A Huffnágel Pisti hatás – avagy miért hisszük, hogy az első szerelem jobb, mint bármelyik?

huffilufiAz első szerelem felejthetetlen – mondják. Sokan valóban erre emlékszünk a legélénkebben, és ha az aktuális párkapcsolatunkban probléma üti fel a fejét, gyakran a mi Hufnágel Pistink után támad fel bennünk a nosztalgia.

Ha előzőleg már szinte el is felejtettük, elég lehet pl. egy osztálytalálkozó, hogy fellobbanjanak a régi érzések, vagy akár csak annyi, hogy véletlenül összefutva 5 percet csevegünk az utcán.

Miért ennyire meghatározó az első szerelem? Valóban ő lenne az igazi?

Valójában az első szerelmünk iránt érzett érzésekért legfeljebb csak részben felelős Hufnágel Pisti és a vele való kapcsolat nagyszerűsége.

Persze azt sem zárhatjuk ki, hogy valóban exünk az igazi, de ezt csak akkor állíthatjuk biztosan, ha kiszűrtük azokat a hatásokat, amelyek az emberi elme sajátos működése miatt a karjaiba terelnek.

Ezért ahelyett, hogy gondolkodás nélkül bedőlnénk a jeleknek, figyeljük meg, mit is súgnak igazából!

“Senki másra nem emlékszem ennyire!”

-az elsőre élesebben emlékszünk (legyen az az első sízés, első főzés, első szerelem, ha szavakat kell megjegyeznünk az első elemre jobban emlékszünk, mint a többire, az első benyomás is meghatározó lehet, ha valakit megismerünk)
-hosszútávon inkább a jó dolgokra vagyunk hajlamosak emlékezni
-ami újszerű, ismeretlen, azon sokat gondolkodunk, így nagyobb nyomot hagy a fejünkben
-életünk legélénkebb emlékei abból a korszakból származnak, amikor “öntudatunkra eszméltünk”, kamasz korban, fiatal felnőtt korban, amikor elkezdett olyanná válni a személyiségünk, amilyen alapvetően ma is, és legtöbben az első szerelmet is ezidőtájban éljük át. Ezt a jelenséget jól illusztrálja, hogy azokra a történelmi eseményekre, amelyek ebben a korban történtek jobban emlékezünk, mint a korábbiakra vagy a későbbiekre.

Tehát:

Az, ha sokkal jobban emlékszünk az első szerelemre, mint az azt követőkre, nem feltétlen szerelmünk volt tárgyának az “érdeme”, hanem memóriánk sajátossága is.

“Senki más nem volt rám ekkora hatással!”

Első szerelmünknek “helyzeti előnye” van a későbbiekkel szemben. A vele való találkozást nem előzték meg csalódások, ekkor még “csak” a családban szerzett sérüléseink szólnak bele abba, hogy mennyire vagyunk felhőtlenek.
Fantáziánk ekkor szárnyalhat a leginkább szabadon: kevésbé igyekszünk nem remélni túl sokat, nem lessük annyira, hogy mikor esünk pofára. Magunkat is kevésbé szabályozzunk, hiszen nem voltak korábbi párjaink, akik rosszul reagáltak bizonyos tulajdonságainkra.

Ezen kívül elsőre gyakran olyat választunk, aki szüleink szöges ellentétének tűnik, így még azt a jó érzést is átélhetjük, hogy végre itt egy rokonlélek, aki megért engem.

Tehát:

Gondoljuk át, hogy az első szerelmünk hiányzik, vagy az az életérzés, amit történetesen éppen mellette tapasztaltunk?

“Mi lett volna, ha…?”

Különösen nagy a “csábítás” a beteljesületlen szerelmek esetén.
Évekig, évtizedekig piszkálhat a kérdés, hogy mi lett volna, ha… máskor máshol találkozunk, érettebb fejjel ismerjük meg egymást stb.
És válaszul általában valami szépet képzelünk, hiszen egy plátói szerelemből nem tudtunk kiábrándulni, hiszen sosem fuccsolt be.

Tehát:

Amikor arról álmodozunk, hogy milyen lenne az ideális kapcsolat, az leginkább saját vágyainkról szól, hiszen arról nem sokat tudunk, akit úgy igazán nem is ismertünk meg.
Saját vágyainkért pedig elképzelhető, hogy jelen kapcsolatunkban is tehetünk, hiszen nem véletlen vagyunk együtt párunkkal, valamikor láttunk benne fantáziát.

“Érdemes felrúgni egy már nem annyira lángoló, de bejáratott házasságot, párkapcsolatot egy illúziókkal teli régi kedvesünkért?”

Egy régi szerelem akkor lesz ránk átütő hatással a jelenben, ha elégedetlenek vagyunk az aktuális helyzetünkkel. Ezért mielőtt csapot-papot otthagynánk, gondolkozzunk el az alábbiakon.

1.) A bejáratott nem egyenlő a nem lángolóval

Nem törvényszerű, hogy egy sokéves kapcsolat langyos víz legyen. Biztos, hogy másfajták az érzéseink, mint az első randin, de ha azt érezzük, hogy egyben kopottabbak is, abba nem kell belenyugodnunk. A lemondás helyett jobban járunk, ha felkutatjuk, mi miatt halványabbak az érzelmeink, és megpróbálunk változtatni azokon a dolgokon, melyek ellaposították a kapcsolatunkat.

2.) Ne a másikért hagyjuk el!

Ha úgy érezzük, hogy mindent megtettünk, de továbbra sem vagyunk boldogok, akkor valószínűleg a régi szerelem felbukkanása nélkül sincs már túl sok keresnivalónk a párunk mellett.

3.) Az illúzió helyett a valóságra voksoljunk!

Tényleg ő a herceg(nő) fehér lovon? A lila köd jóleső érzés, és ha mértékkel űzzük, megvannak a maga előnyei (https://www.facebook.com/147598735309603/photos/a.222107704525372.53472.147598735309603/811856862217117/?type=1&theater).
De figyeljük meg azt is, hogy milyen kézzelfogható tettek, tények bizonyítják azt, hogy olyannak látjuk a másikat, amilyen valójában. Ne a vágyainkból induljunk ki, hanem abból, amit látunk!

Ha pedig mindezt átgondolva arra jutunk, hogy

1.) nem csak azért különleges számunkra, mert az első volt
2.) nem csak arra vágyunk, hogy régi sérüléseink ne befolyásoljanak minket
3.) nem csak az álmodozásainkhoz van szükség egy arcra
4.) nem a jelenlegi párkapcsolatunk gondjaira keresünk könnyűnek látszó megoldást

hanem tényleg őt szeretjük,
akkor bátran belevághatunk, lehet, hogy az első lesz egyben az utolsó is!

Kategória: Blog, párterápia | Címke: , | Szóljon hozzá most!

Rózsaszín köd- elvakít vagy boldoggá tesz?

lila köd“Illúziókat kergetsz, szállj le a földre!” - érhet a figyelmeztetés, mikor szerelmesek vagyunk. 

De valóban baj van az illúziókkal?

A kutatások szerint nem, sőt!

Az illúziók épphogy segítenek abban, hogy boldog párkapcsolatot alakítsunk ki,
mi több, abban is, hogy hosszan kitartsunk a párunk mellett!

Az illúzió, mint üzemanyag

A kutatásokból kiderült, hogy a jó kapcsolatban élő párok nem csak a kapcsolat elején, de évekkel, évtizedekkel később is többre értékelik a párjukat, mint az illető saját magát. Igaz ez mind a külső, mind a belső tulajdonságokra.

Az, hogy idealizáljuk a másikat, kedvet csinál ahhoz, hogy kitartóan dolgozzunk a kapcsolatért.

Az illúzió, mint önbeteljesítő jóslat

Egy kapcsolatban sosem elég az, hogy az egyik fél kezét- lábát töri a másikért. Ám a jó hír, hogy hatunk egymásra.

Ha hiszünk a partnerünkben, ha értékesnek, szeretetre méltónak, tehetségesnek, okosnak, ügyesnek stb. látjuk,
és ezt rendszeresen hangsúlyozzuk is,
az rá is jó hatással lesz:

-jobb színben fogja látni magát,
-jobban fog hinni magában,
-így többet fog elérni, mint “önerőből” tette volna.

Ilyen szempontból a szerelem nem vak, hanem egyfajta próféta.

Tehát bárhogy int is óvakodásra a közhiedelem, a tudományos kutatások szerint csak használ, ha idealizáljuk partnerünket.

Persze csak mértékkel!

Meddig illúzió és honnan önbecsapás?

A túlzott idealizálás káros is lehet!

Épp ezért időnként hívjuk segítségül józan eszünket,
és vegyük számba partnerünk mely kézzelfogható tettei igazolják, hogy az adott tulajdonsággal rendelkezik.
Ilyenkor ellenőrizhető tényekre és ne pusztán benyomásainkra hagyatkozzunk!
Így megállapíthatjuk valóban a megfelelő partner mellett vagyunk-e.

Az illúzió ugyanis csak akkor fejt ki tisztán építő hatást, ha valóban csak egy áttetsző köd, mely partnerünk VALÓBAN MEGLÉVŐ jó tulajdonságait emeli ki előnyösen,
nem pedig egy átlátszatlan fal, amire olyan jó tulajdonságokat vetítünk, amelyeknek sosem volt se híre se hamva.

Tegyük hozzá az sem árt, ha olyan partnert választanunk, aki pedig minket idealizál!

Kategória: Blog, párterápia | Címke: , , | Szóljon hozzá most!

Szerelem az agyban

pillangóAz érzést mindannyian ismerjük.

A szívünk majd’ kiugrik a helyéből, reszketünk mint a nyárfalevél, lever a hideg verejték, a gyomrunkban egyesek szerint pillangók,
de szerintünk inkább légkalapácsok munkálkodnak.

Egy igazán tudatos valentinnapozó azonban azzal is tisztában van, hogy a lila ködös éteri romantika közepette mi játszódik le a szervezetében, tudományosan, orvosilag.

Ez!

Agyunk vegykonyhájában a következő összetevőkből főzik ki a szerelmet:

A.) Szereteeeeeeeeeem!
avagy
Mi van az agyamban ha szerelmes leszek?

Dopamin

-Neki hála izzadunk le,
-hatására önt el a boldogság is,
-miatta érezzük úgy, hogy tele vagyunk energiával és izgatottsággal .

-A dopamin megdobja a tesztoszteronszintünket is, így tüzelve fel a szexuális vágyat.

Noradrenalin és feniletilamin

Ha már a szervezet egy ideje nyakon önt dopaminnal, a következő rohamot a noradrenalin és a kellemes csengésű feniletilamin indítja.

-Hatásukra áraszt el minket az eufória,
-és ők azok, akik a figyelmünket kérlelhetetlenül vágyaink tárgyára szegezik.

-A noradrenalin mellékhatásának tudható be, hogy ilyen állapotban szinte aludni se tudunk,
- az pedig, hogy egy falat se megy le a torkunkon, a feniletilamin számlájára írható.

B.) Mi történik az agyammal, ha szívem csücske szeret vagy ha nem szeret?

-Ha nem szeret:(

Amennyiben az érzéseink nem találnak viszonzásra, a feniletilamin szintje csökkenni fog az ilyenkor jól ismert depis érzéseknek adva teret.

-Ha SZERET!:)

Oxitocin

Ha az érzéseink viszonzásra találnak, az oxitocin fogja bedobni magát.
Ő férfinél, nőnél egyaránt az orgazmus során szabadul föl,
erősítve az egymás iránt táplált bizalmat, ami a hosszú távon jól működő kapcsolat alapfeltétele.

Vazopresszin

Az oxitocin “munkatársa” a vazopresszin, ami a szexet követően szabadul fel,
és segít abban, hogy hűségesen elköteleződjük a társunk mellett.

Ezt bizonyítja az amúgy monogám mezei egerek esete, akik az emberhez hasonlóan nem csak akkor szexelnek, ha az a fajfenntartáshoz feltétlen szükséges, hanem viszonylag gyakran, “passzióból”. Ha szegény egereknél elérik, hogy kevesebb legyen bennük a vazopresszin, egyből elhanyagolják a párjukat, és nem tessékelik odébb a felbukkanó kérőket.

Az itt felsorolt összetevők úgy hatnak ránk, hogy mindent megtegyünk, hogy minél gyakrabban és hosszabban élvezhessük az általuk kelthető pozitív hatásokat.

Nem véletlen hát, hogy szó szerint rögeszmésen jár az eszünk választottunkon.

Szerotonin

A szerelmesek agyában ugyanis hasonló állapotok uralkodnak, mint a kényszeresek agyában, nevezetesen 40%-al kevesebb szerotoninnal dolgoznak, mint a normál emberek általában.

Sőt azt is kimutatták, hogy ha hiányzik a szerelmünk, szabályos fizikai fájdalmat élünk át. A szerelmünk képének nézegetése ugyanazon az agyterületen fejti ki vigasztaló hatását, amire a fájdalomcsökkentő gyógyszerek is hatnak.


“A szeretetben mindig van valamennyi őrület.
De az őrületben is mindig van valamennyi ész.”

Friedrich Nietzsche

 

Boldog szerelemtudatos valentin napot előre is!

Kategória: Blog, párterápia | Címke: | Szóljon hozzá most!

Mégsem tetszik! Pedig egy perce még nagyon is… – Megmutatjuk, mi történt valójában!

anyajegyMiért borzadunk el és menekülünk attól avagy támadunk neki annak, akiért máskülönben odavagyunk? 

Ha így reagálunk, annyit bizton megállípíthatunk, hogy viselkedésünket negatív érzelmek kísérik. Menekülni attól szokás, ami félelmetes.

És ugyanez igaz lehet akkor is , ha nekitámadunk a másiknak, kritizáljuk, hibáztatjuk, holott nyugodtabb pillanatainkban pontosan tudjuk, hogy alapvetően nagyon is megfelel nekünk.

Hogyhogy?

Frusztráció: agresszió vagy túlkompenzálás?

“Az kiabál, aki fél”- azaz az agresszió sokszor a félelmünkre adott reakció, ha (f)elismerjük, ha se.
Ahogy azt már korábban megjelent cikkünkben részletesebben is megfogalmaztuk, könnyen lehet, hogy nem azzal összhangban reagálunk, amit gondolunk és érzünk, hanem pont azzal ellentétesen:
félek, – ezért nem elbújok, ami a félelemnek megfelelne – hanem támadok. Ezt nevezzük túlkompenzálásnak. De igazából a tetteink oka a két egymásnak látszólag ellentmondó esetben egy és ugyan az.
Hasonló módon lehet az undor a vonzalom ellentéte.

Tehát undorodásunk és dühünk mögött is az lehet, hogy félünk a másiktól? De hát egy perce még tetszett!

A szorongás tárgyat keres.

Igazából mindegy, mi volt egy perce, félni sem most, sem máskor nem jó. Ám ha tudjuk, honnan jön a “támadás”, az máris könnyebbséget jelent, hiszen akkor fel tudunk készülni, hogy elhárítsuk.
Így ha nem tudjuk pontosan, mitől félünk/ érezzük rosszul magunkat, agyunk generál magának valamilyen konkrét külső okot, ezzel is csökkentve némileg a szorongást.

A folyamat valahogy így néz ki:
- Rosszul érzem magam?
- Ha tudom hogy mitől, az valamelyest önmagában is megnyugtat.
- Ha nem tudom?
- Akkor gyorsan találomra rábökök valamire, ami zavarhat (legyen szó félelemről, kiábrándultságról, ingerültségről stb.).

Ha pl. mindig Ervin közelében tör rám a rossz érzés, amit nem is igazán értek, elkezdem kerülni Ervint, és el van intézve a dolog. Legalábbis megszabadulok a kellemetlen érzéstől, ami a jelenlétében körülvesz.
Viszont ha ez sokszor ismétli magát, vagy máskülönben vágyom is Ervin társaságára, észrevehetem, hogy lehet, hogy nem csak Ervinnel van a baj.

De mitől lehetek még rosszul, ha nem a másiktól?

Ha egyik pillanatról a másikra megváltozik valakivel kapcsolatban a hozzáállásunk, az általában azért van, mert egy rossz gondolat anélkül futott át a fejünkben, hogy tudatosult volna.
Mivel nem tudatosult, nem is mérlegelhettük, igazat “beszél-e” vagy sem, támogatja-e sötét véleményünket/ jóslatunkat bármi.
Rossz érzésünkért a másikat okolhatjuk, holott az ő okolása csak a következmény, annak a feszültségnek a következménye (tárgykeresése), mely nem vált tudatossá.

Valójában tehát ez történik: 


1.) Fejünkön átfut egy negatív gondolat anélkül, hogy tudatosulna.
2.) Rossz érzéseink lesznek: idegesít a másik, hirtelen egyáltalán nem látjuk vonzónak, esetleg félünk, lehangoltak, ingerlékenyek stb. leszünk.
3.) Rábökünk egy okra, ami megmagyarázza negatív érzéseinket, pl. “Ervin igazából túl vékony, egyáltalán nem is vonzódom hozzá, mit keresek én itt?!”

De mitől szorongunk valójában?

Pl.:
Nem volt rossz tapasztalatunk Ervinnel, sőt, vonzódunk hozzá, alig vártuk, hogy történjen végre valami – tehát nem emiatt,
viszont elhívott randizni – amitől annyiban logikus félni, hogy rosszul is elsülhet.
Ez két módon lehetséges:
1. nekünk nem tetszik a másik, vagy
2. mi nem tetszünk a másiknak.
Ezek közül az utóbbi a rosszabb, valószínűleg ez az igazi rémképünk.

Amikor mások hibáit soroljuk, (elfelejtve azt, hogy egyéb körülmények között alappal vagyunk megelégedve a másikkal), valójában saját vészesnek gondolt tökéletlenségünk elől menekülünk.

Ha nagyon fontos számunkra a másik, félelemmel tölthet el a tudat, hogy elveszíthetjük. Ezt csak fokozza, ha nincs is elég önbizalmunk, hisz akkor nem csak a másikat veszíthetjük el, de saját önértékelésünk is még lejjebb zuhanhat, hisz azt fogjuk gondolni, mi nem bizonyultunk “elég jónak”.

Tökéletlenségünket nem emberi mivoltunknak tudjuk be, nem természetesnek gondoljuk, hanem rossznak, ami arról árulkodik a szemünkben, hogy kevesebbet érünk másokhoz képest, akit ezért nem lehet szeretni vagy elfogadni.
(A jelenség hátterében álló csökkentértékűség sémáról itt olvashatsz: http://pszichorendeles.blog.hu/2014/02/14/hiaba_vagy_nagymeno )

Könnyen lehet, hogy már az előtt erre számítunk, mielőtt megismernénk egymást.
(Az ide kapcsolódó logikai torzításról, a katasztrofizálásról itt olvashatsz:https://www.facebook.com/147598735309603/photos/a.222107704525372.53472.147598735309603/663076103761861/?type=1&theater )

Ha azonban idejekorán “belekötünk” a másikba, vagy kukacoskodva elmenekülünk nem kell átélnünk, hogy nem kellünk.

Egyúttal nem tapasztaljuk meg azt sem, hogy mi van, ha kellünk, illetve mi van, ha a dolgok most épp pont jól alakulnak.

Az ilyen önmegsemmisítő reakciók kezelhetőek.

Ha egyedül nem menne, ami nem ritka, a szakember segít tisztán látni ott, ahol a más esetben logikus agyunk észrevétlenül torzítani kezd. Segítséget kaphatunk a valós érvek és tapasztalatok összegyűjtésében, esélyeink reális megítélésében, és a jelenség gyökerének feltárásában, hogy aztán önállóan is sikerrel kivédjük azt, hogy olyan miatt fogjuk menekülőre, ami valójában csak a mi fejünkben létezik.

Várunk szeretettel!

Kategória: Blog, párterápia | Szóljon hozzá most!

Társfüggőség. Járvány? Téves diagnózis?

társfüggőMostanában lépten-nyomon társfüggőnek diagnosztizálják magukat és/vagy párjukat az emberek.

Van, aki attól fél, hogy csak olyasvalakinek kell, akit a társfüggés motivál, olyannak nem, aki “normális” és a valódi önmagért tudná szeretni őt.

A diagnózis futótűzként terjed, és nem csak a pszichológusi rendelőben, hanem neten megjelenő cikkekben, blogbejegyzésekben is.

“Hurrá, értem miért ilyen a párom, nem túl jók ugyan a kilátások, de tudom mire számíthatok a jövőben, és legalább lehet mással foglalkozni!”

A megbélyegzésben az a “jó”, hogy egyszerűsíti párkapcsolati problémáink értelmezését, ám ettől az előnytől “megrészegülve” nem látjuk meg a hátrányokat.

A bélyeg megvan – de mit kezdjünk vele?

A társfüggő bélyeggel egy olyan vonást tulajdonítunk a másiknak vagy magunknak, amiről eszünkbe sem jut, hogy meg lehetne változtatni!

Ilyen és kész.

A megbélyegzés tétlenségre kárhoztat.

De mi van, ha a bélyeg csak a mi fejünkben létezik? Ha máshogy szemlélnénk a dolgot, lehet, hogy lehetőségek hada ugrana elő?

Társfüggő vagyok vagy csak szeretem a párom?

Gyakran az is társfüggőnek hiszi magát, aki egyáltalán nem függő, csak társas lényként azon természetes és hasznos igényére figyel föl, hogy nagyon vágyik már egy párkapcsolatra, vagy csupán konstatálja azt a szintén egészséges kötődésre jellemző “tünetet”, hogy ragaszkodik párjához, és nehezen tudná elképzelni nélküle az életét.

A kötődés igénye nem egyszerűen egészséges, mint mondjuk sok gyümölcsöt- zöldséget enni, hanem egyenesen feltétele az egészséges lelki működésnek, mi több, számos testi hozadéka is van.

Nem mindegy azonban miért és milyen módon ragaszkodunk a másikhoz!

A “társfüggés” jelei

- A másik aprólékos útmutatása és biztatása nélkül nem tudunk döntést hozni, és céljaink felé haladni.

- Képtelenek vagyunk önállóan kezdeményezni valamit (akár csak egy szabadidős programot),

- vagy egyedül végigcsinálni mások számára egyszerűnek tűnő dolgokat.

- Gyámolatlanul érezzük magunkat, ha a másik éppen nincs velünk.

- Nehezen fejezzük ki a másiknak ellentmondó véleményünket vagy azt, hogy megbánt minket, mert attól félünk, hogy akkor elveszítjük. Inkább nyelünk, minthogy kimondanánk, amit gondolunk, érzünk.

- Olyannyira meg akarjuk nyerni magunknak a másikat, hogy folyamatosan feláldozzuk saját érdekeinket.

- Ha egy szoros kapcsolatunk megszakad, úgy érezzük, azonnal keresnünk kell egy újat.

- Folyamatosan foglalkoztat az a félelem, hogy egyedül maradhatunk.

- Csimpaszkodunk a másikba, féltékenykedünk, szinte már megfojtjuk őt, holott a tények alapján nincs miért aggódnunk.

- Önértékelésünk labilis, attól függ, hogy a másik épp hogy viselkedik velünk, és egy apró figyelmetlenségtől is romjainkba dőlünk, hogy nem is vagyunk szerethetők.

Hogyan lettünk “társfüggők”?

Mint sok más lelki probléma, így a társfüggés is szüleink “keze nyomán” alakul ki.

Ha szüleink:

- nem szerettek eléggé, vagy nem olyan módon, ahogy igényeltük volna,

- folyton leértékeltek, mindent elintéztek helyettünk, mert nem tartok képesnek arra, hogy akár csak a mindennapi dolgainkat elintézzük, sikeresek legyünk

- merev szabályokat hoztak, és és elvárták, hogy ezeket kérdés nélkül elfogadjuk és betartsuk, önálló gondolatok nem “kellettek”, megtorlás járt értük

- belénk kapaszkodtak, sülve- főve együtt voltak velünk, és minden kitörési kísérletünket (barátok, párkapcsolat, önálló programok) elgáncsolták azzal, hogy büntettek vagy lelkiismeret- furdalást ébresztettek bennünk

- alapvetően nem foglalkoztak velünk, nem ösztönöztek arra, hogy életkorunknak megfelelő célokat tűzzünk ki, és tegyünk azokért a nehézségek ellenére is

- maguk is önállótlanok voltak, és létfenntartásuk, boldogságuk másoktól függött

… akkor nagy eséllyel azt tanultuk meg, hogy

- nem tudunk önállóan boldogulni, ezért keresünk kell valakit, akinek a segítségével “túléljük” az életet

- nemigen vagyunk szerethetőek, ezért ha akad valaki, aki mégis ragaszkodik hozzánk valamelyest, azt foggal- körömmel magunk mellett kell tartani, és nem veszíthetjük el, mert ki tudja, hogy találunk-e még egy embert, aki képes szeretettel viszonyulni hozzánk.

Mit tehet egy szülő, hogy gyermeke NE legyen “társfüggő”?

Védőháló és bátorítás

Ideális esteben a gyerek azt tapasztalja, hogy a szülei biztonságos hátteret nyújtanak, bármikor számíthat rájuk, ha baj van,

de emellett hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerek azt érezze, nemcsak a szülővel együtt lesz minden rendben, hanem sok mindenre képes fiatal kora ellenére már most, és minden egyebet próbálkozással, kitartással, fokozatosan haladva előbb- utóbb biztosan elér.

Az eredmények értékekre vallanak, a nehézségek megoldhatóak

Ezért a szülőnek el kell ismernie gyemeke eredményeit, észrevenni, szóvátenni és megdícsérni apró-cseprő “hőstetteit” (a felnőtt számára jelentéktelennek tűnőket is!), és azt is, hogy milyen belső erőforrásokra, jó tulajdonságokra enged következtetni a gyermek ügyessége.

Ha a gyermek elakad, az ideális szülő nem szidja le, és nyilvánítja “bénának” a gyermeket, hanem segít úgy értelmezni a helyzetet, hogy a nehézségeket leküzdhetőek tűnjenek, és megoldási lehetőségek keresésére buzdít, illetve bízik a gyerek kitartásában és az ezt jó eséllyel koronázó eljövendő sikerben.

A szülő a legjobb modell

Az a jó, ha szülő a saját viselkedésével példázza, hogy lehet, és hogy hogyan kell megállni az embernek saját lábán. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülő hisz saját értékességében, odafigyel a saját igényeire, ezek alapján célokat tűz ki maga elé, kitart mellettük önállóan is kicselezve, megoldva a nehézségeket, saját bőrén tapasztalja meg, hogy lehetséges önállóan  jutni valamire. Ha a szülő nem csak prédikál róla, hanem példát mutat, a gyerek megoldási módokat is elleshet, melyeket később beépíthet saját helyzetértelmezései, problémamegoldási repertoárjába. Nem kell majd mindenáron másokra hagyatkoznia.

 

Mit tehetek most a már kialakult társfüggés ellen?

Társunkról akkor tudunk leválni és “csak” egészséges módon kötődni, ha próbára tesszük azokat a sokszor torzított nézeteket, amelyek azt mondatják velünk, hogy csak a párunk visszajelzései alapján gondolhatjuk, hogy lehet minket szeretni, és csak az ő segítségével vagyunk képesek előrejutni.

Mi van, ha valójában sokkal jobbak a lehetőségeink?

Lehet, hogy ha van éppen párunk, ha sem, egyformán szerethetőek vagyunk, és képesek arra, hogy önállóan intézzük mindennapi teendőinket és kövessük hosszútávú céljainkat?

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, mi az igazság, és hogy elkezdhessünk mindebben alappal hinni, ki kell próbálnunk magunkat olyan helyzetekben, ahol korábban a másikba csimpaszkodtunk volna, vagy a kapaszkodás érdekében elnyomtuk volna magunkat.

Egyelőre ne törődjünk azzal, hogy mennyire hiszünk benne, hogy jól cselekszünk vagy sem, egyszerűen cselekedjünk úgy, mintha nem hinnénk abban, hogy magunkban nem fog menni!

Igyekezzünk fokozatosan megtenni lépéseket, pl.:

Ezt gyakoroljuk, ha leginkább amiatt aggódunk, hogy egyedül túl bénák lennénk:

- Ahelyett, hogy a másikra hagyatkoznánk egy meghozandó döntés kapcsán, gondoljuk át a felmerülő szempontokat, és döntsünk. Könnyen lehet, hogy az derül ki, hogy jó döntést hoztuk, így legközelebb egy kicsit már magabiztosabbak leszünk. Ha nem így történik, és hibázunk, emlékeztessük magunkat, hogy mindenki hibázik, ez még nem ok a teljes önállótlanságra.

- Ne totojázzunk! Kockázatmentes döntés nem létezik, viszont ha soha nem kockáztatunk, soha nem fogunk elérni semmit, csak nézni, ahogy az élet elmegy mellettünk, míg mi biztonságban üldögélünk  a sarokban. Biztos, hogy megér ennyit a kockázatmentesség?

- Ne csak a “bénázásainkra” figyeljünk, vegyük azt is észre, amikor ügyesek vagyunk! Írjunk egy listát  jó tulajdonságainkról és sikereinkről, még akkor is, ha azok apróságnak tűnnek. Ez hozzásegít ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmünket minden pozitívum, így önbizalmunk szép lassan növekedhessen.

Ezt gyakoroljuk, ha aggodalmunk tárgya az, hogy a másik őszinte önmagunkért szeret-e?

- Fejezzük ki, ha valami nem tetszik a másik viselkedésében ahelyett, hogy hallgatnánk. Lehet, hogy fontosnak fogja tartani, hogy megértsen és a kedvünkre tegyen, így óvatoskodásunkat felválthatja a tudat, hogy a másik tényleg szeret minket, és nem csak azért van velünk, mert nem zavarjuk meg élete folyását.  Ha azt tapasztaljuk, hogy bármennyire érthetően és következetesen is fejezzük ki, hogy bánt valami, de párunk nem változtat viselkedésén, érdemes elgondolkodni, hogy érdemes-e együtt maradnunk.

- Ha attól rettegünk, hogy összeomlik az életünk, ha párkapcsolatunknak esetleg vége szakad, gondoljuk át, hogy tényleg így van-e. Ha egy barátnőnk kapcsolata érne véget, az ő esetét is reménytelennek látnánk? Ha nem, mit tanácsolnánk neki? Amit neki javasolnánk (pl. éljen teljes életet, járjon elszórakozni, töltsön időt a barátaival, szervezzen olyna programokat, amikre már régóta vágyik stb.), magunk is megtehetnénk?

 

- Találjuk meg azokat a pozitív tulajdonságainkat (legjobb ha elkezdünk ezekről listát írni), melyek bizonyítják, hogy értékes, szerethető emberek vagyunk, olyanok, akiknek esélye van a boldog párkapcsolatra, akkor is, ha ennek érdekében nem nyomja el saját magát.

Hosszan sorolhatnánk még az apró gyakorlatokat, a lényeg mindegyikben ugyanaz:

Lépjünk ki a komfortzónánkból, és kísérletezzünk!

Juttassunk magunkat olyan tapasztalatokhoz, melyektől szüleink, majd barátaink és párjaink “megmentettek”.

Tanítsuk meg magunknak:

hibáinkkal együtt is szerethetőek és csetlés-botlásaink ellenére is életképesek vagyunk

akkor is, ha nem másoktól függünk, hanem magunk vagyunk, sőt akkor leszünk azok igazán!

Előfordulhat, hogy valahol elakadunk, ami természetes, hisz néha nehéz elszakadnunk beidegződéseinktől , és objektívenlátni helyzetünket. Ilyen esetben érdemes szakemberhez fordulni, aki segíteni fog a minket megbéklyózó berögződések levetkőzésében.

Kategória: Blog, párterápia | Szóljon hozzá most!

Párterápia- akkor már nagy baj van? – Tények és tévhitek

pár_rejtvényMajd mindannyian idegenkedünk a párterápiától, legfeljebb az utolsó mentsvárnak tekintjük,ha arról hallunk, hogy más párterápiára jár, egyből az jut eszünkbe, na ezeknek befellegzett, és tarthatunk attól, hogy ha kitudódik, hogy párterpiára járunk, mások is ezt gondolják rólunk.

Az az érzés bujkálhat bennünk, hogy valamiféle igazságtétel történik egy ilyen találkozón, a pszichológus kihirdeti ki a hibás, és kinek volt igaza, és ha feladatot kapunk, gyanakodhatunk, hogy minket tett meg bűnösnek a szakember.

Sajnos az ilyen jellegű közkeletű tévhitek miatt sok pár valóban olyan stádiumban kér segítséget, amikor évek fájdalma, rossz berögződése halmozódott egymásra, s már az elválást fontolgatják. Ekkorra a kapcsolatok többségéből már kivesztek az örömforrások, inkább bosszankodnak egymás miatt, semmintba lehetőséget látnák a másikban.

Ha nem lennének az emberek ilyen rossz véleménnyel  a párterápiáról, jóval hamarabb lehetne  a problémák grabancát elkapni, és a “happy end”- re is nagyobb lenne az esély. Ezért is szeretnénk eloszlatni ezzel a kezelési formával szemben feltámadó oktalan ellenérzéseket.

Szerencsésebb lenne a párterápiát valamiféle tréningnek vagy képzésnek tekinteni, amin megtanulhatunk máshogy viszonyulni párunkhoz, mint ahogy korábbi rossz tapasztalataink belénk verték, egy olyan módszer segítségével, melynek hála olyannak láthatjuk magunkat és a párunkat, amilyenek valójában vagyunk, és egymás hátráltatása helyett megtanulhatjuk húzni, inspirálni a másikat.

Az utolsó pillanatra hagyással gyakran együttjár az is, hogy az egyik fél ultimátumot ad, s a párterápia az utolsó esély. Főleg ez esetben gyakori, hogy az ultimátum adó fél mossa kezeit, azt gondolja, a másik fél feladata bizonyítani és magát strapálni, míg ő hátradőlve várhatja, hogy visszahódítsák.

Ha jogosan is vagyunk sértettek, végtére is az a célunk, hogy dűlőre jussunk, és mihamarabb azt az utat járjuk, ami több örömmel kecsegtet – ez megtörténhet az adott párkapcsolatban maradva vagy épp hátrahagyva azt. Bármilyen végeredményre jussunk is, a jelen problémáit felhasználhatjuk arra, hogy felismerjük, mivel rontunk mi a saját helyzetünkön, és stratégiákat sajátíthassunk el, hogy legközelebb célszerűbben járjunk el. Bármennyire csalódottak, kiábrándultak legyünk is, a helyzetből akkor fogunk jól kijönni, ha erőfeszítést teszünk – párunk igyekezete önmagában nem lesz elég. Semmivel sem lesz kevésbé együttérzésre érdemes a szenvedésünk akkor, ha meghallgatjuk a másik felet is.  Emellett a problémamegoldásban sokat segíthet, ha megtudjuk, párunk mivel elégedetlen, mi sarkallta arra a viselkedésre, mellyel megbántott minket.

Mi értelme páros ülésre járni?

Kezdjük a végén: a hosszú és boldog párkapcsolat titka, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat.

Ez nem azt jelenti, hogy minden áron meg akarjuk beszélni, amit nem lehet, és mindörökké egy olyan kapcsolatban ragadunk, ahol nem tudunk egyről a kettőre jutni!

A jól működő beszélgetés épp abban is segít, hogy kihozzuk a lehető legtöbbet a kapcsolatból, majd ennek fényében döntsünk: menjünk vagy maradjunk?

Ez a “beszéljünk a problémkról dolog” nyilvánvalóságnak tűnhet. Ám az ördög a részletekben rejlik!

Az, hogy megbeszéljük a problémákat, feltételezi, hogy meg tudjuk fogalmazni – első körben magunknak – azt, hogy mit is szeretnénk. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy ez könnyen menjen, sokunknak könnyebb más dolgában okosnak lenni, saját magánéletünk terén viszont sokkal tanácstalanabbak vagyunk, és többnyire életünk más fontos területeihez képest is nagyobb nehézséget jelent párkapcsolatunkkal tisztába jönni. Tudnunk kell tehát azonosítani, hogy valami bajunk van, emiatt nem kell lelkiismeretfurdalást éreznünk, hisz jogunk van hozzá, sőt, hasznos vele foglalkozni. Végül pedig tudnunk kell szavakba önteni, a másik fél számára érthetővé tenni, hogy mi zavar.

Ez utóbbihoz hinnünk kell abban, hogy hogy megéri beszélni problémánkról, párunk “vevő” lesz rá, és hosszútávon mindkettőnk számára kielégítő végeredmény születhet. És ezen felül meg kell tudnunk győződni arról, hogy a másik mit ért azalatt, amit mondunk, azt-e, amit mondani szándékozunk.

Nem úgy születünk, hogy képesek vagyunk pontosan megállapítani, hogy mi zavar, ezt tökéltesen érthetően elmondani a másiknak, és magabiztosan rákérdezni, hogy mit értett mondandónk alatt. Ez egy olyan készség, amit életünk során sajátítunk el. És ha azt vesszük észre, hogy nem megy nekünk igazán jól, érdemes fejleszteni. A legeredménytelenebb kommunikációs stratégiák is megváltoztathatók, gyakorlás kérdése, hogy mennyire hatékonyan közvetítjük mondandónkat.

Kinek ajánlott ezt a fajta pszichológiai ülés választani?

Amint írtuk, nem érdemes a párterpiát a végső pontra hagyni, mikorra már a hideg ráz a másiktól. Amikor észrevesszük, hogy egy helyben toporgunk, ugyanazokat a köröket futjuk és hiába magyarázunk a páruknak, nem jutunk előrébb, cselekedjünk! Valószínűleg rövidebben megússzuk, és nem fárasztunk ki egy amúgy potenciálisan jó kapcsolatot azzal, hogy magunk akarjuk megoldani azt is, amit nem tudunk. Egyáltalán nem kell, hogy “cikinek” érezzük magunkat, amiért nem tudtunk tökéletesen egyedül boldogulni. A fogunkat se magunk tömjük, fodrászhoz is elmegyünk időnként, a pszichológus se más, a különbség csak annyi, hogy az ülések végére kicsit a saját pszichológusainkká válunk, hiszen képesek leszünk a továbbiakban felmerülő problémákat (legalábbis jó részüket) önállóan kezelni. Az “egészség” nem a probléma hiánya, hanem az “önpszichológusság”.

Mi történik a párterápián?

A párterápián a pár 2 tagja és 2 pszichológus vesz részt. Egyrészt azért van szükség 2 szakemberre, hogy ha a kezelés olyan pontra ér, ahol a külön-külön folytatott kezelés (átmenetileg) hatékonyabb, – pl. mert nem a pár mindkét tagját érintő kapcsolati problémáról, hanem egyéni elakadásról van szó, vagy bármi olyan jellegű elakadásról, ami egyéni keretek közt jobban fejleszthető -, mindenki a maga pszichológusával folytathassa  a munkát. Másrészt a pártatlanság miatt is fontos, hogy 2 szakember vegyen részt a terápiában, hiszen így a pár tagjai nem érezhetik, hogy a pártjukra kell állítani a pszcihológust, vagy nem aggódhatnak amiatt, hogy párjukkal szemben elfogultabb a szakember, pl. mert vele egyénileg is foglalkozik. Természetesen ilyen érzések így is felmerülhetnek a résztvevőkben, de ezt így már nem a kezelés alapvető felállása provokálja.

A páros ülésen beszélgetünk, a hangnem ugyanolyan természetes lehet, mintha egy közeli bizalmas ismerősével beszélgetne az ember, ugyanakkor a pszichológusokkal folytatott beszélgetések el is térnek a baráti csevelyektől:

- A pszichológusok 1.pártatlanul és 2. megoldáscentrikusan irányítják a beszélgetést.

1.: Egy baráttal ellentétben nem elfogultak egyik fél irányában sem;

2.: és nem is ragadnak le ott, hogy pusztán végighallgassák a hozzájuk betérő panaszkodását.

Nem úgy próbálnak segíteni, hogy saját megoldási módokat “nyomnak rá” az emberre, hanem abban nyújtanak segítséget, hogy a  pár a saját útját találja meg, ezzel biztosítják, hogy olyan megoldásra jussanak, amelyben önmaguk megtagadása nélkül őszintén hisznek. Ez teszi lehetővé, hogy az eredmény ne illanjon el, hanem tartós legyen.

A probléma gyakran az, hogy a pár tagjai elbeszélnek egymás mellett. Ilyen esetben a tanult kommunikációs készségeket, ha a pár mindkét tagja úgy akarja, helyzetgyakorlatokkal modellezhetik.

Az ülések között ugyanúgy gyakorolnak a felek, mint az egyéni önismereti munka során vagy a csoportfoglalkozásokon, azzal a különbséggel, hogy a gyakorlás itt nem csak egyedül zajlik, hanem az egymással való hatékonyabb kommunikációt és a kölcsönös örömszerzést célozza.

Az üléssorozat alatt a pár tagjaiban érzések kavarodhatnak föl, ezért lehetőség szerint megállapodunk abban, hogy a közös munka alatt nem szakít a pár, a keletkező feszültségeket az ülések során közösen beszéljük meg. A foglalkozások végeredménye még mindig lehet a szakítás, de így már nem hirtelen felindulásból, hanem a helyzet reális értékelése után.

Páros ülésekre jelentkezni az info@pszichorendeles.hu e-mail címen lehet!

Az alábbi linken ízelítőt találhattok arról, hogy milyen jellegű gyakorlatokra lehet számítani a pszichológusnál: http://www.pszichorendeles.hu/pszichologus-grafologus/adventi-sorozat

Kategória: Blog, Kapcsolatok, párterápia | Szóljon hozzá most!