A bőrrák ellen a tudatosság erejével – A bőrgondoskodás pszichológiája

melanomaEgyre gyakoribb a fiatalok körében a legveszélyesebb bőrdaganat típus, a melanoma.
De nem vagyunk kiszolgáltatva. Tehetünk ellene! 

A kulcs: önvizsgálat kívül és belül!

Ma a melanoma a vezető rák a 25-29 évesek körében!

A melanoma a bőr pigmentsejtjeiből kialakuló rák.

-Barna, fekete vagy bőrszinű
-lapos vagy kidudorodó
-és bárhol felütheti a fejét a bőrön a fejbőrtől a körmök környékéig, (sőt még a szemünkben vagy a belső szerveinkben is) leggyakoribb azonban a háton és a lábon.
-Asszimetrikus,
-határai szabálytalanok,
-több színű,
-általában 6 mm-nél nagyobb
-és változik.

-Az esetek harmadában meglévő anyajegyből alakul át rosszindulatú daganattá, a többi csak úgy keletkezik.

-Ha későn veszik észre és már mélyebb bőrrétegeket is érint már nehezen, vagy nem kezelhető, különösen, ha már áttétet is képez.
Ugyanakkor ha időben felismerik, nagyon jól gyógyítható!

Ezért is nagyon fontos a megelőzés, melyhez az alábbiakban adunk pszicho-bőrgyógyászati támpontokat:

Ki legyen a legjobban résen?

Ki hajlamosabb a melanómára?

1. Számít egyrészt a külső!

A világos, leégésre hajlamos bőr, kék szemszín illetve a vörös haj. Emellett a nagyszámú anyajegy, illetve a nagyszámú szabálytalan anyajegy szintén hajlamosító tényező.

2. Aztán a család!

Ha előfordult bármely családtagnál melanoma, vagy akár más bőrdaganat, az a genetikai hajalmosító tényezők révén fokozott rizikót jelent.

3. Nem kevésbé a saját múltunk! 

Gyermekkori hólyagos, fájdalmas napégés…felnőttkori leégések…. külön-külön talán nem számítanak, azonban ezek a bőrkárosító hatások összeadódnak.

4. És a szokásaink?

Bizony. A szolárium használat, esetleg függőség komoly kockázati tényező a legfrissebb szakirodalmi adatok alapján. Nem mindegy hogy milyen korán kezdtük (minél korábban, annál nagyobb a kockázata), és az sem hogy milyen gyakran hódolunk e szenvedélyünknek.

5. A munkánk?

Szintén számít. A szabadban dolgozók esetén kisebb eséllyel alakul ugyanis ki melanoma! Veszélyeztetettebbek még például a tűzoltók, vagy a pilóták.

6. Vagy a hobbi?

Az egyébként napfénytől tartózkodó személyek esetén a nagy UV intenzitású nyaralások és/vagy telelések során óhatatlan a napégés és következményes bőrkárosodás. Emellett a hobbi kertészek kapcsán a nem megfelelően szabályozott gyomirtók is a feketelista szereplői.

7. Na meg a stressz, vagy lelki tényezők! 

Valószínűleg önmagukban nem, de a fenti genetikai és/vagy környezeti faktorok kombinációjában szintén hozzátesz a melanoma kialakulásának a kockázatához!

Ha nem beszélünk, beszél helyettünk a testünk

Ha nem tudjuk megfelelően felismerni és kifejezni érzelmeinket, különösen a rossz érzéseket, azon belül is a haragot, jóval hajlamosabbak leszünk a daganatos megbetegedésekre, mint azok, akik tudatosak és hatékonyan eresztik ki a gőzt.

Érzelmek a szőnyeg alatt

A rákra hajlamos személyek ugyanis ahelyett, hogy nyíltan felvállalnák, hogy haragszanak valakire, sokszor az ellenkezőjét bizonygatják, épphogy dicsérik a másikat, szélsőséges esetben maguknak sem vallják be, hogy neheztelnek.

Mások véleménye mindenek felett

Túlzottan is számít nekik, hogy mások mit gondolnak róluk, még akkor is, ha az illető másik máskülönben nem tölt be fontos szerepet az életükben, a konfliktusok elkerülése érdekében sokat nyelnek.

Mindenki más fontos, én nem

Önfeláldozóak, túl jóságosak, maguk kárára is segítőkészek, nem mondanak nemet, csak az számít nekik, hogy a másiknak jó legyen, segítséget azonban akkor sem igen kérnek, ha indokolt volna.

Már megint elrontottam

Mindeközben magukkal gyakran nagyon is kritikusak, ha kis hibát is vétenek -, ami könnyen megeshet, mert gyakorta a magukkal szemben támasztott elvárásaik az egekben vannak, maximalisták – önmagukat ostorozzák.

A rák mint a lélek vészcsengője

A rák, mint sok más testi betegség is, szervezetünk vészjelzése.
A fenti mechanizmusok következtében stresszt őrizgetünk magunkban, ez a “rossz szokásunk” gyakran gyermekkorunkban épült ki azt elősegítendő, hogy minél jobban boldoguljunk abban a közegben, amelybe beleszülettünk, ám idővel fölöslegessé vált.

A jó hír az, hogy ahogy rászoktunk ezekre a beidegződésekre, úgy le is szokhatunk róluk, és új, testi egészségünket (is) szolgáló lelki folyamatokra cserélhetjük őket.
Nem is olyan bonyult!

(A lelki tényezők természetesen önmagukban nem elegek ahhoz, hogy rákosak legyünk. Bonyolult ideg- hormon- és immunrendszeri kölcsönhatások eredményeként jön létre a tumor.)

Mi tehát a teendő? Hogyan előzhetjük meg a melanomát?

I. Tudatos életmód
A javasolt fényvédelmi szabályok betartása nagyon fontos. Ez áll egyrészt abból, hogy nem megyünk a napra védtelenül tavasztól őszig 10-16 között. Másrészt amikor megyünk, akkor ruhával és fényvédővel felszerelkezve tegyük!
A napfényt teljesen elkerülni nem érdemes, és lehetőség sincs rá. Ami azonban fontos, hogy a bőrünket óvjuk az extrém UV hatásoktól, a leégésektől. Ezt tudjuk mindössze megtenni, a fentiek mellett, ugyanis a genetikai adottságaink egyelőre nem változtathatók. A bőrünk pedig nem felejt, tehát ami károsító hatás érte születésünktől fogva, arra emlékszik!

II. Szűrésre fel!
Aki a hajlamosabb kategóriába tartozik, annak megfelelő időközönként meg kell jelennie anyajegy-/ illetve melanoma szűrésen. Ezt általában a bőrgyógyász határozza meg: fél-, vagy egy évente esedékes a kontrollvizsgálatok elvégzése. Amennyiben bármi új, furcsa képlet jelentkezik, vagy valami meglévő anyajegy mutat észlelhető változást, akkor pedig azonnal kell megmutatni bőrgyógyásznak a kontroll vizsgálat esedékességétől függetlenül.

Ám a lelkünk itt is közbeszólhat!

Nem tudom, nem fáj - avagy miért kerüljük széles ívben a szűrővizsgálatokat?

Lelkünk ápolásán és bőrünk védelmén kívül (fényvédő krémek, szolárium kerülésének komolyan vétele) még egy dolgot tehetünk egészségünkért: hogy évente egyszer elmegyünk szűrésre.

Egyre többen tudjuk, hogy erre szükség van, ezzel párhuzamosan egyre többen halogatjuk, hogy meg is tegyük.

A halogatás mögött általában az alábbiak állhatnak:

Alapvetően rettegünk attól, hogy valami bajunk lehet,
ezért inkább el sem megyünk az orvoshoz, nehogy kiderüljön, hogy valóban van félnivalónk
fennen hangoztatjuk, hogy nincs értelme a szűrésnek, úgysincs semmi bajunk, ezért nem is kell elmennünk az orvoshoz- mindezzel elsősorban magunkat nyugtatva
Nehezen vesszük rá magunkat erre a procedúrára, amíg nem kényszerít rá semmi, bár tudjuk, hogy kellene, de “Ráérünk arra még!” felkiáltással halogatjuk.
Ha ebben a cipőben járunk, igen valószínű, hogy nem csak orvosi szűrésekre nem tudjuk rávenni magunk, hanem másra sem.
Az önkontrollunk a ludas!
Pl. folyton késünk találkozóinkról, határidőkkel csúszunk, kerüljük a kellemetlen feladatokat, vitákat, mindent, ami rövidtávon macerás, még ha hosszútávon hasznos is.

Mi a megoldás?

Bármennyire félünk is a vizsgálattól, több okunk van a kihagyásától tartani, hiszen a korán “elkapott” melanóma sokkal jobb esélyeket jelent, mint a bőr mélyebb rétegeibe eljutó.
Ezért jobban járunk, ha sem nem kerüljük el mindenáron a vizsgálatot, sem nem “fütyürészünk a temetőben”, hanem ha torkunkban dobogó szívvel vagy egy hozzátartozónk kíséretét igénybe véve is, de elmegyünk magunkat a szűrésre.
Mérlegelhetjük magunkban, hogy mennyire válik be az életben az a stratégiánk, hogy kerüljük a jó célt szolgáló rövidtávú kellemetlenségeket, bármilyen enyhék legyenek is azok.
Ha arra jutunk, hogy több a hátránya, mint az előnye, fokozatosan elkezdhetjük “tréningelni”magunkat, és kitartóan tenni azért, amit fontosnak tartunk.

A szűrésekkel szembeni viszolygásunk legyőzése csak az egyik front, amelyen a lelkünk felveheti a harcot a daganatokkal szemben!

III. Így előzd meg a tumort a lelked ápolásával!

Legyünk őszinték!

Először magunkkal, aztán másokkal.
Ebben segíthet, ha egyáltalán tudatosítjuk magunkban, hogy valami zavar.
Ezután átgondolhatjuk, hogy a konfliktus, amitől tartunk, nem is kell, hogy olyan kezelhetetlen legyen, ha nincs miért túlzottan neheztelnünk, felháborodnunk, elkeserednünk. A kulcs, hogy belátjuk, hogy mindenki hibázhat!
A baj elsősorban nem az, ha valaki rosszat tesz, hanem az, ha a vélt feloldhatatlan konfliktust kerülve a szőnyeg alá söpörjük a problémát.
Akkor leszünk igazán boldogok és egészségesek, ha békében élünk egymással, de egy jó kapcsolatban soha nem csak az egyik fél akarata érvényesül. A mi felelősségünk magunkért kiállni.

A haragot ki lehet fejezni építően is!

Ha nem személyeskedünk, hanem arról nyilatkozunk, hogy az adott személy konkrét tette hogyan hat ránk, akkor elérhetjük, hogy két legyet üssünk egy csapásra: egyszerre eresszük ki a máskülönben minket emésztő gőzt, és ne bántsuk meg, vagy késztessük visszatámadásra a másikat.
Pl. Nem azt mondjuk hogy Te egy szemét vagy, mert mindig ezt és ezt csinálod, hanem azt mondjuk, hogy amikor ezt és ezt csináltad, az feldühített engem, mert úgy éreztem…
Ha fokozatonént, egyre inkább téthelyzetben kipróbáljuk a fent leírtakat, könnyebb lesz megtapasztalnunk, hogy akár történhet is baj, hiszen nem fog ki rajtunk, hogy kifejezzük, és akár fel is oldjuk.

De mi a baj?

Sokszor magunk sem tudjuk mi bánt, vagy bánt-e egyáltalán valami. Ha évek rutinja, hogy érzelmeinket nem vesszük figyelembe, újra rá kell tanulnuk, hogy észrevegyük, ha valami zavar.
Érzelmeink és testi reakcióink mintha csak össze volnának kötve, együtt mozognak, így ha érzelmeinkre érzéketlenné váltunk, segíthet, ha testi jelzésinkra jobban odafigyelünk, és belőlük próbálunk visszakövetkeztetni, vajon mit is érezhetünk.
Pl. ha egy oroszlán fut fogait vicsorgatva felénk, a szorongás közepette szívünk vadul kalapálni kezd, izmaink megfeszülnek stb. Ha oroszlán híján, a 21. század stresszei közt, hasonló testi jelzéseket tapasztalunk, sejthetjük, hogy szorongani kezdtünk valamely vélt vagy valós veszély miatt. Bátran tippeljünk, mi aggaszt, és máris közelebb kerültünk valós érzéseinkhez.

Önmegvalósítás nélkül nem megy

Mindezek mellett fontos, hogy megtaláljuk saját tehetségünkre (mindenkinek van valamiben) és érdeklődésünkre (mindenkiben kifejleszthető) céljainkat, amelyek lehet, hogy nem egyeznek azokkal, melyekre szüleink is rábólintottak. Céljaink ne korlátozódjanak csak a heti apró- cseprő feladataink vagy egy iskola elvégzésére, esteleg egy adott pénzösszeg felhalmozására. Törekedjünk arra, hogy életünket egy nagyobb cél, egy küldetés köré építsük.
Pl. ha segítőkészek vagyunk, de nem akarjuk magunkat felemészteni mások jólétének oltárán, válasszunk hozzánk illő segítő foglalkozást, ahol a fix időkeretek és a fizetés biztosítja, hogy ne járjunk rosszul, ugyanakkor a munka természete az, hogy valami jót hozzunk létre.
Bármilyen küldetést válasszunk is, testi és lelki egészségünk nem lehet teljes valamilyen értelmes, alkotó tevékenység nélkül.

Mi tehát a konklúzió?
Az emberi szervezet komplex. Genetikai, környezeti és jelentős lelki faktorok azok, melyek együtt, finom összjátékukkal betegségekhez, daganatok kialakulásához vezethetnek. Ennek tudatában éljünk, és akkor van esélyünk a megelőzés tekintetében.

Írta:

-Böhönyey Márta és Tóth Melinda http://www.pszichorendeles.hu/
-Bőrgyógyász szakértő: dr. Hatvani Zsófiahttp://happydermis.hu/

Kategória: A rák pszichológiája, Blog, Mit jelez a testi/ viselkedéses tünet? | Címke: , | Szóljon hozzá most!

A rák pszichológiája

rákMa van a rák világnapja!

Bár a rákot egyértelműen testi betegségként azonosítjuk, pszichológusként fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a rák kialakulásában a léleknek nem kis szerepe van. (Ahogy azt egy korábbi cikkünkben is olvashattátok, a test és a lélek szorosan összefügg egymással: http://pszichorendeles.blog.hu/2013/12/07/most_mar_biztos_a_test_a_lelek_tukre_verbol_es_agyban_kimutathato_gyogyulas_pszichologiai_kezeles_ha )
A pszichorendeles.hu tehát a rák pszichológiájának bemutatásával küzd a daganatos betegségek ellen.

A rák pszichológiája

Ma a rák számít az egyik legrettegettebb, így legnagyobb figyelmet és publicitást kapó betegségnek. Lépten-nyomon olvashatunk arról, hogyan folytassunk olyan életvitelt, mely segít megelőzni a rosszindulatú sejtek szaporodását, és egyre gyakrabban hívják fel a figyelmünket a rendszeres szűrések jelentőségére. Egy fontos területet viszont méltánytalanul hanyagolnak a rákról szóló cikkek, könyvek és televíziós műsorok: alig valahol olvasni arról, hogy milyen lélektani mechanizmusok állnak a rák kialakulása mögött. A rák világnapján ezt szeretnénk röviden bemutatni, akit pedig részletesen is érdekel a téma, annak ajánljuk figyelmébe Dr. Máté Gábor A test lázadása című (cikkünk alapjául szolgáló) könyvét, melyben esettanulmányok és kutatások bemutatásával szemlélteti a test és a lélek egymásra gyakorolt hatását – nem csak rák esetében.

A rákra hajlamos személyiség

“Soha nem gurulok dühbe, helyette tumort növesztek” – mondta Woody Allen filmjének szereplője, ezzel érzékletesen mutatva be a rákra hajlamos személyiség alapvető jellemzőjét. A rák “táptalaja” az olyan ember, aki nehezen vagy egyáltalán nem is tudja érzelmeit felismerni és kifejezni. Különösen igaz ez a negatív érzelmekre, azon belül is elsősorban a haragra.

Az ilyen személyiség haragra adott reakciója általában a tagadás, magának sem vallja be, hogy dühös lenne a másikra, sőt, akár fennen hangoztatja az ellenkezőjét, dicshimnuszokat zeng róla, esetleg saját érdekeit is feláldozza érte. Figyelmének fókusza nem saját magára, hanem a másikra irányul: igyekszik mindenáron megfelelni, mindennél fontosabb számára a többiek ítélete. Maximalista, durván bírálja magát, ha valamilyen feladatot nem lát el tökéletesen.

Fő célja, hogy önálló és önellátó legyen, másoktól soha nem kér segítséget, ő viszont mindenkit támogat, arra való tekintet nélkül, hogy az illető érdemli-e. “Túl” jó, “túl” kedves. Más emberek boldogsága számít, a sajátja nemigen.

Ez nem jelenti azt, hogy aki ezeket a vonásokat fedezi fel magán, az biztosra veheti, hogy rákos lesz. Rákra hajlamosító személyiségjellemzőkről beszélhetünk csupán. Ugyanígy nem ismerünk olyan idegrendszeri, immunrendszeri vagy hormonrendszeri tényezőt sem, mely önmagában elég lenne a rák kiváltásához. Viszont ha biológiai és lelki hajlamunk találkozik, már rosszabb esélyekkel indulunk – hacsak nem változtatunk – ahogy arról a későbbiekben még szó lesz.

Szüleink szerepe

A rák esetében az öröklődés jelentősége elenyésző. Mégis megfigyelhető, hogy egy- egy családban halmozottan jelentkezik ez a betegség. Ennek okát pszichés tényezőkben kell keresni.

Ha a felnőtt stresszes, zaklatott, szorongó, érzelmi szükségletei nem elégülnek ki, akkor bármennyire jót akar is a gyerekének, az mégsem fogja biztonságban érezni magát, így nem optimális (vagy azt közelítő) feltételek közt fog felcseperedni. Nem megoldás az sem, ha a szülő palástolja rossz érzéseit, hisz a gyermek érzékelni fogja a hazugságot, és emiatt azt éli meg, hogy a kettejük közti kapcsolat kettészakad. Amit az egyik generáció nem old meg, az tehát továbbadódik a következőnek.

Amikor szüleink fizikai vagy lelki betegségeinkben játszott szerepét latolgatjuk, annak nem az az a célja, hogy bűnbakot keressünk. A legtöbb szülő szereti a gyerekét, és jó szándék vezérli. Viszont a szülő is emberből van, neki is okoztak nehézségeket az ő szülei, így ő is fog hibázni.

Ha egy gyermek nem érzi azt, hogy feltételek nélkül szeretik és elfogadják (pl. csak akkor fogadják el, ha “jól” viselkedik, akkor nem, ha nemtetszést fejezi ki, dühöng, esetleg nem ért egyet valamiben stb. ), akkor nem úgy fogja kapni a szeretetet, ahogy azt a szülő szeretné, hanem annak személyiségén átszűrve. Azért fontos, hogy megtaláljuk, mit rontottak el a szüleink, és ez milyen hatást gyakorol jelenlegi életünkre, mert ez lesz a kulcsa annak, hogy felismerjük, mely beidegződéseink, hiedelmeink tesznek beteggé vagy boldogtalanná, és ennek alapján megtaláljuk a kiutat – akár szakember segítségével.

Két oka lehet annak, amiért nem fejezünk ki érzelmet: az egyik, hogy fel sem ismerjük, a másik, hogy nem hiszünk abban, hogy “vevő” lenne rá a környezetünk.

Annyira fogjuk érteni magunkat, amennyire a szüleink megértettek minket. Szüleink ideális esetben tükörként funkcionálnak, ők jelzik vissza, hogy mit látnak rajtunk -pl. dühöt-, és tanítanak meg kezelni az érzéseinket. Például: képzeljünk el egy határait feszegető, folyton új dolgokat kipróbáló kisgyereket. Elvisszük a vidámparkba, ahol olyan dolgokra is fel akar ülni, amihez még túl kicsi, nem lenne számára biztonságos. Nemet mondunk, és ő “hisztivel” reagál. Ideális esetben a szülők ilyenkor valami hasonlót mond: “Látom, hogy dühös vagy, sajnálom, hogy nem ülhetsz fel mindenre, de veszélyes lenne. Túl kicsi vagy, és kiesnél. Ha megnősz, mindent ki fogsz tudni próbálni. Addig is, ha már itt vagyunk, érezzük jól magunkat. Mi legyen a következő, amit kipróbálsz?” Egészen más, ha ezt hallja a gyerek, mintha a szülő a felnőtt fejjel értelmetlen hisztit látva megüti/ hazarángatja/bünteti a gyereket, anélkül, hogy elmagyarázná, hogy érti a gyerek érzéseit, jó oka van annak, hogy nemet mond, és mutatná, hogy akkor is szereti, ha épp mérges rá a gyerek.

Érdemes belegondolnunk abba, hogy amikor gyerekek voltunk, volt-e olyan felnőtt a környezetünkben, akivel nyugodtan megbeszélhettük negatív érzéseinket (dühöt, csalódást, szomorúságot, félelmet stb.), akár akkor is, ha azokat a szóban forgó felnőtt váltotta ki. Például elmondhattuk-e az anyáknak, ha megbántott, vagy jobban tettük, ha láthatatlanná válunk, és meghúzzuk magunkat a sarokban?

Ha szüleink azt tanították (nem csak szóval, elméletben, hanem a gyakorlatban is ennek megfelelően eljárva), hogy amikor bajunk van, mondani kell, és együtt megoldjuk, akkor olyan felnőtté válunk, aki bízik a világban, közvetlen környezetében, tudatában van, hogy mi zavarja, hezitálás nélkül jelzi azt, és arra számít, hogy környezete együttműködő lesz, megértően és segítőkészen viselkedik. Azokat ez embereket fogja barátainak, párjának stb. választani, akik megfelelnek ennek az elvárásának. Ha viszont gyerekkorában olyan világban nevelkedett, ahol negatív érzéseit szülei dühe, lenézése, büntetése, tehetetlensége, kétségbeesése stb. követte, azt fogja megtanulni, hogy az ilyen érzéseket jobb nem kimutatni, sőt, még jobb, ha saját magának se vallja be őket, helyette elfojtja, tagadja, így nem kell újra meg újra szomorú gyermekkori helyzetébe. Jó eséllyel fog olyan párt választani, aki szintén nem képes támogatás nyújtására, de ha olyat is választ, aki tudna törődni vele, akkor sem fogja kérni a másik segítségét, hiszen nem tanulta meg, hogy ez lehetséges, nem gondolja, hogy elvárhatja szeretteitől, hogy gondoskodjanak róla.

A rosszindulatú daganattal küzdők közül sokakra jellemző, hogy foggal körömmel ragaszkodnak a boldog gyerekkor mítoszához. Még ha a rossz emlékeket fel is tudják tényszerűen sorolni, a szülő felelősségét nem látják meg azokban. Inkább vállalják magukra, hogy rosszak voltak, mint hogy elutasítsák a szülő egy-egy tettét. Hisz megtanulták, velük szemben nem érezhetnek negatívan.

Szüleink viselkedésére adott reakciónk gyerekkorunkban a túlélést szolgálja: nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük szeretetüket, hiszen életünk tőlük függ. Így hát alkalmazkodunk. Ha azt látjuk, hogy negatív érzéseinknek nincs létjogosultsága, szüleink nem értenek meg, vagy akár el is fordulnak tőlünk, ha dühösek vagyunk rájuk vagy pl. csalódunk bennük, akkor azt a szabályt tanuljuk meg, hogy negatív érzelmet nem lehet kimutatni. Igyekszünk “elég jók” lenni ahhoz, hogy szeressenek. Hogy ne szenvedjünk a bennünk gyülemlő feszültségtől, megtanuljuk magunk előtt is letagadni érzéseinket. Ez a stratégia segít ugyan “túlélni” a gyerekkorunkat, de egy életen át nem fenntartható. A minket zavaró gondolatokat ideig- óráig “sikeresen” el tudjuk ugyan zárni saját tudatunk vagy környezetünk elől, viszont szervezetünket hosszútávon nem tudjuk “átverni”. A magunkkal szembeni őszintétlenségnek és érzelmeink elfojtásának árát egészségünkkel fizetjük meg.

A rák mint jelzés

A fájdalom, a testi betegség sokszor olyat tükröz, aminek nem vagyunk tudatában. Ha nem tudunk nemet mondani, a szervezetünknek egyszer csak kimerül, és megteszi helyettünk.

Például képzeljünk el egy nőt, akinek fizikai szükségleteit ugyan kifogástalanul ellátták a szülei, de érzelmeivel nemigen tudtak mit kezdeni, tehetetlenségükben még meg is szégyenítették a gyereket, ha túl “érzelgősnek” vagy “hisztisnek” bizonyult. Hogy meneküljön ebből a környezetből, fiatalon férjhez ment. Házassága nem bizonyult jó döntésnek, férje egyre többet ivott, párszor bántalmazta, a férj alkoholizmusa miatt elvesztette állását, és idővel komolyan megbetegedett. Ekkorra három gyermekük volt. A nő nem látván más lehetőséget, több munkát is elvállalt, gondozta férjét, nevelte a gyerekeket. Otthonukban minden csillogott-villogott, hisz nem élhetnek egy disznóólban. Naponta főzött, hisz nem elég, ha csak az óvodában/ iskolában kapnak főtt ételt a gyerekek. Éveken át napi 4-5 órát aludt, hogy aztán újra kezdje a szélmalomharcot. Ha valaki felajánlotta a segítségét, visszautasította, arra hivatkozva, hogy minden rendben van. Nem akart mások terhére lenni. Férjétől nem vált el, hisz az ő választása, neki kell vállalnia érte a felelősséget. 41 éves korában rosszindulatú tumort találtak nála. Testének “elege lett”, nem bírta tovább, ki kellett fejlesztenie valamilyen tünetet, hogy felhívja a figyelmet, baj van.

Bármilyen betegséget diagnosztizálnak is nálunk, érdemes elgondolkodnunk, jelez-e valamit számunkra. Mit mond a múltról, a jelenről, és hogyan tudnánk segíteni magunkon a jövőben. Mire akarhatja felhívni a figyelmünket a testünk? Van esetleg olyan, amivel sosem néztünk szembe, így feldolgozni sem tudtuk?

Biológiai háttér

A pszichológiai hatások döntő szerepet játszanak a daganatos betegségek kialakulásában a stresszkezelő szervek (idegrendszer, immunrendszer, hormonrendszer és az agyunkban található érzelmeket észlelő és feldolgozó központok) alkotóelemei közt fennálló kapcsolatok révén. Az érzelmek megrögzött elfojtása tartós stresszhelyzetet teremt, ez pedig természetellenses biológia környezetet hoz létre.

A pszichológiai ingereket először az érzelmi központok (limbikus rendszer) értékelik. Ha agyunk a beérkező információt fenyegetőnek ítéli, a stresszreakciókért felelős ún. HPA-tengely stresszhormont, kortizolt szabadít fel. Amint úgy érezzük, hogy a kontroll ismét a kezünkben van, urai vagyunk a helyzetnek, a HPA kevésbé “dolgozik”, aktivitása csökken, így veszélyérzetünk megszűnik, feszültségünk oldódik. Ha viszont érzelmi szükségleteinket továbbra sem tudjuk kielégíteni, és továbbra is tehetetlenül sodródunk, ez nem következik be, a stresszválasz fennmarad. És míg az akut, egy bizonyos időpontban fellépő stressz hasznos, hisz képessé tesz energiáink összpontosítására és a stressz leküzdésére, addig a krónikus (hosszan, adott esetben a valós veszély elmúltával is fennmaradó) stressz károsítja egészségünket, és különböző betegségekre hajlamosít. Pl. a rák kialakulásában is jelentős szerepe van a megzavart hormonháztartásnak és a meggyengült immunrendszernek.

A lélektani tényezők jelentősége

Számos kutatás bizonyítja, hogy mennyire nagy szerepük van a pszichés tényezőknek a rák kialakulásában. A példa kedvéért álljon itt kettő:

M. Wirsching 1982-es felmérésében pszichológusok készítettek interjút szövettani vizsgálaton átesett betegekkel. A vizsgálati eredményeket nem ismerték, feladatuk az volt, hogy kizárólag a pszichológiai jellemzők alapján mondják meg, mely betegnek van rosszindulatú daganata. Az eredmény: 94%-ban csupán az interjún gyűjtött információk alapján képesek voltak jól tippelni. Tehát megdöbbentően magas arányban “eltalálták”, hogy kinek van rákja, kizárólag lélektani tényezőkre alapozva döntésüket.

Kissen 1962-ben 1000 férfi és négyszáz nő testi egészség szempontjából fontos jellemzői és pszichológiai adatai kapcsán végzett méréseket, rögzítésre került többek között a vizsgálati alanyok testsúlya, koleszterinszintje, vérnyomása, dohányzási szokásai. A kutatás folytatásában csak azok vettek részt, akik az említett mérések elvégzése alapján testileg egészségesnek bizonyultak. A fentieken túl 11 kérdés mérte a racionalitás- “érzelemmentesség” nevezetű lelki jellemzőt, mely azt mutatta, mennyire hajlamos a személy elfojtani a haragját.10 évvel a mérések lefolytatása után Kissen arra volt kíváncsi, hogy a rákban megbetegedettek vagy elhunytak körében mi jelentette a legfőbb kockázati tényezőt. Azt találta, hogy a testi mutatókhoz képest jóval nagyobb jelentősége volt a harag elfojtásának. Negyvenszer annyian lettek rákosak azok, akik legalább 10 érzelmek elfojtásával kapcsolatos kérdést éreztek igaznak magukra, azokhoz képest, akik csupán jellemzően 3-t.

A gyógyulás

A fentiekben világosan kiderül, hogy mekkora hatása van a lélektani tényezőknek a daganatos betegségek kialakulására. Lássuk, mi következik mindebből a gyógyulásra és megelőzésre vonatkozóan.

Ehhez először bemutatjuk, mi lenne az ideális állapot érzelmeink kezelése szempontjából.

Az érzelmek megélése alapján alapvetően 3 típust különböztetünk meg: (nincs olyan ember,aki minden egyes helyzetben vagy A vagy B vagy C módon viselkedne, viszont egyik vagy másik jellemzőbb lehet ránk a többinél):

“A” típusú személyiség:

Az “A”-k gyakran dühösen, feszülten, gyorsan reagálnak. Olyan, mintha számukra minden történés az utolsó csepp lenne a pohárban: nem számolnak 3-ig, e helyett robbannak, és úgy viselkednek, mintha csak a másik elnyomásával érvényesíthetnék igazukat. Ők azok, akiknél az átlagosnál nagyobb a szívroham kockázata.

“C” típusú személyiség:

Ők vannak leginkább kitéve a daganatos megbetegedésé veszélyének. Ahogy korábban már bemutattuk, ki akarnak jönni másokkal, türelmesek, passzívak, elfogadóak másokkal szemben (magukkal nem), szinte már túlságosan is kedvesek: saját érdekeiket nem érvényesítik, mindig ők “nyelnek”, nehogy a másikat megbántsák, nehéz helyzetbe hozzák stb. Kerülik a konfliktust, nem mondanak nemet, feszültségeiket elfojtják, agressziót pedig szinte soha nem mutatnak.

“B” típusú személyiség:

Ez a működésmód lenne az ideális, aki ebbe a csoportba tartozik, az kiegyensúlyozott, képes érzelmei megélésére és kifejezésére. Tehát se nem fakad ki kontrollálatlan dühkitörésekben, mint az “A” típus, se nem fojt el minden negatív érzést, mint a “C” típus, hanem szembenéz érzéseivel, kimutatja azokat, és eközben ő irányítja saját működését, nem csak sodorják érzelmei.

Ahhoz, hogy minél inkább megközelítsük a “B” típus működését, érzelmi kompetenciánkat szükséges fejleszteni. Ennek érdekében önállóan is tehetünk, de a nagyobb hatékonyság érdekében érdemes szakember segítségét kérni.

Az alábbiakban bemutatjuk, mely területeket fejleszthetjük érzelmi kompetenciánk növelése során.

1.) Elfogadás

Legyünk őszinték magunkkal: Olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek. Ne igyekezzünk mindent pozitívra festeni: ha barátunk/ párunk/ anyánk/ apánk stb. megbánt, valljuk be magunknak, hogy rosszul esik, ami történt, elítéljük az adott cselekedetet. Ne mentegessük őket magunk előtt, helyette gondoljuk át, mi zavar.

2.) Tudatosság

Vegyük észre, hogyan működik a saját testünk, mit üzen éppen a szervezetünk. Ha azt vesszük észre magunkon, hogy feszültek vagyunk, gondolkozzunk el, mi zaklatott fel. Magától nem fog gyorsabban verni a szívünk vagy összeszorulni a gyomrunk. Biztos, hogy történt valami, ami zavar minket, maximum elhessegettük magunk elől, vagy megmagyaráztuk magunknak, hogy igazából nem érint rosszul az adott dolog.

3.) Harag

Jogunk van haragudni a másikra, és jogunk van ezt kifejezni. A kifejezés pedig nem egyenlő a dühkitöréssel, a cinikus utalásokkal vagy az apró hisztikkel. Ezek ugyanúgy nem engedik átélni a valódi haragunkat, mint a “C” típusra jellemző elfojtás. Az igazi megkönnyebbülés az lesz, ha elmondjuk, mit érzünk, mivel bánt minket a másik, nem az, ha nyelünk vagy “hőbörgünk” egyet, majd folytatódik minden az eredeti kerékvágásban.

4.) Autonómia

Érdemes tisztázni magunkban, hogy kik is vagyunk: mit tartunk értékesnek, mit akarunk elérni, hogyan akarunk élni. Önálló emberek vagyunk, értékrendünk és céljaink nem biztos, hogy megegyeznek szüleinkével/ párunkéval stb. Ahhoz, hogy érvényesíthessük érdekeinket, kimondhassuk véleményünket, kimutassuk érzéseinket, először magunkkal kell tisztába jönni. Kik lennénk, adott helyzetben mit tennénk, ha fő célunk nem az lenne,hogy másoknak megfeleljünk?

5.) Kötődés

Társas lények vagyunk, így egyedül a világban nem valószínű, hogy boldogok leszünk. Magunk “kitalálásának” és a magunk melletti kiállásnak nem az a célja, hogy többé ne alkalmazkodjunk környezetünkhöz, és éljünk, mint egy barlanglakó. Az együttéléshez szükségesek a kompromisszumok, de fontos, hogy szem előtt tartsuk, ez kompromisszum legyen, és ne saját magunk elfojtása. Boldogok akkor leszünk, ha szeretteinkkel tudjuk magunkat körülvenni, és velük minél inkább harmóniában élni. Tehát nem egyedül lázadva a világ ellen, és nem magunkat elnyomva leszünk elégedettek, hanem valahol az arany középúton.

6.) Önérvényesítés

A cél tehát az, hogy miután felismertük érzelmeinket, pl. hiányérzetet, tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, bánatot és megláttuk, hogy pl. amit teszünk, az már túl mutat a segítőkészségen, figyelmességen és inkább önfeléldozásról vagy elfojtásról van szó, elkezdhetjük gyakorolni, hogy kiálljunk az érdekeink mellett. Elmondjuk, hogyan érzünk, elérjük, amit szeretnénk stb.

7.) Alkotóvágy, hit

A teljes életnek része, hogy megtaláljuk, mi az, ami az életünk igazi értelme, célja, ami arra vár, hogy megvalósítsuk, “kiéljük”. Alkotóvágy mindannyiunkban van, és itt nem kell feltétlen valamilyen művészeti tevékenységre gondolni, ide tartozhat a főzés, kertészkedés vagy egy jó beszélgetés is. A lényeg, hogy tiszteletben tartsuk a vágyainkat, és legyünk rajta, hogy megteremtsük, elérjük, amire vágyunk.

Szintén része az kiegyensúlyozott életnek, hogy ne úgy tekintsünk magunkra,mintha az egész világtól el lennénk zágva, és mindenféle kapcsolat nélkül léteznénk. Ezért sem jelent semmi szín alatt a fenti önmegvalósítás önzést. A világegyetem része vagyunk: a betegség arra is figyelmeztethet, hogy kutassuk fel igazi lényünket, helyezzük el magunkat az univerzumban, gondoljuk át, miben hiszünk, mit tartunk életünk értelmének, és hogy kapcsolódunk ezzel a minket körülvevő világhoz. Segíthet ebben a spiritualitás, a meditáció, vagy bármi, ami számunkra utat mutat.

Összegezve tehát, ahogy az elfojtás jelentős rizikófaktornak számít mind a visszaesés, mind az elhalálozás tekintetében, úgy az érzelmeinkkel való szembenézés, és azok kifejezése az egészség felé vezet. Ahogy mondtuk, egyik sem garancia semmire, hiszen nem csak lelki hajlamosító tényezőkről van szó a daganatos betegségek esetében, de ezek játsszák az egyik legjelentősebb szerepet a betegség kimenetelét tekintve.

Ha egy komoly betegséggel találjuk szemben magunkat, a legjobb, amit tehetünk – a szükséges orvosi kezelésen túl- az, hogy átgondoljuk, milyen információval szolgál ez a betegség a múltról és a jelenről, és mi segít majd a jövőben? Tekinthetünk a daganatos betegségre intő jelként, mely felhívja a figyelmünket arra, hogy nem élünk teljes életet, hiszen a valóság egy részével (saját negatív érzéseink) szemben érzéketlenné váltunk, mely nem fér össze az egész-séggel.

Tegyünk fel magunknak a kérdést: a saját, belső, legmélyebb igazságaim szerint élem az életem, vagy úgy, hogy megfeleljek másoknak?

Ha válaszunk az utóbbi, érdemes változtatni, lehetőleg szakember segítségét is igénybe véve!

A témához kapcsolódó cikkeink, melyek még segíthetnek:

A nyílt, mások és saját jogainkat egyaránt tiszteletben tartó, hatékony kommunikációról:
https://www.facebook.com/photo.php?fbid=461583413911132&set=pb.147598735309603.-2207520000.1391515162.&type=3&theater

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=462611817141625&set=pb.147598735309603.-2207520000.1391515162.&type=3&theater

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=464762963593177&set=pb.147598735309603.-2207520000.1391515162.&type=3&theater

Mások előtérbe helyezéséről saját magunk rovására:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=449568051779335&set=pb.147598735309603.-2207520000.1391515162.&type=3&theater

Érzelmeink ki nem mutatásáról:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=456667941069346&set=pb.147598735309603.-2207520000.1391515162.&type=3&theater

Hamarosan induló foglalkozásainkon rák ellen ható készségek javítást is célul tűzzük ki.

Szeretettel várjuk a témával kapcsolatos kérdéseiteket!

Kategória: A rák pszichológiája, Blog, Mit jelez a testi/ viselkedéses tünet? | Címke: , , , , , | Szóljon hozzá most!