka, hogy kilépünk a kényelmi zónánkból. Csillapodni fog, ahogy cselekedni kezdünk, és megtapasztaljuk, hogy a szakítás után is van élet, sőt! Sok sikert!

 

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | 2 hozzászólás

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL! – KÖTELÉKFÓBIA – 3. rész

kutya
Hogyan változtassunk, ha felismerjük magunkon a kötelékfóbia tüneteit?

Bár a hozzánk érkezett kérdések arra vonatkoztak, hogy mit tegyünk, ha egy kötelékfóbiással hoz(ott) össze minket a sors, mai bejegyzésünkben szeretnénk a “másik oldalhoz”, tehát a kötelékfóbiával rendelkezőkhöz szólni, ami egyébként a kérdezőknek is hasznos lehet.

Ha felismerjük, hogy képtelenek vagyunk kötődni, és bár szeretnénk, de nehezünkre esik ezen változtatni, érdemes pszichológust felkeresnünk!

A közös munka során átgondolhatjuk a kötődés elkerülésének előnyeit és hátrányait, hogy ne kelljen kételkednünk abban, valóban jó döntést hoztunk: érdemes változtatnunk annak érdekében, hogy képesek legyünk szeretetteljes kapcsolatokat kialakítani.

A pszichológussal folytatott munka alapvetően két terepen zajlik:

1. Egyrészt hasznos megtalálunk kötődési nehézségünk okát: melyik kapcsolatunkban szenvedtünk el olyan sérüléseket, mely alapján szervezetünk azt a következtetést vonta le, hogy kötődni nem szabad vagy nem érdemes.

Lehet, hogy elsőre azt gondolnánk, nem halt meg senkink, szerettek a szüleink, olyan volt a gyerekkorunk, mint másoknak, nincs ezzel tennivalónk. Ha jobban belegondolunk viszont felfedezhetünk fájó “apróságokat”, ami eddig nem is tudatosult, mert azt hittük, ez a dolgok rendje. Pl. lehet, hogy bár a szüleink igyekeztek minden tőlük telhetőt megadni, de nekünk hiányérzetünk volt: nem éreztük eléggé a szeretetüket, nem olyan formán törődtek velünk, ahogy azt igényeltük volna, túlzottan is kontrolláltak, ahelyett, hogy meghallgattak volna stb.

Ha tudatosítjuk, melyik ponton sérülünk, egyrészt feldolgozhatjuk sérelmeinket, másrészt jobban átláthatjuk, hogyan működünk, és gyakorlással észre tudjuk venni, hogy melyek azok a helyzetek, amikor a séma irányít minket, és nem vagyunk a magunk urai. Ezzel pedig már érzelmeink átgondolására, viselkedésünk korrigálására is képessé válunk, hogy egyre inkább azt tegyük, ami igazán boldoggá tesz minket.

2. A közös munka másik frontja a meglevő vagy potenciális párunkkal kapcsolatos viselkedésünk megvizsgálása.

Ha kötelékfóbiával rendelkezünk, gyakran azt éljük meg, hogy a másik kontrollálni akar, fölénk kerekedik, azt akarja, hogy megváltozzunk, és olyanok legyünk, mint ő. Elképzelhető, hogy sémánk játszik velünk, és félremagyarázzuk, amit észlelünk. Pl. az, hogy párunk ad egy véleményünk szerint is jó tanácsot a munkánk kapcsán, nem feltétlen jelenti azt, hogy el akar nyomni, elképzelhető, hogy szeret, és jót akar nekünk. Az, hogy félünk attól, hogy átveszi az irányítást, és ki leszünk neki szolgáltatva, valószínűleg sok esetben nem róla, hanem sémánkról árulkodik. Ha igyekszünk józanul mérlegelni, hogy a kontrollal kapcsolatos félelmeinkben sémánk vagy a másik fél ludas-e, nyugodtabbak lehetünk, és nem kell menekülőre fognunk az első félreértésnél.

Érdemes kis lépésekben haladnunk, nem elvárás, hogy máról holnapra teljes biztonsággal kötődni kezdjünk, és azonnal a házasságot és gyerekvállalást fontolgassuk. Sokkal inkább hasznos, és alapvetőbb változásokat hozó, ha kis lépésekben feszegetjük a határainkat, és tapasztaljuk meg, hogy amitől tartottunk, az valóban nyomasztó élmény-e, vagy esetleg kifejezetten kellemes. Ezzel egy ördögi kört is megszakítunk, hiszen amíg nem tapasztalunk meg valamit, addig félelmeink sem szűnhetnek meg. Ha van egy olyan párunk, akit néha szeretünk, néha elbizonytalanodunk, hogy mellette van-e a helyünk, érdemes átgondolnunk, hogy pontosan mi az, ami elbizonytalanít, melyek azok a lépések, melyekhez nem biztos, hogy fűlik a fogunk. Ha pl. bizonytalanok vagyunk abban, hogy amit párunk mondott, azt hogy gondolta, rákérdezhetünk, és megbeszélhetjük, ha nem akarjuk még a szüleinknek bemutatni, de jól érezzük magunkat vele, kipróbálhatjuk, milyen kettesben eltölteni egy hosszú hétvégét stb.

Ha van párunk, érdemes néha őt is bevonni a pszichológussal folytatott munkába. Ennek egyik célja, hogy a párunk is minél inkább értse, mi történik, és lássa, hogy érdemes lehet kitartania, másik célja pedig hogy amiket otthon nem tudtunk nyugodtan és józanul megbeszélni, mert sémánk a szokásosnál is intenzívebben aktiválódik, azt egy szakember segítségével megtehessük.

CSERÉLJÜK FÉLELMEINKET KÍVÁNCSISÁGRA:)

Várjuk további kérdéseiteket!

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Címke: , , , , , | Szóljon hozzá most!

A PSZICHORENDELÉS VÁLASZOL! – KÖTELÉKFÓBIA – 2.rész

KÖT3Előző bejegyzésünkben a kötelékfóbia oka kapcsán felmerülő kérdésekre válaszoltunk! Íme a folytatás az ELHAGYOTT fél szempontjaival!

Ki rontotta el?

Valószínűleg a kötelékfóbiás fél sémája, megküzdési módja, működése volt az, ami alapvetően meghatározta a kapcsolat alakulását.
Nem kell “hibást” keresni, hiszen mindkét fél megszenvedte a kapcsolatot, egyik sem ezt tervezte, nem szándékosan okozott fájdalmat.

A kötelékfóbiával rendelkező számára az a jó hír, hogy ahogyan a többi séma, az e mögött húzódó is kezelhető pszichológus segítségével.

A kötelékfóbiás (volt) párja pedig nyugodt lehet afelől, hogy nem ő rontotta el a dolgokat, hiába viselkedett volna máshogy, valószínűleg ugyanez lett volna a végeredmény. Ha korábban is veszi észre a “tüneteket”, valószínűleg akkor sem lett volna képes sokkal jobban kezelni ezeket, hisz ez nem az érzelmileg bevonódott pár dolga. Ha a kötelékfóbiával rendelkező szeretne változtatni, segítséget a szakember tud nyújtani, amihez jótékonyan járulhat hozzá a pár türelme és megértése, ha a kitartás mellett dönt.

Tényleg komolyan gondolta, amit mondott?

A kötelékfóbiával rendelkezők általában komolyan gondolják, amiket mondanak, ahogyan hozzánk viszonyulnak. Elhihetjük, hogy nem a képzeletünk játszott velünk, nem mi akartuk azt hinni, hogy szeret, hanem abban a pillanatban, abban a rövid időszakban, tényleg úgy gondolta.

Amikor viszont érzései viszonzásával aktiváltuk korábbról jövő félelmeit, már csak egy dolgot tartott szem előtt: menekülni. Ennek érdekében pedig tetszőleges eszközt megragadott, akár a mi leszólásunkat, akár saját korábbi érzéseinek tagadását, hogy mindkettőnknek (nekünk és magának is) bizonyítsa, nincs itt miről beszélni, a probléma megoldhatatlan, alapvető hiányosságai vannak a kapcsolatnak, tehát ő megy.

Van-e értelme visszacsinálni?

Kötelékfóbiával rendelkező párral nagyon nehéz együttélni. Ha türelmesek vagyunk, megértjük a másik újra meg újra feltámadó ellenérzését és menekülési vágyát, ha hajlandóak vagyunk kis lépésekben haladni annak érdekében, hogy végül már ne féljen a kapcsolattól, hanem apránként megszokja az ezzel járó kötöttségeket és élvezni tudja a közös életet, talán van esélyünk.

Az viszont saját mérlegelésünkre van bízva, hogy megéri-e kiállni ezeket a fájdalmas próbákat, úgy, hogy bizonytalan a kimenet. Nehéz ilyen helyzetben józanon dönteni, és kitartani döntésünk mellett, így ilyen esetben is sokat segíthet a szakember.

Következő bejegyzésünk pedig azoknak fog szólni, akik a kötelékfóbia tüneteit magukon vélik felismerni!

folyt. köv.

Kategória: A pszichológus válaszol, Blog, Kapcsolatok | Szóljon hozzá most!